A magyar egészségügy elmúlt tíz évének vizsgálatakor két tényre alapozva érdemes a véleményünket kialakítani. Az egyik, hogy megállt a születéskor várható életkor csökkenése, sőt lassú - bizonyára még visszaesésekkel tarkított - emelkedése is megkezdődött. Örvendetes, hogy az idei halálozás alatta marad a múlt évinek. Az idősek száma és a népességen belüli aránya viszont - ha lassuló ütemben is - de tovább nő, mert a születések lassan növekvő száma még alatta marad a halálozásénak.
A másik fontos adat: a rendszerváltás átmeneti társadalmában az egy főre eső egészségügyi ráfordítást a nyolcvanas évek szintjétől sikerült mintegy megháromszorozni. A mai 300 USA dollár/fő érték súlyát viszont csökkenti, hogy a velünk azonos fejlettségű országokban ennek sokszorosát fordítják erre az ágazatra.
Az egészségügyi kiadások és az ellátás színvonala között azonban nincs egyenes arány. Magyarországon tíz éve mondják az egészségpolitikusok, hogy nálunk egyszerre van jelen a pazarlás és a hiány. A pénzügyi ágazat erre alapozva fékezi az egészségügyi kiadásokat, a szaktárca pedig szívesen és joggal hivatkozik akár a nemzetközileg példátlanul alacsony ráfordításra, akár a műszerek elavultságára vagy a bérek elfogadhatatlan alacsony voltára.
A tárca élén tíz év alatt öt miniszter állt. Ez sem használt az ágazat helyzetének. Az apparátus szellemi, szakmai színvonala finoman fogalmazva nem kiemelkedő. Tényként kell megállapítanunk, hogy - noha a várható élettartam növekedés jelentős eredményt tételez fel, - ma nincs senki, aki sikeresnek tartaná az erőfeszítéseket. A szakemberek joggal követelik a kor követelményeinek megfelelő műszerezettséget, a hatékony és gyors diagnosztikus hátteret, a terápia egyre drágább új eszközeihez való hozzáférést. A holtfáradt személyzet elfogadható bérezést igényel és érdemel. A beteg olykor évezi a szakmaszeretetből fakadó gyógyítás előnyeit, de a kelleténél gyakrabban találkozik a kórházüzem embertelen közönyével, a figyelem és a fegyelem hiányával, sőt esetenként az erkölcsileg is súlyosan kifogásolható magatartással.
A hét-nyolc éve megindult reformfolyamat még torzó. 1994 és 98 között csak romlott a helyzet, s az azóta elmúlt két év sem hozta az akkor elkövetett hibákat helyre. Lehetetlen nem érezni az ágazat növekvő feszültségeit.
A romlás azonban nem irreverzibilis.
A pénzügyi szempontok előtérbe kerülésének korszakában komoly eredmény, hogy Magyarországon megőriztük a minden állampolgár számára hozzáférhető biztosítási rendszert. Ennek megtartása minden további fejlesztés alapja. Gondot jelent az irányítás bonyolultsága. Szinte megállíthatatlan a "kimazsolázásnak" nevezett privatizáció. "Szinte" mondom, s ez azt jelenti, hogy ha nehezen is, de megtehető. Igen, ezt a folyamatot bármi áron meg kell állítani. Ártalmas és erkölcstelen, hogy a kórházak olyan szerződést kötnek a magánlaboratóriumokkal, amely alapján többet fizetnek a laboratóriumi vizsgálatért, mint amennyit az Egészségpénztártól kapnak. Az ezzel rentábilissá tett vagy más okból rentábilis részek kiemelése a nagy egészből lehetetlenné tesz minden további privatizációt. Ma - már csak az amortizáció megoldatlan kérdései miatt is - nem a kórházak magánkézbe adása a legfontosabb kérdés. Magát a privatizációt ne tekintsük eleve lehetetlennek, nem feltétlenül az ördögtől van. Tegyük gyorsan hozzá, hogy nem az átlagbeteg számára megfizethetetlen magánklinikák intézményére gondolok. A biztosítottnak valójában édes mindegy, hogy annak a kórháznak, amelyben őt a biztosítás fejében gyógyítják, ki a tulajdonosa: települési önkormányzat, megye, állam, egyház, alapítvány vagy magánszemély.
Halaszthatatlan, hogy a kimazsolázás ellen ne csak beszéljünk, hanem hathatósan tegyünk is. El kell dönteni, hogy mi módon rendezzük át az amortizációs költségeket, s csak ezután lehet a tulajdonosi szerkezet átalakításán gondolkodni. Ekkor azonban hathatósan védeni kell az egészségügyben dolgozók érdekeit. Sok minden hiányzik a magyar egészségügyből, a profit érdekelt, agresszív tulajdonos aligha.
Folytatni kell az érdekeltségi rendszer átalakítását. Minden orvosi döntésnek anyagi következménye is van. Védjük a gyógyítás szabadságát, de szabjunk határt a megalapozatlan túlköltekezésnek. A szakmai előírások mellett ennek leghatékonyabb módja az anyagi érdekeltség. Kerüljenek - saját döntésük alapján - az orvosok minél nagyobb számban a szellemi szabadfoglalkozásúak körébe. Ehhez a pályakép alapos végiggondolására, az állami vezetés és a szakma közötti konszenzus megteremtésére van szükség. Az orvos társadalom hierarchikus, Magyarországon különösen is az. Ha a gyógyítás szabadságának teljessége nemcsak a szükségképp korlátozott számú főorvosok privilégiuma lenne, hanem a felelősséggel is járó szakmai szabadság ennél sokkal szélesebb körben érvényesülne, hatalmas energiák szabadulnának fel.
Az egészségügy kérdéseivel foglalkozó publicisztikák, a pénzügyi szakemberek és az ellenzéki politikusok gyakorta emlegetik, hogy az egészségügyben nincs szerkezetváltás, nincs egészségügyi reform. Ám a nyolcvanas évek óta az egészségügy egy részben folyamatos reform (olykor túl sokat is) szenvedő alanya. Egy ekkora és folyamatosan dolgozó rendszert nem is lehet hirtelen bakugrásokkal átalakítani. Nem szabad meglepetést sem okozni, világos menetrendre és következetes szakmai vezetésre van szükség. Sok jó irányú program futott illetve még fut, ezek továbbvitele adhatja vissza az ágazatban dolgozók hitét helyzetük jobbrafordulásában. Gondolok itt az alapellátás újraszervezésére, amely a minden sikerben ellenérdekelt ellenzék együttműködésének hiányában bonyolultabb lett a kívánatosnál, de a praxisjog révén mégis fejlődést jelent. Gondolok a rezidensi rendszerre, amelynek el kell ugyan még veszíteni gyermekbetegségeit, de amely korszerűbben képzett, jobb szakorvosokat ad majd az országnak. Ma az aprómunka korszaka jött el, amiben látható kell legyen az egyes lépések iránya is.
A magyar egészségügyi vezetés nagy munkával és széleskörű konszenzus alapján már 1994-ben az ezredfordulóig kijelölte a népegészségügy prioritásait. A szocialista kormány bűne, hogy ezt a jogilag máig érvényes határozatot elhallgatta, elfektette. Hatályon kívül helyezni nem volt politikai bátorsága, végrehajtani nem volt ereje. Hat év eltelt, az ezredforduló elérkezett, ma már aktualizálni kell az akkor lefektetett elveket. Sok pontja azonban még megvalósítható és megvalósítandó a következőkben.
Az egészségügy reformfolyamatai minden országban zajlanak és mindenütt sok vitát váltanak ki. Rendkívül hálás téma ez minden ellenzéki hangulatkeltésre. A mai ellenzék azonban annyit ártott az ágazatnak akkor, amikor kétharmados többség birtokában kormányzott, hogy nincs erkölcsi joga a támadásokra. Az együttgondolkodásra, konszenzus keresésre azonban ma is szükség van. A baloldali ellenzék azonban - például a praxisjog körüli vitákban - sajnos erre is alkalmatlannak bizonyult. Az egészségügyi kormányzatnak tehát nem az ellenérdekelt ellenzékkel, hanem az ágazatban dolgozó kollégákkal kell egyetértésre jutnia. Azokkal, akik évtizedek óta a munka terhét és hevét viselik, akiknek a helytállása nélkül már régen összeomlott volna az egész rendszer. Akiknek a szakértelmére és emberszeretetére az egyre nagyobb létszámú idősebb korosztályok (is) bizton számíthatnak.
Surján László
dr.
Vissza
a kezdőlapra