A hazavárt lázadók
Ha
az ember rádöbben, hogy kedvenc zenészeit a CD/konzum/giga/templomban az
oldie sarokban találja, akkor arra is rá kell döbbennie, hogy a mulandóság
szép és borzalmas szó. Egyszerre. Aztán, ha átsétál az újdonságok részlegbe,
és ott alig talál ismerős nevet a CD-k borítóján, akkor arra szintén rá
kell döbbennie: a rockzene velünk marad; a következő generáció máris jelentkezett…
Talán azért marad ez a zene velünk, mert az egyetlen évtizedek óta működő
nemzetközi nyelv? Hiszen ezt a „nyelvet” értik Pekingben, Irkutszkban,
Alabama poros hátsóudvaraiban, Budapest „édes” II. és keserű VIII. kerületében;
a rockzene nem ismer határokat.
Nos,
az egész 1954-ben azzal kezdődött, hogy egy zsíros tincsű, piknikus alak,
Bill Haley „firnájszos” ötlettel állt elő: egy ósdi dixieland dallamot
úgy felpörgetett, hogy táncolni lehetett rá. Mit táncolni: őrjöngeni! A
fiatalok a Rock Around The Clock-ban megtalálták azt a zenét, amitől az
apák, anyák ecetes képet vágtak a sötét előszobában, a Rock´n´Roll maga
volt az elementáris tiltakozás a Van valamid? Vagy valaki! szemlélet ellen.
Ez a zene azt támadta, amit a szülők sulykoltak, sulykolnak, örökké sulykolni
fognak a morcos utódba. A fegyelmet. A tiszteletet az előző generációval
szemben. Ó, yeah. Milyenen is voltak azok az átkos ötvenes évek? Volt a
koreai háború, az NDK felajánlotta az újraegyesítést, az NSZK köszönte
szépen, de nem kért belőle, 1953-ban munkásfelkelés volt az NDK-ban, Coca
Cola betört az európai piacra. És mi történt a rockzenével az ötvenes években?
Little Richard, Bill Haley, Elvis Presley…, jött a kislemez, a sztereótechnika.
A hivatalos világ persze gyűlölte az új zenét: Presley „kakafónikus”
lemezeit nyilvánosan összetörték, elégették, a tévében csak ringó felsőtestét
mutatták, de semmi sem segített, a rockzene hatott. Igaz, Elvist mégsem
szerették a hazájában. A „szülők” utálták. Pedig csóró családból jött,
imádta az anyját, a nagyképű autókat, nem volt sem homokos, sem kommunista;
illett a szép amerikai képbe. Csak az a zene, amit játszott, ha az nem
lett volna... A tragédia: Elvist valószínűleg pontosan addig nem szerették
a hazájában, amíg megérdemelte volna, hiszen a King életvitele utolsó korszakában
nem felelt meg az amerikai ideálnak. De ez mindegy. A csata eldőlt: egy
akkori felmérés szerint az ötvenes évek végén az amerikai fiatalok 80%-a
már a rockzenét hallgatta. Mellesleg a legenda szerint: Rock´N`Roll a bluest
játszó zenészek között a szeretkezést jelenti.
A
hatvanas évek? Az eszelős düh valamennyire elcsitult. A zene ellen legalábbis.
Különben tombolt a hidegháború. Volt kubai válság, Berlinben felhúzták
a gyönyörű falat, jött az első James Bond film, Kennedy gyilkosság áldozata
lett, Solohov Nobel díjat kapott, Malcom X.-et meggyilkolták. Kitört a
tvisztmánia, megalakult Beatles. Négy zenész, kiknek mind a mai napig tudjuk
a keresztnevét. Jött a Rolling Stones, a rockhoz szex, drog kapcsolódott,
Love and Peace, Bob Dylan, és a békéért mi is harcoltunk vasfüggöny mögött.
A zenével már nem volt annyira baj, a mindenkori felnőttek ezekben az időkben
„csak” a fiatalok küllemét utálták: a frissen mosott gombafrizura volt
a testi mosdatlanság jelképe. A fanyalgó kritikusok szerint az anyósok
örök kedvence, a tökéletesen jelentéktelen Cliff Richard volt akkoriban
az egyetlen pedánsan ápolt megjelenésű énekes, mert: az a Mick Jagger olyan
közönségesen énekel, hangzott a vád. Közben a rockzene irányzatokra tagolódott.
Volt már folk rock, soul, latin rock, jazz rock, polit rock… Bizony-bizony,
az egykori Elvis rajongók családot alapítottak, és miközben az első ember
a Holdra lépett, az első rockgeneráció piszkálni kezdte a következőt. A
kígyó önnön farkába harapott.
A
következő évtized? Janis Joplin meghalt. Így végződött az előző.
Miután
kiderült, hogy a lázadással pénzt lehet keresni, az egykori lázadók sietve
„belehíztak” a lázadó szerepbe. A hetvenes években illatosan virágzott
a kapitalizmus, a kitenyészett zenei sajtó, kereskedelmi rádióadók szorgalmasan
foglalkoztak azokkal a sztárokkal, akik inkább sztárok voltak már, mint
lázadó zenészek. A Rolling Stones üzleti vállalkozásokba kezdett, a rockzene
napi szolgáltatás lett, jött a chilei puccs, Szaharov Nobel díjat kapott,
a Szovjetunió tiltakozott. Minden ment a maga útján, csak az a fene rockzene
lázadozott megint. A Bee Gees málnaszörpös világa mellett ugyanis felbukkant
a kapitalizmust elutasító punk. A „megőszült” generáció tiltakozott. Kulturális
vívmányainkat támadja a fasisztoid, anarchista bagázs, szipogták a vádat
az agyonporszívózott irodaházakból. Tény: a punkok, a Sex Pistols, a Clash
alaposan felrázták a zsíros zenei világot; igaz, ez a forradalom nem tartott
sokáig; a punkzene hamarosan a lemezboltok turkáló asztalaira került. De
milyen sors is várhatott volna erre az őszinte, külvárosi lázadásra abban
az időben, amikor fölényes yuppie menedzserek már gyárilag (előre) szaggatott,
olasz designer farmert hordtak, hajukat pedig a belvárosban vágatták olyan
„lázadós fazonúra”?
A
nyolcvanas évek? A forgácsolódás kora? A másolás kora, a mega-kor? A bomlás
és a pénz kora? Lennont lelőtték, Lengyelországban megalakult a Solidarnosc,
kitört a törpék Falkland háborúja, megismerkedtünk Dianával, Gorbacsovval,
Kunderával, Palmet meggyilkolták, a csernobili erőmű környékét szintén.
A zenei világ ipari méreteket öltött. Professzionális zenei tévéadók jelentek
meg, jött a Compact Disk, és már nem volt egyetlen közös égbolt, ahol mindenki
békésen zenélgetett a rock firmamentuma alatt. Sokkal inkább fanatikus
rajongók tolongtak valamelyik zenei irányzat szekérvárában, hiszen aki
intellektuálisan adott magára valamelyik bűzös szubkultúra-klubban mutogatta
magát. Volt ekkor már minden: heavymetal, trashmatal, sdkinheads, hip-hop,
avantgard-rock… És kaptunk néhány jobb-rosszabb mega-sztárt; ahogyan az
ipar globalizálódott, a sztárok is sietve világ-kompatibilisek lettek.
Michael Jackson, George Michael, donna Madonna…, a mega-sztárok a stílus
fölött álltak azért, mert a „stílusukat” médiaszakemberek agyalták ki.
Oly simulékony jó, kellemes volt felejthető zenéjük… Persze a rockzenét
most is támadták, ezúttal politikusok is hőbörögtek. 1985-ben, az USA-ban
magalakult a Parents Music R. Center. Ez a nemes szervezet az erkölcstelen
szövegű felvételeket figyelmeztető jelzéssel látta el! A CD borítón ez
állt: Figyelem! A hanghordozó erkölcstelen dalszövegeket tartalmaz. Mi
lett a bornírt inkvizíció eredménye? Ki hinné? A megkülönböztető jelzést
viselő felvételek jobban fogytak.
Az
utolsó évtized? Vége lett a keleti blokknak, Irak megtámadta Kuvaitot,
USA megtámadta Irakot, eltűnt a magas fal Berlinben, Oroszországban szabad
választásokat tartottak, Rabin miniszterelnököt meggyilkolták, kitört a
jugoszláviai válság. Milyen a kilencvenes évek zenéje? A nagy sztárok kora.
A Rolling Stones még létezik, sőt: turnézik is. Ráadásul egy Volkswagen
Golf viseli az oldalán a „szent” zenei nevet; jó pénzért természetesen.
Kurt Cobain, a Nirvana depressziós énekese az egyetlen hiteles lázadó;
nem tudja feldolgozni önnön sikerét, főbe lövi magát, a la Hemingway.
A
kilencvenes évek? Az elektronika kora. A techno (zene?) ideje. Egy zenei
irányzat, amely üresnek, monotonnak tűnik. Bum-bum-bum, ennyi az egész.
Néhány diszkós gazdag lesz. Pedig nem is tudnak semmilyen hangszeren játszani,
komolytalan bagázs… Nem ismerős ez a vád? Kilencvenes évek? Love Parade
Berlinben. Meztelen testek, mobiltelefonok, ecstasy tabletták a diszkók
vécéjén. És a szülők megint reszketnek, várják haza a gyereket. Ez az örök
körforgás. Az ifjú lázadók jönnek, a társadalom védekezik. Az új áramlat
(mint) mindig most is erőszakosnak tűnik. Az új, az idegen kényelmes világunkat
támadja. Azaz: a zene változik, a reakció ugyanaz marad. A mindenkori felnőttek
nem kérnek az újból. Aztán az őszinte lázadókat felfedezik, a lázadók bekerülnek
a nagy páternoszterbe, pénzt keresnek, maguk is „szülők” lesznek, azaz:
a kriminálisból kommersz lesz. Megint újra.
