Interjúsorozatban szóltunk a református egyházban jelentkező különböző szakadár irányzatokról, mozgalmakról. A római katolikus egyházon belül úgynevezett lelkiségi mozgalmak léteznek, amelyeket az egyház viszont elfogad és támogat. Ezekről Oláh Dénes plébánost kérdeztük.
— Qui
bene distinguit, bene docet, mondták a régiek. Azaz, aki jól különböztet,
jól is tanít. Ennek szellemében, mielőtt a föltett kérdésre válaszolnék,
föltétlenül el kell mondanom, hogy mit értünk lelkiség és mozgalom alatt.
Danielou bíboros szerint a lelkiség „az üdvtörténet visszhangja az egyes
ember életében". Van, aki egyszerűbben fogalmaz: a lelkiség nem más, mint
„az ember felelete Isten szavára". A keresztény lelkiség alappillére a
magát kinyilatkoztató és közlő végtelen Szeretet, a Háromságos Egy Isten.
Ez az Isten megszólít engem, az embert. Létem mélyén szólít meg. Ott szólít
meg, ahol rám talál. Azon a kulturális, szociális és civilizációs szinten,
ahol éppen vagyok. És ebben a megszólításban Jézus elkötelezett követésére
hív.
Hogy
egészen közérthető legyek, másképpen válaszol a pap, egy házasságban élő,
egy vállalkozó, egy tolókocsiban ülő mozgássérült, egy vak, egy tanyai
lakos, háziasszony, egy orvos, egy atomfizikus stb. Ez a válasz legszembeötlőbb
módon éppen életformánkon látszik. Ugyanazt a hitet más és más formában
élik meg az imént említett társadalmi osztályok és kategóriák.
Mi
is a mozgalom? Az Apostolok cselekedetei címet viselő újszövetségi könyv
a 2,17-ben Joel ószövetségi próféta nyolcszáz évvel korábban elhangzott
szavait idézi: „Kiárasztom lelkemet minden emberre". A mozgalmak a Szentlélek
eme „kiáradásának" a bizonyítékai. Egyházunk történelme során, folyamatosan
az újra és újra jelentkező mozgalmaknak köszönhette megújulását. Már a
harmadik században mozgalomként jelentkezik a remeteség, majd a szerzetesség.
Mint érdekességet említem meg, hogy katolikus egyházunkban több száz férfi
és női szerzetesrend teljesít szolgálatot éppen azáltal, hogy éli az alapító
szándéka szerint a kapott ajándékot, a karizmát. Ezekre a szerzetesközösségekre
úgy tekintünk, mint a Szentlélek egyházunk számára rendelt ajándékaira.
Milyen szegények volnánk nélkülük, és milyen szegény lett éppen „kincses
városunk" az 1948-ban történt betiltásuk kapcsán. Hiszen a piarista atyákra,
a Marianumban tanító nővérekre, a Szent Erzsébet öregotthonban szolgáló
minorita atyákra, az óvári ferences barátokra, valamint a szentpéteri iskola
nővéreire a régi kolozsváriak szívesen emlékeznek.
Amikor
mozgalomról beszélek, természetesen nem kell azonnal a szerzetesekre gondolni.
Valójában magam is csak a jó megértés kedvéért hoztam szóba őket. A mozgalmak
legnagyobb része alulról szerveződő, tehát világiak által kezdeményezett
folyamat.
Összefoglalva
az eddig elmondottakat; valójában arról van szó, hogy egy (olykor több)
életét Istennek átadott egyéniség ajándékot (karizmát) kap a Szentlélektől.
A karizmának mozgalommá való átalakulása az alapító (alapítók) titokzatos
vonzereje által következik be, mert sokakat magával ragad lelki tapasztalata.
Mi volt a szerzetesi megújulások szerepe a történelemben? Egyrészt az,
hogy új radikalitással élték az evangéliumot, másrészt, hogy ezáltal krisztusibb
közösséggé váltak, és mint ilyenek a megtérések és a megújulás láncreakcióját
indították el az egyházban. Korunk nagy lelkiségi mozgalmainak a szerepe
is hasonló: 1. Új radikalitással veszik komolyan az evangéliumot — új hittel
hiszik és élik annak igazságát, új vággyal adják át magukat a Szentléleknek,
új szeretettel fordulnak embertársaik, főleg a szegények és hátrányos helyzetűek,
valamint más világnézetűek felé.
2.
Hitükből új közösségek jönnek létre, amelyek az egyház közösségi megújulásának
részei és modelljei is. Hiszen a közösségi megújulás az egyház és a lelkipásztorkodás
központi kérdése és ügye. 3. Megtérések és hivatások elindítói, a plébániák
és egyéb közösségek életre kelésének az eszközei.
Ezek
után hadd válaszoljak a föltett kérdésre is. Az 1998-as pünkösdi találkozón
Rómában több mint ötven mozgalom és közösségi élet új formájának vezetői
és képviselői voltak jelen a lelkiségi mozgalmak világkongresszusán. Ennek
a célja egyrészt az volt, hogy elmélyítse a mozgalmak teológiai természetét
és missziós kompetenciáját, másrészt pedig, hogy elősegítse a kölcsönös
növekedést a tanúságtételek és a tapasztalatok kicserélése által. A gyulafehérvári
főegyházmegyében, de tudtommal a szatmári, nagyváradi és temesvári egyházmegyékben
is a következő lelkiségi mozgalmak léteznek és tevékenykednek: 1. Együtt
Nagyasszonyunk Dicsőségére, 2. Cursillo, 3. Ferences Világi rend, 4. Hit
és Fény, 5. Jézus Szíve Családok, 6. Kamilliánus Családok, 7 Kolping Családok,
8 Karizmatikusok, 9. Lelki Adoptálás, 10. Mária Légió, 11. Focolare, 12.
Máriás papi mozgalom, 13. Neokatekumenátus, 14. Schönstatt, 15. Taizé,
16. Vándor Szűzanya Lelkiség, 17. Cserkészet. Ezeken kívül folyamatosan
hallunk a Házas hétvége, Magyarországon a jezsuiták által vezetett mozgalom
áldásos tevékenységéről.
Föltétlenül
szólnom kell a kisközösségek fajtáiról. Annak dacára, hogy a pluralizmus
jegyében a sokféleség uralkodik köztük, azért mégis úgy nagy vonalakban
három csoportra lehet osztani őket: Vannak olyan közösségek, amelyek elsősorban
lelkipásztori célból jöttek létre. Főleg Dél-Amerika és Afrika óriási paphiánnyal
küszködik. Ezeken a helyeken, mert a paphiány miatt rendes plébániai életről
szó sem lehet, egy lelkiségi csoport, egy bázisközösségnek nevezhető „team"
áll a nagyközösség élén. Brazíliában például a 70-es évek közepén kb. 40
000 (nem elírás!) olyan kisközösséget tartottak számon, amelyek egy-egy
pap nélküli közösség lelkipásztori gondozását látták el. A legnagyobb számúak
azok a közösségek, amelyek VI. Pál pápa szavaival „azért születtek, mert
tagjaik arra vágynak, hogy teljes odaadással éljék az egyház életét, vagy
az emberi természetnek jobban megfelelő formákat keresnek, hogy megbeszéljék
az igét, vagy gyakorolják a testvéri szeretetet". E közösségek összetartó
ereje tehát a Krisztussal való közösség és a lelki elmélyülés utáni vágy.
E közösségeket a szentírás egyik-másik útmutatásának megdöbbentő komolyan
vétele és megvalósításának sürgető vágya hozta létre. Közülük legismertebbek
a karizmatikus, az új-katekumen, a taizéi indítású vagy a fokoláré közösségek,
de ide sorolhatnám a sok-sok ima- és bibliaolvasó közösséget, amelyek szerte
a világon működnek, de nem ismerősek mint világméretű lelkiségi mozgalmak.
Továbbá vannak olyan közösségek és mozgalmak, amelyek arra kaptak hivatást,
hogy a társadalom vagy az egyház valamely konkrét ínségén segítsenek, hogy
betegeket gondozzanak, mint például a Kamilliánus Családok, összefogjanak
és emberhez méltó életre vezessenek testi fogyatékosokat, tanúságot tegyenek
szellemi sérültek emberi értékeiről, és segítséget nyújtsanak nekik és
családjuknak. Ezeket gondozzák a Hit és Fény, valamint a Bárka lelkiség
tagjai. A házaspárok életének a megújítását segítik a Házas Hétvége és
egyéb családmozgalmak. Egyházmegyés papok életének az elmélyítését szolgálják
a papokat közösségbe fogó különféle mozgalmak. Újra hangsúlyozom: mindezeket
a munkákat teszik benső indíttatásból, a Szentlélek mozdítására. És ki
merné azt állítani, hogy ezekre nincs szükségünk ?
(Folytatjuk)
Kérdezett Papp Annamária
Kérdőjel
Interjú
Oláh Dénes plébánossal
(3.
old.)
(Folytatás
október 11-i számunkból)
—
Kialakulásuk mikorra nyúlik vissza, melyek a jellegzetességeik, tanbeli
sajátosságaik ?
—
Amint már említettem, nem új dologról van szó. Már a harmadik században
mozgalomként jelentkezett a remeteség. Akik az evangéliumot akkor és ott
radikálisabban akarták megélni, mint kortársaik, azok kivonultak a pusztába,
és magányukat megosztották Isten csendjével. Ez volt válaszuk az isteni
hívó szóra. Miért tűnnek mégis újszerűnek? Nagyon sok kortársunk abban
a tévhitben él, hogy valami soha nem látott újszerű jelenséggel van dolgunk.
Ennek oka az eltelt 40–50 évben keresendő. Generációk nőttek föl, akik
például nem tudnak (honnan is tudhatnának?) róla, hogy a magyar katolikus
egyesületi élet századunk negyvenes éveiben mind az anyaországban, mind
Erdélyben és európai viszonylatban is igen fejlett volt. Például a Katolikus
Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testületének röviden csak KALOT-nak
több mint 100 000 tagja volt. Húsz népfőiskolájuk kurzusait 35 000-en végezték
el. A cserkészethez és a Mária Kongregációkhoz
700
000-en tartoztak. A Credo katolikus férfi egyesületeknek 107 helyi szervezete
volt. A KALÁSZ-nak rövidített Katolikus Lánykörök Szövetségének is 30 000
tagja volt. A felsorolás távolról sem teljes. Mindezeket a jól szervezett
Actio Catholica országos fedőszerve fogta össze, és vigyázott arra, hogy
minden plébánián meglegyen és működjön egy megfelelő helyi csoport, a hit
és erkölcs, a kultúra ápolására, valamint a caritas munka és sajtóapostolságra.
Hadd tegyem hozzá, hogy ezeknek az élén többnyire elkötelezett világiak
álltak, akiket így utólag is bátran karizmatikus vezetőknek nevezhetünk.
És ekkor jött a kommunista hatalomátvétel. Kelet-Európa ezen térségére
olyan félelmetes sötétség borult, amit ép eszű ember nem kívánhat vissza.
Egyetlen adminisztratív intézkedéssel elvette az egyházak anyagi bázisát,
kiszorította a közéletből, és beszorította a templom falai közé, világiak
százezreit nyomorították meg agymosással, félemlítették meg egzisztenciálisan,
éket vertek papság és világiak közé, elhintve a bizalmatlanság máig életképes
magvait. Az egyházi élet valójában vegetált. Csak a túlélésre volt tere
berendezkedni. Tehát egy ilyen miliőben kitől lehet számon kérni, ha nem
tudja, hogy mi is történik a nagyvilágban? Az öregebbek nem beszélhettek,
a fiatalabbak, mert nem hallottak róla, nem is tudhattak létezésükről.
Az köztudott, hogy semmiféle határmódosítás nem tudta az erdélyi katolikusságot
a magyarországi hittudomány és egyházi élet emlőiről leválasztani. Egyébképpen
túl magyar voltunkon, teológiai gyökereink is közösek, hiszen Rómában a
Germanicum-Hungaricumban közösen tanulnak a papképzést végző professzoraink.
Tehát amikor a hetvenes években némileg enyhült vagy módszert váltva rafináltabbá
vált a kommunista rezsim és kétévenként még Magyarországra is eljuthattunk,
valójában akkor kezdtünk első ízben hallani a lelkiségi mozgalmakról. De
milyen forrásból? Magyarországon is diktatúra volt. Nem olyan nyers, mint
nálunk, hanem galádul rafinált. S a magyarországi kommunista diktatúra
és a megfélemlítés leggroteszkebb gyümölcsei közé tartozott, hogy amikor
a hatvanas-hetvenes években a földalatti ifjúsági és közösségi munka újra
erősödni kezdett, s a világegyházban hivatalosan jóváhagyott lelkiségi
mozgalmak is kezdtek behatolni Magyarországra, az Állam Egyházügyi Hivatalnak
és a velük kapcsolatban álló, a papságot kézben tartani hivatott titkosrendőrségnek
sikerült azt a tudatot kialakítani a klérus nem kis részének körében is,
hogy minden kisközösségi munka nemcsak államilag tiltott, hanem egyházellenes
tevékenység is, mert az egyház egységét, a hit tisztaságát veszélyezteti.
S itt be kell vallanom, hogy mivel első információimat éppen egy ilyen
félretájékoztatott és bezsongott paptól szereztem, én is sokáig, ha nem
is ellenségesen, de tartózkodóan viselkedtem e témával kapcsolatban. Nem
tartott sokáig, és régen kihevertem.
A
lelkiségi mozgalmak tagjai ugyanazt hiszik, mint minden római katolikus.
Tanbeli sajátosságról értelmetlen dolog beszélni. Inkább arról van szó,
hogy hitük megélésében valamit jobban kidomborítanak, valaminek nagyobb
fontosságot, hangsúlyt tulajdonítanak. A Hit és Fény, a francia Jean Vanier
kezdeményezésére elindult mozgalom küldetésének érzi, hogy az értelmileg
sérült emberek és szüleik megtalálják helyüket az egyházban. Egy-egy közösségük
20–30 tagot számlál, akik rendszeresen összejönnek, hogy találkozzanak,
ünnepeljenek, imádkozzanak, természetesen együtt a sérültekkel és szüleikkel.
De példaként említhetném a Taizét is, amely se több, se kevesebb nem akar
lenni, mint híd a felekezetek között.
—
A lelkiségi mozgalmak hogyan illeszkednek be az egyházba, illetve hogyan
viszonyul hozzájuk a római katolikus egyház ?
—
Szóval a lelkiségi mozgalmak mindig is jelen voltak az egyház életében.
Ám mind a kívülállók, mind az egyház tagjai úgy tapasztalják, mintha ma
dönpingszerűen volnának jelen a kisközösségek, illetve a lelkiségi mozgalmak
az egyházban. Nagyarányú elterjedésük több okra vezethető vissza. Szociológiai
szempontból mindenképpen okai közt találjuk a társadalom minden szintjén
jelentkező közösségigényt. A pluralista kor magányos embere mély és őszinte
vágyat érez olyan közösségek iránt, ahol személynek tekintik, ahol személyes
kapcsolatokra, melegségre és biztonságra talál. Ez az igény magyarázza
azt is, hogy a kis csoportok létszáma többnyire korlátozott. Azt a közvetlenséget,
amit a kis csoport nyújt, a nagyobb egyházi közösségek nem tudják biztosítani,
különösen korunk nagyvárosaiban, ahol az emberek tömegei szinte névtelenül
élnek egymás mellett. Valláslélektani szempontból elterjedésük oka mindenképpen
az utolsó évtizedekben jelentkező elmélyülési igény. A népi vallásosságnak,
illetve annak hellyel-közzel csak a folklór szintjén jelentkező megnyilvánulási
formáinak meg vannak számlálva a napjai. Ahol ez még létezik és ennek előnyét
nem próbálják elkötelezett lelkipásztori munkával az elmélyültebb hitélet
kialakítására használni, ott előbb utóbb nagy problémák lesznek. Katolikus
szempontból elterjedésüket a II. vatikáni zsinat szemléletváltása is magyarázza,
amely egyrészt hangsúlyozza Isten egész népének hivatottságát az életszentségre,
másrészt a hívek megkereszteltségükből fakadó jogát az egyház dolgaiba
való részvételre, a közösségek, társulatok létrehozására és vezetésére.
Jelentősen hozzájárult e csoportok terjedéséhez az is, hogy sok ország
püspöki kara, már a pápai megnyilatkozások előtt, támogatta a közösségek
terjedését. Visszatérve a kérdés lényegéhez, ha jól értem az van a kérdésben
— nyilván nagyon udvariasan megfogalmazva —, hogy vannak-e feszültségek
a lelkiségi mozgalmak körül? Legelső válaszom így hangzik: az Isten mentsen
meg attól, hogy ne legyenek feszültségek. Azért, mert ez a teljes közömbösség
volna, amit nagyon sokan a bűnön túli állapotnak neveznek. Én is. Tehát
csak ott vannak problémák, ahol élet van. De valójában mik is a feszültségek
forrásai? Itt az ószövetség prófétáira utalnék. Mindenik prófétának konfrontálnia
kellett korával. Ha nem volt konfrontáció, akkor prófétáról sem beszélhettünk.
A mozgalmak megjelenése sosem volt problémamentes.
Általános
tapasztalat, hogy az újat hozó olykor egyoldalú, szélsőséges és főleg türelmetlen.
Akik között él, azok nehezen értik. Hadd emlékeztessek itt a legnépszerűbb
szentünk, Szent Ferenc megtérése utáni viselkedésére. Alig van valaki,
aki érti radikalizmusát. És mégis, mert valóban a Lélektől volt a vele
kezdődő mozgalom, azzá fejlődött, aminek áldásait ma is élvezi a keresztény
világ.
Az
egyház tehát, mint mindig, a lelkiségi mozgalmak jelentkezésekor is, kezdetben
megfigyelő álláspontra helyezkedik. S mert rendelkezik a lelkek megkülönböztetésének
az isteni adományával, kivárja és kivizsgálja azt, hogy valóban megújulásról
van-e szó, vagy egyszerűen szektás rajongásról.
—
Nem áll fenn tehát a „szektásodás", illetve az egyház bomlasztásának a
veszélye ?
—
Válaszomat azzal kezdeném, amit minden bibliaolvasó ember tud, bármely
felekezethez is tartozzék. Szent János evangéliumának 17. fejezetében,
az úgynevezett „főpapi imában" a halálba induló, de övéiért teljes felelősséget
vállaló Üdvözítő, Jézus Krisztus így imádkozik: „De nemcsak értük könyörgök,
hanem azokért is, akik szavukra hinni fognak bennem. Legyenek mindnyájan
egyek. Amint te, Atyám, bennem vagy és én tebenned, úgy legyenek ők is
mibennünk, és így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem." (17, 20–22)
Anyaszentegyházunk kettőezer éves töretlen hite, hogy az egyház egységének
a megőrzése Jézus szándéka. Jézus a múltban sem akart és a jövőben sem
akar semmiféle megoszlást egyházában. A fájdalmas szakadásokért csak mi
emberek vagyunk a felelősek, senki más. Ebből az igazságból egyértelműen
kiderül, a Szentlélek nem ad olyan adományt, nem akarhat olyan mozgalmat,
amelynek szektává zsugorodási, vagy az egység bomlasztása a célja. A baj
forrása szerintem ott van, ahol azt gondolják, hogy csak az újnak kell
igazolnia magát, és eleve elzárkózunk az abban nekünk címzett megújulásra
hívó felszólítástól. A naponta megújuló vagy a megújulás vágyát önmagában
legalább tartaléklángon égve tartó lelkész, világi hivő rendelkezik annyi
isteni bölcsességgel, amennyi az egység megőrzését legalább is alapfokon
biztosítja. A többit megoldja az idő, mert ha Istentől van, akkor megmarad,
ha pedig csupán emberi vállalkozás, akkor előbb-utóbb eltűnik.
Vissza
a kezdőlapra