Vissza
a kezdőlapraMi magyarul nem olvasunk fel! Nem a nevek fontosak. Inkább a jelenség...
Történt, hogy két külföldön élő magyar író gondolta magában, felolvasna ama országban működő Magyar Kulturális Intézetben. Hiszen az igazgató hölgy maga trombitálta a külföldi sajtóban, hogy terjeszteni kell külföldön a magyar kultúrát és akkor minden szép lesz. Mellesleg: az Internet ilyen téren rusnya találmány: Az ember találkozhat régi kijelentéseivel.
No, ezt a híradást vette komolyan a két /naiv?/ magyar ember. Egyikük küldött könyveiből az Igazgató úrhölgynek. A mellékelt levélben ecsetelgette magát, hogy több kötete jelent már meg, aztán megemlítette, hogy ebben a városban is felolvasott már, ott és ott tartott már felolvasóestet, meg nem kérne pénzt azért, ha eljönne felolvasni, mert tudja: szegény az ország... Szóval: igyekezett jó színben feltüntetni magát. Hiába, ilyen világot élünk.
A küldemény elment, de a hölgy – bokros teendői miatt – nem jelentkezett. Aztán egy esős napon mégis csörgött a telefon az írónál. Az igazgató hölgy volt a vonalban. Miután tisztázták, ki-kicsoda, a hölgy közölte: A Magyar Intézetben magyarul nem olvasunk fel.
Aztán néhány bla-bla mondat után /manapság ezt small talknak nevezik/ letették a kagylót. Ennyi.
Nos, nyájas olvasó, persze apró tragédia ez. Talán szóra sem érdemes. Lehet így is nézni, úgy is, lehet azt is mondani, hogy mit ugrál a két csóringer magyar tollkoptató abban a gazdag országban; inkább örüljenek, hogy ott vannak, meg kerek lyuk van fejükön, fenekükön, hiszen vannak komolyabb gondok. A klíma melegszik, Csernobil ügye megoldatlan, a benzin drága, a szomszéd egész nap bömbölteti a rádiót...
Szóval az élet semmiképpen sem habos torta és nem olyan nagy tragédia az, hogy nem lehet magyarul felolvasni a Magyar Intézetben. Nos, ezért arra kérem a tisztelt olvasót: Most keményen nyomja meg a Forward gombot azért, hogy haladjon előre az MAGYAR/ország.Kalász István
Kalász István szösszenetét október 1-én hozta a drótposta. Mivel írásait szinte automatikusan teszem ki a honlapra, nem is tudom, miért olvastam el a szokottnál alaposabban. Érdemes volt. Kiderült, hogy tisztáznom kell bizonyos dolgokat. Először is azt, hogy - a kilencvenes évek írókban dúskáló politikai világának szóhasználata szerint - a kis mű Kalász irodalmi munkásságának része vagy valós történetet kaptunk. Meg kellett tudnom azt is, hogy hol, s hogy mikor játszódott, ha játszódott a jelenet.
Tehát jöttek, mentek a levelek, s közben a minisztériummal is felvettem a kapcsolatot. Érdekelt például, hogy a Magyar Kulturális Intézet számára központi előírás-e, hogy magyarul nem, nem soha. Vagy épp ellenkezőleg, fontosnak tartjuk a nyelvet még beszélők megtartását, összefogását, s szellemi táplálását is. Remélve, hogy az így tápláltak majd maguk is terjesztik a magyar kultúrát választott hazájukban. Még azt sem tartanám botránynak, hogy egy ilyen intézet a magyarul beszélő nem magyarokkal is kapcsolatot tartson, s esetleg örömmel fogadjon egy a fentiekhez hasonló felajánlkozást, ebből a célból is.
Ma már világosan látom mi történt. S mivel vétkesek közt cinkos, aki néma, további lépésekre kényszerülök. Az első a sorban, hogy mindezt közzé tesszük a Magyar-Hon-Lapon. Ígérem, a folytatásról is beszámolunk majd.
Surján László