Katus László

A számadások, mérlegkészítések évét éljük: vége a XX. századnak, vége a második évezrednek, a kereszténység pedig kétezer esztendős. Mit hozott az emberiség és a kereszténység számára az elmúlt évszázad, az elmúlt két évezred? Ezúttal a történeti demográfus szemszögéből szeretném felvillantani a válasz néhány elemét. Ebből a szempontból feltűnő a különbség az első és a második évezred között: míg az első évezredben a világ népessége stagnált, azaz Krisztus születése táján és 1000 körül egyaránt 250-300 millió volt, addig a második évezred folyamán legalább meghúszszorozódott, azaz 6 milliárdra növekedett. Európa népessége Krisztus születése idején mintegy 35 millióra becsülhető, s 1000-ben is ugyanennyi volt, majd a 2. évezredben 740 millióra emelkedett. 1900-ig Európa népessége gyorsabban nőtt, mint a világ lakossága, ezután megfordult a tendencia, s Európa növekedése lelassult, részesedése a világ népességében egy évszázad alatt 24%-ról 12%-ra csökkent, miközben Ázsia lakossága megnégyszereződött, Latin-Amerikáé és Afrikáé megnyolcszorozódott. A jövőben Európa súlya még inkább csökkenni fog: a következő 20 évben az előrejelzések szerint a többi kontinens népessége együttvéve 1,8 milliárddal növekszik majd, Európáé viszont csak 30 millióval, s részesedése a világ népességében 10% alá süllyed.

A most befejeződő évezred, legalábbis a 20. század közepéig Európa évezrede volt. Az első ezredforduló táján Nyugat-Európa még az eurázsiai kontinens elmaradott, szegény perifériája, amely semmiféle vonatkozásban nem vehette fel a versenyt a Közel- és Távol-Kelet fejlett kultúráival. Nyugat ekkor még a barbárság és elmaradottság világa, a létminimum határán tengődő, éhínségekkel küszködő falusi civilizáció. Az ezredforduló után azonban fordult a történelem kereke: Nyugat-Európában kibontakozott az a sokoldalú fejlődés a társadalmi élet minden területén - a technikában, a gazdaságban, a társadalomszerveződésben, a politikai intézményekben és a szellemi kultúrában - amelynek eredményeképpen Európa a 15. századtól kiterjesztette gazdasági és politikai uralmát az egész földkerekségre, s minden vonatkozásban Európa lett az emberiség vezető civilizációja, és nyújtotta a világ többi része számára az átveendő gazdasági, társadalmi és politikai modelleket, civilizációs mintákat, az európai technika és tudomány vált az egész emberiség egyetemes tudományává és technikájává.

Európa expanziójával megindult a kereszténység világméretű térhódítása is. Mire jutott a kereszténység a krisztusi megbízás teljesítése során: „Menjetek és tegyétek tanítványommá mind a népeket" (Máté 28,19). Az ENSZ legújabb vallási statisztikái szerint a Föld lakosságának kereken egyharmada keresztény (1900-ban csak 29%-a), s ezen belül 18% a katolikusok aránya. Igen nagy változáson ment keresztül az elmúlt évszázadban a keresztények földrajzi elhelyezkedése. 1900-ban Európában élt a keresztények háromnegyede, mára ez az arány 29%-ra csökkent, s a keresztények nagy többsége ma Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában él. Különösen szembetűnő az afrikai kereszténység dinamizmusa: miközben Afrika lakossága megnyolcszorozódott, a keresztények aránya 3%-ról 46%-ra növekedett! A kereszténység súlypontja - legalábbis statisztikailag - az úgynevezett harmadik világra tolódott át. Ez a változás az egyház vezetésében is megmutatkozik. Az 1903. évi pápaválasztó konklávéra összegyűlt 62 bíboros közül csak egy volt nem európai, s 38 volt közülük olasz (61%). Ma viszont a bíborosi testület tagjainak csak 52%-a (a pápaválasztásra jogosult 80 éven aluliaknak 46%-a), európai s csak egynegyedük olasz.

Ráadásul ma már tagadhatatlan tény, hogy Nyugat kereszténysége súlyos válságban van - ebben egyetérthetünk Ratzinger bíborossal, ha a válság okait illetően eltérőek is a vélemények. De miért beszélünk az európai kereszténység válságáról, mikor a statisztika szerint Európa lakosságának háromnegyede még ma is keresztény, s csak 19%-a vallja magát ateistának vagy vallástalannak? A statisztika azonban nem fejezi ki a valóságot. Az európai keresztények 550 milliós számában Magyarország 10 millióval szerepel. De valóban ennyien vannak-e ma hazánkban, akiknek életében a vallás, a kereszténység bármely változata meghatározó szerepet játszik? Hazánkban népszámlálás utoljára 1949-ben kérdezte a vallási hovatartozást, ezeket a számokat nem alkalmazhatjuk a mai viszonyokra. A valós helyzetet sokkal jobban jelzik a személyi jövedelemadóból az egyházaknak felajánlható egy százalékra vonatkozó adatok. Az elmúlt három évben az adófizetők 10-12%-a vette a magának a fáradságot arra, hogy egy kis cédula kitöltésével arra utasítsa az államot, hogy adójának egy százalékát utalja át valamely egyház, felekezet számára. A katolikus egyház javára az adófizetők 7%-a rendelkezett. Ha feltételezzük, hogy a személyi jövedelemadót nemfizetők (alacsony jövedelműek, nyugdíjasok) között nagyobb a vallásosak aránya, a valamely keresztény felekezethez komolyan kötődők részaránya akkor sem igen haladja meg a lakosság 15%-át. A vallásgyakorlásra vonatkozóan az utóbbi években végzett szociológiai felmérések is hasonló arányra utalnak. Ezt az arányt bízvást kivetíthetjük az egész európai kereszténységre. Ratzinger bíboros állapította meg nem régiben, hogy véget ért a kereszténység történetének több mint másfél évezredes korszaka, a „keresztény társadalom" időszaka, „a keresztények ma újra kisebbséget jelentenek, olyan mértékben, ahogy ez az ókor vége óta még soha nem állt fenn." Egyháztörténészek és történeti demográfusok egyöntetű becslése szerint a IV. század elején, Nagy Konstantin türelmi rendeletének megjelenése előtt a keresztények aránya a Római Birodalom lakosságában 15% körül volt.

A történeti folyamat és a statisztikai adatok vizsgálata két alapvető tanulságot eredményez napjaink keresztényei számára. Az egyik: le kell számolnunk a „keresztény társadalom", a „Magyarország lakosságának kétharmada katolikus" illúziójával, s tudomásul kell vennünk a realitást: kisebbség vagyunk egy szekularizált, vallásilag közömbös, pluralista társadalomban. Európa és benne Magyarország missziós terület, s a modern világban az evangelizálás hagyományos, középkori módszerei nem hatékonyak. A másik: nagy léptekkel halad előre a kereszténység globalizációja, a keresztények nagy többsége már Európán kívül él. Ez pedig egy új inkulturáció feladatát jelenti: a kereszténységnek testet kell öltenie, gyökeret kell vernie oly kultúrákban, amelyektől idegen a zsidó-görög-római hagyományokra épülő európai kultúra.

(A szerző történész, ny. egyetemi tanár)
Megjelent az Új Emberben

Vissza a kezdőlapra