Az
alábbiakban olyan írásokat közlünk, amelyek a média, elsősőrban a képernyő
rajtunk gyakorolt hatalmáról, kiszolgáltatottságunkról szólnak. Ám ne gondoljunk,
hogy legyőzhetetlen, kezelhetetlen ez a kérdés. A gyermekek lelki egészségének
védelmét több család jól megoldotta. A XXI. században az emberi szabadságjogok
egész rendszere odaveszhet, ha az egyén és a család nem tanulja meg használni
a képernyőt, a médiát, hanem engedi, hogy a média használja fel őket.
Tegnapi
M1 Híradóra vonatkozó anyagunkhoz hasonlóan mai is kérjük
olvasóink véleményét, s azt, hogy milyen megoldásokat találtak maguk
használhatónak. Az olvasók aktivitása azért is fontos, mert a témáról parlamenti
felszólalásra készülünk.
Volna
mondjuk a két nagy kereskedelmi televíziónak az aktuális hét műsoraira
érvényes közös vezérmotívuma, hozzáillő közös heti fő-fő tanulsággal. Megállapodnának
benne, egymás tenyerébe csapnának, és akkor kezdődne csak a verseny. Mármint,
hogy ki tud jobb, nézőcsábításra alkalmasabb anyagot szállítani a hivatalosan
rögzített heti küldetés jegyében. Merthogy közszolgálati feladat volna
ez, akár ha dohányzás elleni világnapot vagy fák, virágok hetét ünnepelnék
médiaszerte. A televíziók persze nem egyeztetnek semmit, de mert lesik
egymást, figyelik egymás filmvásárlásait és műsorterveit, a végeredmény
a néző számára ugyanaz, mintha bölcsen megállapodtak volna.
A
legutóbbi műsorhét bíróság, ítélet, büntetés jegyében szerveződött. Jogról
és börtönéletről mesélt, tanított a két szóban forgó televízió. Nem egészen
úgy, ahogy a helyi gyártású jogi showműsorokkal okítani szokta a nagyérdeműt,
hanem csak úgy, ahogy az amerikai bírósági filmek kimunkált műfaja több
mint fél évszázada teszi a tengeren túl. Az ottani nézőt – és nyilván az
ittenit is – ezekben a filmekben csakis a justice mord érdekli. A bírói,
esküdtszéki tévedés általában, a jóvátehetetlen bírói tévedés különösképpen.
Szó sincs arról, hogy ezek a filmek is arról akarnának meggyőzni, amiről
bármely helyi gyártású jogászshow vagy a heti rendőrségi műsor, a maga
nyomozási sikertörténeteivel. Még hogy az igazság egyszerű volna! Még hogy
a jogi tanmesék amatőr közönsége gyors gombnyomogatással ítélni tudna!
Még hogy ebből az következne, hogy a bíróság szigorú legyen és határozott!
A
„Bűn és büntetés műsorhetének” keretében többek között a Becsületbeli ügyet
láthattuk Cruise-zal és Nickolsonnal, a Tango és Cash-t Stallonéval. Amerikai
bírósági dramaturgia itt is, ott is, melynek végső tanulsága mindig ugyanaz,
és mindig a jogi showműsorok tanulságának ellenkezője. Bíró és esküdtszék
legyen határozatlan. Mérlegeljen és habozzon. Hiszen még az is gyanúsan
egyszerű eset, ha a bűnös ártatlan. Nagyobb meglepetésekre kell számítani:
a bűnösből csak félig lesz ártatlan, a vádlóból viszont vádlott, esetleg
úgy, hogy a védelem tanúja a felbujtó. És ez még csak a kezdet. Hiszen
ha a kötelező happy end keretében az igazi bűnös már rács mögé jutott is,
akkor jönnek más, ugyancsak a jogállam tökéletlenségeibe kapaszkodó izgága
hollywoodi mozidarabok. A rendpárti polgárt provokáló üzenet börtönfilmek
által lesz teljes. Hogy tudniillik még a börtön falai mögött is kisebb
az a bűnös, aki nagyobbnak látszik, nagyobb, aki kisebbnek, akit pedig
a tegnap esti bírósági film happy endjében jogosan elítéltek, az a ma esti
börtönfilmben még megmutathatja rokonszenves emberi arcát, vagy legalábbis
kiderülhet róla, hogy szigorúságra, de részvétre is számot tartó pszichopata,
veszélyes bűnöző, de sérült lélek, akit sajnálnunk kell, ha zendülés idején
fűbe harap. Hiszen, ahogy akár a nagyszabású hét végi Con Air, akár A texasi
kopó keddi epizódja bizonygatta, nem is a bíróságon, csak sokkal később,
a már-már magától értetődően bekövetkező Fegyenclázadás idején dől el,
ki az igazán elvetemült, és ki érdemelne gyors amnesztiát.
Ha
csal a látszat a börtönben, ha csal a börtön előtt a bíróságon, akkor nyilván
csal a bíróság előtt az életben is. Ekképpen tudnak amúgy véres, erőszakos
mozifilmek által jogbizonytalankodásra nevelni minket az egymással versengő
kereskedelmi televíziók. Jól teszik. Sok bűnük van, ezzel törlesztenek.
Népszabadság 2000.10.12.
A kicsik
nem tudják elválasztani a filmet a valóságtól
Minden
este szembejön az erőszak, a halál
Kósa
Éva pszichológust, a Szemben a képernyővel című könyv társszerzőjét, az
ELTE tanárát – aki a média személyiségre gyakorolt hatását kutatja – arról
kérdeztük, milyen befolyással vannak a gyerekek jóról, rosszról, szépről,
csúnyáról, életről, halálról alkotott elképzeléseire a tévében látott filmek,
híradások. Elöljáróban érdemes idézni Marie Winn amerikai szociálpszichológus
– 1990-ben magyarul is megjelent – Gyerekek gyermekkor nélkül című tanulmánykötetének
néhány gondolatát. A szociálpszichológus megpróbálta kideríteni, milyen
tényezők vezettek oda, hogy századunk utolsó harmadában, a jóléti társadalmakban
felnövekvők élete, felmenőikhez való kapcsolata gyökeresen megváltozott.
Az okok között nemcsak a nők társadalmi szerepének megváltozását, a modern,
nukleáris család megjelenését, a válások megszaporodását említi, hanem
azt is, hogy az oktatás mögött háttérbe szorult a nevelés, a szülői gondoskodás
helyébe pedig a gyerekek korai testi-lelki önállósítása lépett. A mai szülők
tudatosan, vagy valamiféle rosszul értelmezett „egyenrangúsítás” jegyében
a felnőtt élet megannyi gondjával megterhelik csemetéiket, ahelyett, hogy
védelmeznék a gyermekkor ártatlanságát. Marie Winn a televíziót is ludasnak
tartja abban, hogy az elmúlt húsz-harminc évben születettek fokozatosan
elveszítették gyermekkorukat. Kósa Éva szerint a média átformálta a társadalmi
együttélést is.
A
mai negyvenesek, ötvenesek a családból „hozták” a viselkedési és magatartásmintákat,
az rajzolta meg számukra az „eligazodási pontokat”, addig az elmúlt néhány
évtizedben ez az értékközvetítői kör kibővült a tömegkommunikációval. Szinte
nincs olyan család, amelynek életébe ne „avatkozna” bele a tévé.
Az
már közhely, hogy befolyással van fogyasztási szokásainkra, életmódunkra,
de azt csak most kezdjük sejteni, hogy a még kialakulatlan személyiség,
azaz a gyerek világlátását torzítja, valósághoz való viszonyát átalakítja.
Hogy hogyan, azt csak bizonyos életkori sajátosságok ismeretében lehet
megérteni. Az első, és legfontosabb probléma, hogy – mivel a gyereknek
még nincsenek ismeretei az életről – a televízióban látott filmek, híradórészletek
jelenítik meg számára a „valóságot”. Gondoljunk csak egy lövöldözéses vagy
egy ágyjelenetre. A gyerek olyasminek lesz a tanúja, aminek sem az előzményeit,
sem a valódi következményeit nem ismeri, nem tudja, hogy az életben egy
golyózáporból nem lehet ép bőrrel megmenekülni, hogy a nő és férfi kapcsolat
vagy a szerelem nemcsak néhány perces „tornamutatvány”. Ő nem könnyen,
vagy egyáltalán nem tudja elválasztani a filmbeli „valóságot” a valóságos
élettől. A tévézés azért is káros a fejlődő személyiségre, mert míg a való
életben általában mindennek, amit látunk, tapasztalunk – balesetnek, egy
ütésnek – következményei vannak, addig a képernyőn látottaknak a néző életében
nincs „folytatásuk”. Míg a „valódi” halált szomorúság, veszteségérzet,
gyász, az ütést fájdalom és megalázottság követi, addig a filmekben ezek
az események bár érzelmileg megterhelőek, de valódi következmények nélküli
képsorok. Míg az élet folyamat, a képernyő csak a végeredményt mutatja.
A tévében látottak – éppen mert kusza, érthetetlen eseménysorozattá állnak
össze a gyerek fejében – óhatatlanul szorongások, félelmek formájában köszönnek
vissza.
Ellentmondani
látszik ennek a nép-, a Grimm- és Andersen-mesék kedveltsége és kegyetlensége.A
gyereknek az első meséket általában a szülő, vagy valamely környezetéhez
tartozó felnőtt szokta elolvasni. A történések feszültségeinek feloldására
„kéznél van” a felnőtt, akitől kérdezni lehet, akinek a hangsúlyából kiderül,
hogy ez nem itt és nem most történik. Nem véletlenül indulnak a mesék „az
Óperenciás tengeren innen, és túl, ahol a kurta farkú malac túr”, vagy
„ahol három nap egy esztendő”, „ahol égig érő fákon aranyalmák teremnek”
és hasonló bevezetéssel. A gyermeki képzelet – amely meglehetősen szürreális
– megszelídíti a hallottakat (a félelmet, a szörnyeket, a haragot, a bánatot).
További különbség, hogy míg a mesékben mindig győz a jó (minden azért történik,
s jön a megtisztulás, a katarzis), addig a televízióból ömlő műsorok –
a krimik, pszichotrillerek, szappanoperák, reklámok – szereplői azt sugallják:
semmiért sem kell megszenvedni, megküzdeni, megdolgozni, elég, ha valaki
kíméletlen, gátlástalan. Tévét bámuló gyerekeinket gyors egymásutánban
érik olyan benyomások, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni. A képernyő előtt
ülő gyerek egy sor, számára idegen érzés, jelenség, történés megértésének
és lelki feldolgozásának, összegzésének feladatával marad magára. A televízió
eszköztára, a vibrálás, a gyors képváltások, a képi „túlingerlés” már önmagukban
is nyugtalanítóak.
A
fejlődő személyiségre azért veszélyes a képernyős brutalitás és halál,
mert egyik sem mindennapos esemény az életünkben, s mert a valóságban érzelmileg
nagyon megvisel bennünket a testi bántalmazás vagy a halál. A gyereknek
nagy pszichés teher, hogy a képernyőn naponta többször is „szembejön” a
halál. Az élet megrázó eseményeit pedig nem lehet érzelmi sérülések nélkül
percenként átélni, de végignézni sem. Az önvédelemre két lehetőség kínálkozik:
a közömbösség, az elfásulás vagy a felgyülemlett feszültségek mielőbbi
levezetése. Utóbbi egyik eszköze az agresszió. A sokat tévéző gyerekek
gyakran agresszívabbak, mint azok, akik ritkán ülnek a készülék elé.
A
gyerekek többségét a szülők a televízióra bízzák, hiszen amíg azt nézi,
„nyugodtak lehetnek” felőle. A tévére meredő gyerek sem a kérdéseit, sem
a félelmeit, sem a gondolatait nem tudja megosztani. Neki kell eldöntenie,
mi a jó, ki a jó, mi az értékes, mi az értéktelen. A televízió állítja
fel az életmintákat. Gondoljunk csak a reklámokra, amelyek azt sugározzák,
hogy aki ad magára, ilyen kozmetikumot, olyan autót, amolyan holmikat vásárol.
Innen nézve a valódi emberek csúnyának, élhetetleneknek, sikerteleneknek,
a hétköznapok unalmasnak tűnnek. Valószínűleg kevesen kutatták, hogy mennyiben
befolyásolja a fiatalok – manapság világszerte jelenlévő, felnőtté-válással
(öregedéssel) szembeni – ellenérzéseit az, hogy a televízióban mutatott
felnőttek (idősek) általában nem rokonszenvesek, életük pedig szánalmas,
zűrzavaros. Nemcsak Marie Winn, hanem egy sor szociálpszichológus, sőt
eszmetörténész – többek között Postman – is megfogalmazta: a huszadik század
második felében születettek szemléletét formálta át a televízió, mert olyan
dolgok elől lebbentette fel a fátylat, olyan „dolgokat tett könnyen hozzáférhetővé”,
amelyeket a felnőttek évszázadokon át eltitkoltak a gyerekek elől. A tévé
„elmosta a gyerek- és felnőttkor közötti demarkációs vonalakat”. A gyerekek
korán megterhelődnek a felnőtt-élet gondjaival (hiszen a felnőtt-lét problémáiról
szereznek tudomást a képernyőről), miközben egyre szűkül az az időszak,
amit érzelmileg „védett”-nek, önfeledtnek lehet nevezni. Ez a védettség
nélkülözhetetlen a kiegyensúlyozott személyiségfejlődéshez. A gyerekek
játékhoz való viszonyát is „megrongálta” a televízió. A 6–12 évesek életéből
mára kiszorultak a mozgásos, a szerep- és szabályjátékok (amelyek a társas
kapcsolatok, a viselkedési szabályok elsajátítása szempontjából fontosak).
A tévé nem kevéssé hibáztatható az „új szexualitás”, a szabados szexuális
viselkedés, a nemi identitászavarok létrejöttében, mert e téren is torz
elvárásokat közvetít. A szexfilmek receptje: ha lehet, gyorsan, érzelemmentesen
jussunk gyönyörhöz. A műsorok üzenete az, hogy aki erre nem képes, az nem
normális.
A
mindenáron való szórakoztatás a cél, s egyre kevéssé bízhatunk a műsorkészítők
önkorlátozásában, hiszen a televíziózás nagy üzlet.Nálunk rendre „megbukott”
minden olyan hivatalos és civil kezdeményezés, amely a tévéműsorok triviális
hatásainak kivédését tűzte ki célul, csak abban reménykedhetünk, a nézők
megtanulják – céljaiknak megfelelően – használni, és érteni annak eszköztárát.
A skandináv országokban már a kisiskolásoknak is tanítják a televíziós
műfajokat, a képalkotási technikát, és azt is, hogy egy reklámfilm „valósága”
miben különbözik az élet valóságától, azaz már a kicsik szemét is „rányitják”
arra, hogy különbséget tudjanak tenni a képernyő és az élet valósága között.
A gyerekek megfelelő távolságtartással, egészséges kritikával „kezelik”
a műsorokat. Nekünk erre még várnunk kell.
Azokat is magukhoz édesgetik, akikre semmi szükségük
Tőkéczki László
A modern materialista gondolkodás képviselői természetesnek tartják azt, hogy mindenki a legjobban akar élni; bizonyos liberális és liberális keresztyén körök – úgymond – humanista alapon segítendőknek tartják ezt a többszörösen is szerencsétlen mozgást. Az előbbiek az általuk vágyott multikulturalizmust látják a következményekben, s államellenes beállítottságuk ellenére itt – nem tudni, miért – az állam fokozott segítő szerepvállalását várják. Ez persze a valóságban azt jelenti, hogy az egyre inkább adótlanított állam szűkös bevételei mellett természetesen megnő a szociális kiadásokért versenybe szállók száma, a szegénység indulatokat kavaró konkurenciaharca. Aztán persze felháborodnak e liberálisok, hogy a populisták egyre inkább meg tudják nyerni a hazai szegényeket és lecsúszástól fenyegetett rétegeket. A népet nem tölti el így a multikulturalizmus öröme, sőt...
Régen is mindenütt volt nagy szegénység, mégsem mozogtak – valóságos éhínségeket leszámítva – nagy tömegek azért, hogy máshol leljenek új hazát. A mai vándorokat nézve látjuk, hogy ezek a szerencsétlenek sem ismernek jobban nyelveket, és még csak földrajzilag sem jobban tájékozottak, mint a régiek – sok esetben éppen ezért tudják őket az embercsempészek könnyen átverni. Vagyis a gazdasági menekültek nem a magasabb iskolázottság és tudás miatt mozdulnak a szegénységből.
Van azonban még valami, ami elgondolkodtató. Az elfogott tiltott határátlépők általában olyan összegeket fizetnek az embercsempészeknek, amely szülőföldjükön jelentős summa. Vagyis nem a legszegényebbek kétségbeesett, közvetlen ínség elől menekülő csoportjairól van szó. Azonban majdnem biztos, hogy a mobilizálódott tömeg otthon rendszeresen televíziót nézett, s látta mindazt a fogyasztói csábítást, a jóléti és jobbléti világ csillogását és a reklámok, filmek ígérgetését, amelyek autóreklám-csodái hazánk lakóinak abszolút többségét is kényszeredetten hidegen hagyják, mivel azok nem róluk szólnak. A nyugati fogyasztói világ persze nemcsak a reklámjaiban vagy propagandáiban csal felfelé, szinte kolbászból fonva a kerítést, hanem egyre inkább filmjeiben is, ahol még a bűn, a bűnözés (vagy az akciófilmek) kistafírungozottsága is olyan elit, hogy az valószínűleg még a harmadik világbeli bűnözők fantáziáját is megmozgatja.
Az egyre ostobább és hazugabb fogyasztói televíziót nyugodtan tarthatjuk ama hamis meghívónak, amely képeinek zömével immár kizárja azt, hogy a Nyugatról is a reális életvilág hírei terjedjenek. Vagyis hogy kiderüljön: ott is van szegénység, betegség, baj, erőszak, halál, öregség, s ha a jobb világnak kemény tanultsági, munkateljesítménybeli, fegyelmezettségi, higiénikus stb. követelményeinek valaki nem képes megfelelni, akkor nemhogy az idegen, de az őshonos polgár is a peremre szorul. De nem, az üzletes, nyugati típusú televízió még az igen szerény eladási kilátások szinte biztos tudatában is – hiszen a harmadik világban nincs jelentős fizetőképes kereslet! – önistenítően tetszeleg, látványtechnikai teljesítőképességeit csillogtatva vonzani akarja a mindenséget, s így partra vetett hallá változtatja életek ezreit, majd frusztrálja saját világának alsó rétegeit, amelyek a neoliberális globalizmus eszméinek áldozataiként elszegényednek.
A Nyugat tehát, a szabadüzletes televízióin (kereskedelmieken és mindinkább modern közszolgálatiakon is) többszörösen erkölcstelen játékot űz akkor, amikor szinte csalogatja, csábítja azokat, akiket egyébként nem óhajt, legfeljebb csak vevőként, netán jól költő turistaként. S ebben az esetben nem mentség az, hogy a kereskedelmi televíziók s a Nyugat általában demokratikusan felnőttnek tekint mindenkit, akiknek tehát joguk és lehetőségük van a szabad döntésekre, s képesnek kell lenni az egyéni érdekek racionális elemzésre is. Nos, ez az értelmiségi áldemokratizmus (libertinizmus) még a saját nyelvi és kulturális közegbeli tömegek viszonylatában is hamis, nemhogy egy másféle kultúrának – éppen az idegen realitásokat illetően tájékozatlan – egyedei között.
Az etikus közösségi gondolkodás szerint nem véletlenül nem lehet – mondjuk – a szülő, a pedagógus vagy általában az idősebb felnőtt felelősségét a gyermekével egyenlősíteni. S itt most nem arról van szó, hogy a harmadik világ népeit valamiféle új európai sovinizmussal gyermekeknek nézzük. Pusztán arról, hogy az európai viszonyokról való tudásuk szempontjából gyermeki státusúak. Ahogy elvileg mi is azok vagyunk, lennénk az övéket illetően! A felelősség tehát mindig azoké, akiknek módjuk van minél nagyobb mértékben a cselekedetek következményeinek belátására, megítélésére is. Az európai és amerikai üzleti tévék azonban valójában olyan cukrosbácsik, akik néhány kívánatos üzlet fejében felesleges tömegeket is elcsábítanak. Tegyük hozzá a cukrosbácsis képhez azt is, hogy zömmel fiatal, energikus egyedeket lehet csábítani. Régen, amikor még volt hely (például Amerikában), óriási üzlet volt a kivándorlási propaganda (nálunk is, mert a kitántorgók nem mind spontán mentek). Ma már nincs hely, sőt a gyermekszám csökkenése ellenére jóléti világszerte is egyre nagyobb a neoliberális rend veszteseinek és feleslegeseinek tömege.
A szentséggé változtatott egyéni emberi jogok teljes üzleti szabadságának jegyében élő világunkban azonban nagyrészt szabad a hazugság és félrevezetés is. Vagyis mindenki vigyázzon magára: ha szabadon hagyja magát becsapni valaki, akkor az az ő baja; ahogyan az ő baja az is, ha nem sikerül érvényesülnie. Így aztán ami esetleg üzlet valakiknek az ostoba tévézéssel, az óriási teher és kiadás az államnak, vagyis a közösségnek. De ez nem baj, hiszen az állam úgyis csak arra való, hogy bizonyos erős magánérdekek érvényesüléséhez szolgáljon akkor, ha önző tevékenységük súlyos következményeivel szembe kellene nézniük. Vagyis nincs semmi baj, sőt a gazdasági menekültekkel kapcsolatos rendészeti tevékenység munkahelyeket teremt, s az így igénybe vett szolgáltatások növelik az isteni GDP-t. Tehát a világcsalogató tévék jó szolgálatot tesznek, hiszen mellékesen és humanistán felvilágosítják az „elmaradott” harmadik világot arról, hogy mindenkinek emberi joga van úgy élni, ahogy az a képernyőkről villódzik. Jaj az ottani obskurus konzervatív erőknek: politikai és erkölcsi integráló hatalmuknak (=elnyomás) vége, és a „liberális demokrácia” győz a Föld minden sarkában.
Arról viszont, hogy a „liberális demokrácia” azonnali költségeit, tehát a gyors jólétemelkedéshez szükséges tőkét, tanultságot, mentalitást honnan lehet előteremteni, nincs szó. Valószínűleg az IMF takarékossági receptje a válasz, amelynek értelme a tömeg számára meghúzott nadrágszíj. S ezzel a liberális demokrácia eljutott bölcsessége csúcsára – hiszen ha a részvényindex emelkedik, s a befektetők jogos igénye, a minél magasabb osztalék megvan, akkor a világgazdaság egészséges, s nincs mit azon aggódni, hogy életerős és közösségükben viszonylag módosabb emberek tömegei egyre nagyobb méretekben a semmibe menetelnek. Hiszen ahová menni akarnak, nem kellenek senkinek.
Éljen tehát az a szabad tájékoztatás, amelynek láthatóan hatása és nézettsége van, s ezért vonzza a hirdetőket, s felvilágosultan megmondja, mi a helyes és jó, a következményekre való tekintet nélkül! Éljen a halálosan bátor médiumvilág, amely nélkül ma már az emberek mozdulni sem tudnának!
Pszichológusok,
szociológusok válaszaiból is kiderül, hogy többféle elmélet boncolgatja
a tévé hatását személyiségünkre. Ezen belül kiemelt kutatások irányulnak
a gyerekek személyiségfejlődésére. Több országban végzett felmérések szerint
a televízió előtt töltött idő összefügg az életciklusok sajátos tevékenységeivel.
Legtöbbet az USA-ban, Ausztráliában, Kanadában, Japánban, Angliában tévéznek.
Ezekben az országokban már a kisgyerekek (kétéves kortól) átlagos tévénézési
ideje 2-3 óra naponta. Skandináv és nyugat-európai országokban ez napi
1-2 óra. Hazai adatok szerint a 3–5 évesek heti 9 és fél órát, 6–8 évesek
11 és fél, 9–11 évesek heti 14, a 12–14 évesek 16, és a 15–17 évesek heti
13 órát töltenek tévénézéssel.
Nemzetközi
adatok szerint a nők többet néznek tévét, mint a férfiak (bár ez újabban
vitatott), és többet ülnek a képernyő előtt a gyerekek és a nyugdíjasok,
mint a serdülők és a dolgozó felnőttek. A felnőtteknél a tévénézés nem
oly mértékben személyiségbefolyásoló, mint a kialakulatlan, fejlődő gyermeknél.
Sok helyen már csecsemőkortól jelen van a tévé a gyerekek életében, mintegy
bébiszitteri feladatot ellátva. Egy harmonikus, rendezett családban élő
gyermek lelkében nem okvetlenül hagy maradandó nyomot egy horror- vagy
pornófilm. Azonban egy válás miatt amúgy is összezavarodott, feszült gyerek
sokkal érzékenyebben reagál a túlzottan erős ingerekre. Ilyenkor könnyű
a médiára fogni a gyerek megváltozott viselkedését. Ha a szülők szorgalmaznák,
hogy ez a speciális „művilág” – ami nem feltétlenül a rossz megtestesítője
– a családi televíziózás státusába emelkedjen, megkímélhetnék gyerekeiket
a személyiségtorzulástól, - károsodástól.
Népszabadság 2000.10.12
Vissza
a kezdőlapra