A karácsonyfát szinte az utolsó pillanatban vettük meg. Szenteste reggelén, miután mindannyian felkeltünk, mivel a szüleim sem mentek dolgozni, kicsit lazábban ment minden. A reggelizésre is volt untig elég időnk, semmivel sem kellett sietni. Anya még azt is megengedte, hogy pizsamában reggelizzek. Mikor aztán mindannyian felöltöztünk, apa fogta a nagykabátját és indulni készülődött.
- - Hová mégy? - kérdeztem tőle.
- - Kiugrok a piacra - mondta -, elvégre végső ideje már, hogy karácsonyfát vegyünk. Estére jön a Jézuska, s addig még fel is kell díszítenünk a fát.
- - Veled mehetek? - kérdeztem. Apa a tarkóját vakarászta. Látszott rajta, hogy nem igazán örül az ötletnek, de nincs is szíve visszautasítani a kérésemet.
- - Nem tudom, kicsi lányom - szólt végül -, nekem most egy szép nagy karácsonyfát kell majd hazahoznom a piacról a városi buszon. Nem hiszem, hogy kifejezetten örül majd nekem a többi utas... Ráadásul péntek van, piaci nap. Nem lesz egy szabad kezem, hogy téged is fogjalak. Apa kinyitotta a szekrényt és pénzt vett magához, majd a konyhába ment, hogy megkérdezze anyától:
- - Szerinted elég lesz ennyi?
- - Nem tudom. Vegyél magadhoz még egy százast, biztos, ami biztos -- szólt anya. Láttam már, itt a megfelelő pillanat. A konyhába rohantam:
- - Anya, gyere elmegyünk mi is! No ekkor volt még csak igazán nagy a döbbenet:
- - De kislányom... - hápogott anya.
- - Úgysem kell ma dolgozni menned...
- - Miért ne jönnétek? - vonogatta a vállát apa és anya vállára tette a kezét.
- - Gyertek, legalább sétálunk is egyet. Anya elnevette magát.
- - Hmmm... Miért is ne! - szólt, s máris öltözött, sálat tekert a nyakára, kabátot húzott, kendőt kötött... Ja, persze! És a csizmáját is felhúzta.
- - No mire várunk még? - topogott alig fél perccel később az ajtóban állva.
Aznap különösen hideg volt a reggel. A hó, ami néhány nappal korábban leesett, teljesen megfagyott. Nem lehetett olyan könnyen hógolyókat formázni belőle. Hiába gyúrta meg jó keményre az ember, amint elengedte, porként hullott ki a kezéből. Apát unszoltam, hogy gyúrjon nekem egyet, meg hogy jöjjön velem hólabdázni, de neki sem sikerült egy épkézláb hógolyót se gyúrnia. De más oka is volt a vonakodásának:
- - Gyere, fogd meg inkább a kezem - mondta -, látod, anya is belém karolt. Csupa jég itt mindenfelé a járda. Nem takarították el a havat a ház elől, azok, akik itt laknak, s most odafagyott. Olyan az egész utca, mint egy hokipálya. És tényleg, alig léptem le a porhavas fűről, máris fogtam egy nyulat a járdán.
- - No mi az, eltaffantál? - kérdezte nevetve apa. Olyan viccesen mondta, hogy eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy megütöttem-e bármimet is, hanem még négykézláb állva, ahogy sikertelenül tápászkodni igyekeztem, hangosan rámtört a nevetés:
- - Eltaffantam! Eltaffantam! Ha-ha-ha...!
- - Add ide a kezed, hogy ne taffogd végig az utat a buszmegállóig! - nyújtotta felém a karját apa. De ahogy az ő kezébe kapaszkodtam, továbbra is össze-vissza csuszigált alattam minden, többször is elvágódtam. Olyankor persze apa mindig idejében elkapott, megszorította a kezem és felemelt, úgyhogy sohasem taffanhattam el.
- - Vigyázz te lány - figyelmeztetett -, mert úgy elkenődsz itt a jégen, mint a palacsinta. No persze, ha ilyeneket mond, miért gondolja, hogy komoly tudok maradni...? Megint rámtört a nevetés, de annyira, hogy egész utca csak minket bámult. Anya is jókat kacarászott apa másik oldalán állva, s az az igazság, hogy ő is megcsusszant többször is, de apa őt is mindig megtartotta. Nagyon lassan haladtunk így.
- - No, ott ment el a buszunk - szólt anya, amikor már olyan közel jártunk a buszmegállóhoz, hogy látni lehetett, melyik buszok mennek el, de szaladni még mindig nem volna érdemes, mert úgysem érhetnénk oda, mire elindulnak.
- - Most csak kettessel mehetünk, az áll meg a piacnál - mondta apa. Apa igazából nem akart olyan messzire menni, hogy busszal kelljen hazahozni a karácsonyfát, de anya rábeszélte, hogy mégis a másik piacon vegyék meg. Van egy piac ott a közelben is, ahol lakunk, de az csak amolyan külvárosi piac, sokkal kisebb, mint az, amelyikre most indultunk.
- - Megnéztem itt is a karácsonyfákat - mesélte anya -, amikor sárgarépáért szaladtam le, de itt csak kicsik vannak, meg töves fenyők, és drágábbak is, mint azon a másik piacon. Apa semmitől sem irtózott jobban, mint hogy a városi buszon kelljen hazahúznia egy szép nagy karácsonyfát a rengeteg ember között. A tömegben még az utasok sem férnek el rendesen, nemhogy egy terebélyes karácsonyfát sétáltasson meg valaki, akárha városnézésre vinné. Azt azonban belátta ő is, hogy töves karácsonyfát nem vehetünk, mert most nincs olyan szép nagy udvarunk, mint a másik lakásban, ahol korábban laktunk. Itt, a lakótelepen a karácsony elmúltával nem tudnánk mit kezdeni vele, nem is volna hova elültetnünk. Apa viccesen arról kezdett mesélni, hogyan fog egy vödörben felhordani a teraszra annyi földet az utcáról, hogy ott ültethessük el a karácsonyfát. El is képzeltem a jelenetet, hogy két napig egyfolytában csak szaladgál fel s alá a harmadik emeletről egy pléh vödörrel a kezében: lent lapátolja bele a földet a parkoló mögött, fönt pedig kilódítja az egészet a terasz betonjára. Ki is találtam, hogy ha majd hazaérünk, lerajzolom az egészet, pontról pontra, részletesen. Valami kis, satnya karácsonyfát pedig, amilyeneket ezen a piacon, itt a lakótelep tövében árultak, a szüleim azért sem akartak venni, mert ez volt az első közös karácsonyunk mióta apa végre újra velünk lehetett, s mindketten azt akarták, hogy nagyon, de nagyon, rettenetesen szép karácsonyunk legyen. Apa különben mindig azt mondja, hogy nagyon szép dolog az a karácsony, de nem szabad, hogy csak egy napig tartson: minden nap úgy kell örülnünk egymásnak, mintha karácsony lenne - szokta mondogatni. Amikor pedig egyszer megkérdeztem, hogy ezt hogy gondolja, egyszerűen csak annyit mondott: - Mert az az igazi! Én sem bánnám, ha minden nap karácsony lenne, vagyis... Nem bánnám, ha minden nap szenteste lenne, mert akkor megjön a Jézuska és mindenfélékkel telepakolja nekem a karácsonyfa alját. De apát továbbra sem hagytam nyugodni:
- - Ha te azt szeretnéd, hogy minden nap karácsony legyen, akkor ma miért ünnepelünk? - kérdeztem tőle. Leguggolt hozzám, megfogta a vállamat és a szemembe nézett, mint mindig, amikor a felnőttek azt hiszik, hogy most valami rettenetesen fontosat mondanak:
- - Azért kicsim - kezdte olyan komoly arccal, hogy majdnem ismét elnevettem magam -, mert ha már minden nap olyan fontos nekünk, mintha karácsony volna, nagyon jó az, ha meg is tudjuk ünnepelni. S miért ne éppen ma tennénk? Kiválasztunk egy napot az összes többi közül, amikor azt ünnepeljük, hogy minden napunk karácsony...
- - És minden esténk szenteste...! - ujjongtam. - Hát, akár úgy is mondhatnánk - bólogatott mosolyogva apa.
- - Ha meg nem így volna, akkor ünnepeljük meg ma egyszerűen azt, hogy a kis Jézus megszületett... Az is nagyon szép dolog.
- - Gyerekek - szólt közbe anya -, nem tudnátok megbeszélni ezt a buszmegállónál? Mindjárt elmegy még egy buszunk, itt fagyoskodhatunk még órákig ha nem sietünk... Siettünk. Most én kerültem középre. Egyik kezemet apának, a másikat pedig anyának adtam, s a lábam hosszan magam elé nyújtva csak a sarkamon támaszkodtam. Úgy indultunk meg, hogy a szüleim húztak engem, mint egy szánkót, s a sarkamon csúszva én is sokkal gyorsabban tudtam haladni, mintha egész úton csak taffogtam volna. Igen ám, de amint a buszmegállóhoz értünk megiramodtam, hogy csúszkáljak egy kicsit, s a második lépésnél máris újra elkenődtem a jeges járdán. Egy újabb nyuszit fogtam.
- - Eltaffantam! Eltaffantam! Eltaffantam! - kiabáltam nevetve, a hasamon fekve a jégen, s közben úgy kalimpáltam a levegőben, mint akit úszás közben egy láthatatlan kéz kiemelt a vízből, ő pedig nem vette észre, és továbbra is úszik.
- - Kelj fel gyorsan - ijedt meg anya -, megfázol!
- - No mi az, kolléga úr - nevetett apa hozzám hajolva -, taffogunk, taffogunk? Felkászálódtam, anya pedig leporolta a kabátomat.
- - Ha még egyszer eltaffansz - mosolygott apa -, Taffantyúnak foglak hívni. Ordítottam, toporzékoltam: - Nem! Nem engedem!
- - Taffantyúúú - mondta apa hosszan elnyújtva a szó végét, csúfolódást mímelve.
- - Nem vagyok Taffantyú! Az én nevem Orsolya!
- - Taffantyúúú...! Taffantyúúú...! Taffantyúúú...! Ahogy megfordult, apa is megcsúszott és hirtelen a popsijára huppant. Ő is eltaffant! Szerencsére ő sem ütötte meg magát, csak játékból szomorú, sírós arcot vágott:
- - Taffogtam én már eleget, taffogjon most már más is - szipogta. A játéknak azonban máris vége lett. Anya megpillantotta a buszunkat, amint befordult a sarkon a sugárútra, s máris lassított, hogy megálljon előttünk.
- - Gyertek, itt a buszunk - szólt oda hozzánk. Lehet, hogy piaci nap volt, meg péntek, meg minden, a városi busz azonban majdnem teljesen üres volt. Annyi szabad hely volt, hogy mindannyian leülhettünk. Még apa is, pedig általában csak anya meg én szoktunk leülni, amikor sok az utas a buszon, mert apa, ha talál is helyet, gyorsan át szokta adni terhes néniknek, vagy anyukáknak, akik kisbabákkal a karjukon szállnak fel a buszra.

A piac mellett végeláthatatlan hosszú sorban sorakoztak a frissen vágott fenyők. Kisebbek, nagyobbak, közepesek, meg olyanok is, amelyek a közepesek és a nagyobbak között voltak... Szebbek, terebélyesebbek, satnyábbak és kevésbé szebbek, kajlák és kopaszok, mindenfélék. Nénik és bácsik mászkáltak közöttük, mintha bújócskázni akarnának. Úgy nézett ki az egész városközpont meg a piac környéke, mintha egy egész fenyőerdőt betelepítettek volna a nagyváros forgatagába. Apáról tudni kell, hogy ő nem szeret piacra járni, ha kell neki valami, beugrik az első boltba és megveszi. Anya viszont kedvét leli abban, hogy végigjárja az eladókat, ha kell egy-egy boltba is benéz, egészen addig keresgél, amíg ki nem választja a legjobbat, legszebbet és a legolcsóbbat. Apa ettől azonban csak ideges lesz, nem is szoktuk hát a piacra küldeni. Most ez a karácsonyfa-vásárlás egy különleges dolog volt, mert azt anya egyedül nem bírta volna hazavinni. Ott sétálgattunk a fenyőerdőben a városközpontban és a kínálatot méregettük. Ez kicsi, ez ezért nem jó, ez azért nem jó... Végül apa rámutatott az egyik fenyőre:
- -Ez jó lesz? - kérdezte anyától. Anya pedig egyből rávágta:
- - Igen, ez jó lesz!
Megvettük. Jött a bácsi, aki a fenyőket árulta, apa kifizette neki, s már indultunk is. Indultunk: anya és én előre. Mind a ketten nagyon meglepődtünk, amikor egyszer hátrafordultunk és észrevettük, hogy apa nincs mögöttünk. Láttuk ám, hogy még mindig ott áll, ahol a fenyőt megvettük.
- Hát most ezt hogy fogjam meg? - sopánkodott.
- - Mondtam én, hogy nem fogok boldogulni vele... Szép nagy karácsonyfa volt. Amikor apa a hosszú ágai között benyúlt a törzséhez, hogy felemelje, csak hosszan és mereven kinyújtott karral tudta vinni, s az apró tüskék még így is a hónalját vakargatták, csiklandozták.
- - Úgy néz ki apád, mintha mókamandarint evett volna... - súgta oda anya. Az árus bácsi is látta, hogy gondban van a vevője: odalépett apához és egy gyors mozdulattal megmutatta neki, hogyan lehet a fenyő ágait összecsukni, mint egy esernyőt. Egy spárgával még össze is kötötte neki, nehogy útközben megint gondjai adódjanak ebből. Apa a hóna alá csapta a fenyőt s már indult is utánunk. Persze még így is nagyon mókásan nézett ki, mintha csak azt leste volna, hogy mikor ered el az eső, hogy kinyithassa fenyőesernyőjét.
- - Apa, te mókamandarint ettél? - kérdeztem tőle. - No, de kolléga úr... - nézett rám félrehúzott szájjal.
- - Akarom mondani: Taffantyúúú! Ordítottam, toporzékoltam:
- - Nem vagyok Taffantyú! Az én nevem Orsolya! Az egész jeleneten anya szórakozott a legjobbat, de mindannyian nagyon vidáman incselkedtünk egymással.
Amikor hazaértünk, anya előhozta a díszeket, apa pedig felállította a szobában, az ablak előtt a karácsonyfát.
- No, te kedves kis fa - beszélgetett vele apa -, eddig voltál fenyő, mostantól karácsonyfa a neved. Karácsonyfánk pontosan a plafonig ért, hosszú ágai pedig kecsesen meredtek a levegőbe a szoba közepe felé nyújtózkodva. Amíg anya kiment a konyhába, hogy főzzön egy kávét, apával mi válogatni kezdtük a díszeket. Először egy hosszúkés díszt, amit apa a fa tetejének arra a részére húzott fel, ami már olyan vékony meg úgy is néz ki, mint egy függőleges ág, s ami a plafont is elérte. A karácsonyi aranyharang is előkerült:
- - Ez a legnehezebb, ezért először ezt akasztjuk fel - magyarázta apa, majd rögtön fel is húzta. Szép, kellemes karácsonyi dallamokat hallgatunk a fa díszítése közben, mert amint lejárt a harang, apa máris ugrott, hogy felhúzza. A rádiót is kikapcsolta, hogy ne halljuk közben a híreket, ne rontsuk el ezt a szép hangulatot. Hosszabbítóval gyorsan áramot vezetett oda, hogy a villogó kis lámpácskákat is bekapcsolhassuk. Nekem ezt még nem engedte, mert azt mondta, hogy jobb, ha a gyerekek nem játszanak az árammal, de a gömböket, a csillagokat, a madárkákat, a sujtásokat, a szaloncukrokat, a szaloncsokikat és a kis Mikulásokat már mind együtt akasztgattuk fel. Anya két bögre forró kávéval a kezében tért vissza a szobába. Még le sem rakta őket az asztalra, máris megállt gyönyörködni a karácsonyfánkban. Nézte, hogy szorgoskodunk a fa körül, hogyan varázsoljuk egyre szebbé a kis Jézus születésnapjának tiszteletére.
- - Nagyon szép karácsonyfánk lesz az idén - mondta.
- - Hogy tetszik? Hogy tetszik? - érdeklődött nagy kíváncsiskodva apa, mert izgult, hogy sikerült-e szépen, ízlésesen feldíszítenie. Anya azonban csak gyönyörködött benne és nem is hallotta meg a kérdést:
- - Amióta Orsi megszületett - mondta később -, még egyik évben sem volt ekkora fánk. Apa egy pillanatra megállt, félbehagyta a karácsonyfa díszítgetését és anyára nézett. Komoly arccal a szakállát kezdte csavargatni:
- - Igen, szerintem is - mondta röviden. - Még én sem láttam ekkora fánkot. Soha. Anya előbb mintha nem értette volna, majd hirtelen leesett a tantusz. Nem is tudta hirtelen, hogy nevessen vagy hápogjon:
- - Fánk - sziszegte. - Még hogy fánk... Majd adok én neked fánkot - szólt és leeresztette a két bögrét az asztalra. Apa, mint aki megrémült, a szájához kapott:
- - Jaj, hát én azt hittem, hogy kávé van a bögrében... No, anya sem bírta tovább és menten elnevette magát.

Nagyon szép karácsonyunk volt, remélem, hogy nagyon sokáig fogok még emlékezni rá, mert kár volna elfelejteni akár csak egy pillanatát is. Kis Jézus, boldog születésnapot!
 

Vissza a kezdőlapra