Fölmászni valamire? Régi álom, és mivel méretesebb sziklára nem tudok, nem is akarok, ezért – bárhol is járok – tornyot látogatok. Nos, így bámultam meg mannheimi tornyot, a frankfurtit, a kölnit, a münchenit, a berlinit (az alias NDK büszkeségét ) és a bécsit tévétornyot. Nos, akit tornyot látogat ne legyen szédülős, tömény alkoholt mielőtt felsuhanna a turbólifttel ne igyon és lehetőleg ne konzumáljon mindenféle konyakot a board-étteremben, mivel odafent minden méregdrága.

Például a kölni toronyban a lift oly gyorsan suhan felfelé, hogy az ember eldobja az agyát, a török liftkezelő gyanúsan vigyorog az elsápadáshoz.... Az étterem unalmas és persze szinte üres; nyugdíjas párocska bámul kifelé a semmibe. A pincérek olaszok, így kedvesek. Az itallap jónak mondható. Leugrani lehet, komolyabb nekifutás nem szükséges.

A müncheni tévétorony liftjében hang szivárog a repedésből, és korrekt módon közli a torony adatait, a „kajálda” pontosan 186 méter magasan található. Odafent mindenféle turistanépség támolyog. Van itt „minden”: 20 kilós japán 15 kiló fényképezőgéppel ellátva, bömbölő amerikai, bámészkodó angol, nagypapa nyafogó, rövidlátó unokával... A kilátás persze pazar. Állítólag évente egyszer az Alpokat is látni. Az étterem drága, az itallap elmegy, a pincérek unottak. Leugrani nem könnyű, a bajorok gondosan védik a mélyet.

A berlini torony liftjében sincs zene (Tényleg, miért nem? Egy kis Les Humpries jól jönne.), a lift kopottas. A személyzetet az ex-pártházak portáiról szedhették össze, a hangnem tömör és egyértelmű; a feltörekvő hangulatot ez kicsit lenyomja. Odafent vegyes publikum álldogál az üvegtáblák mögött. Nyugdíjasok, döbbent vidékiek, szociális segélyből tengődők. A magyar turista örülhet, odafentről pontosan a berlini Magyar Kultúra Házára láthat, onnan aztán „lenézheti” a hazai kultúrát. Leugrani nem lehet, az elkeseredett látogatónak inkább a berlini U-Bahnt ajánlom, miután a lassan forgó toronykocsmában - remek italválaszték mellett – elitta a szoc. segélyt.

Végül a stuttgarti torony. Az ablakomból jól látni, ezért 9 év telt el, mire fellifteztem. Először.
A liftben zene csorog a mennyezetből, a liftkezelő pedig válaszol, ha kérdeznek tőle valamit. Odafent vegyes népség: néhány turista, nagypapa, összefonódott szerelmesek a jeges szélben. A kilátás elmegy, inkább az erdőt látni a parkoló körül. „Leszuicidálni” nehéz, üveg+rács védi a mélyet. Hiába a svábok tudják mitől nem döglik az ember. Az étterem iszonyatosan drága, most éppen idejárnak a helyi gazdagok a golfozás után.

Van még van a hamburgi tévétorony. Egy ismerősöm mesélte, hogy halat evett odafent és jó volt. Liftzenére nem emlékezett, csak a vastag ködre.

Kalász István – Stuttgart

Vissza a kezdőlapra