Az amerikai elnökjelöltek vitái világossá tették, egyikük sem az igazi. Vitáik elsősorban azt mutatták meg, melyikük bánik jobban a televízió lehetőségeivel, s nem derült ki, hogy melyikük jobb csapatjátékos. Felejtsük el tehát a vitákat. Arra kellene feleletet kapni, melyikük tölti be majd jobban az elnöki posztot, ami kétségkívül csapatmunka.

Gore kongresszusi múltja és alelnöki évei után már sokkal érettebb államférfi lehetne, mint amilyennek most mutatkozik. Nem meggyőző és nem is lesz az. Félő, hogy a Kongresszus megeszi.
Bush sem intellektuális kapacitásáért lett elnökjelölt. Őt azért választották, mert megnyerő és feltehetően sok szavazatot hoz. De elég-e ez ahhoz, hogy megfelelően irányítsa majd a világ legerősebb országát?

Melyikük tud majd erősnek, bölcsnek, együttműködést gerjesztőnek mutatkozni akkor, amikor a kongresszusi pártokkal vagy más államok vezetőivel tárgyal? Melyikük lesz képes arra, hogy támogatást szerezzen a másik politikai erő képviselőitől? És melyikük fog majd - szükség esetén - ellenállni azoknak, akik a hatalomhoz segítették?

James W. Skillennek, a Center for Public Justice elnökének véleménye szerint e tekintetben Bush látszik jobbnak. Nem hiszi magáról, hogy mindenre tudja a feleletet, s ez már eleve csapatmunkára kényszeríti. Tudja, hogy tanulnia kell másoktól. A kampány során viszont nem változott minden szíre-szóra, megpróbált és tudott önmaga maradni olyan külsőségekben, mint az öltözködés, megszólítások, magatartás. Megvan tehát a nyoma a szükséges állandóságnak és annak is, hogy ez az ember tovább érjen majd, ha a hatalom a kezébe kerül.

Amerika messze van - szoktuk mondani, - de mindenki egyet ért abban, hogy ami itt történik, ránk is kihat. A mi politikai gondolkodásunk a republikánusokéhoz áll közelebb, (bár tudni kell, hogy az európai pártpolitikai fogalmak nem fordíthatók le amerikaira).

A fenti gondolatmenetből a magyar embert az ragadja meg, hogy az USA-ban az elnök kiválasztásában szempont lehet a két nagy párt közötti együttműködésre való képesség. Sokat elmondtuk, hogy Nyugaton messze nincs olyan nagy távolság a pártok között, mint nálunk. A szocialisták, ha ellenzékben vannak, ezt előszeretettel vetik a jobboldali pártok szemére. Gyűlölködésről beszélnek és rájátszanak az emberek szívében élő békevágyra.

Lássunk világosan ebben a kérdésben. Magyarországon bekövetkezett a politikai rendszerváltás, a hatalom megszerzése nálunk is a polgárok szabad döntésétől függ. De milyen hatalomé? A törvényhozó és a végrehajtó hatalomé. Ám a pénzügyi világ, a magángazdaság birtoklása, a közigazgatás mind-mind olyan területek, amelyeknek párt-semlegesnek kellene lennie, s nem az. A baloldal személyi kapcsolatai, "beágyazódása" révén ellenőrzése alatt tart mindent, még a média igen nagy részét is.

Az Orbán kormány megpróbál ezen változtatni. Lassan, de eltökélten halad előre. Négy év nem lesz elegendő, hogy levessük az évtizedes tudatos pártbefolyás kényszerzubbonyát. A váltás nem hiteles, ha az egyik oldali pártbefolyást a másik oldali befolyással ellensúlyozzuk. Viszont ha a kormányzati lépések a pártsemlegesség irányába mutatnak, a mérleget még minimális baloldali befolyás is balra mozdítja ki. Erről a folyamatról, mint az arányok helyreállításáról szokott a miniszterelnök beszélni. Nehéz jó megoldást találni, és sok idő kell hozzá.

A baloldal eközben az agresszív, erőszakos, a hatalommal nemcsak élő, hanem visszaélő képet festi a kormányról, s öv alatti támadásai bizony sokszor olyan viszontválaszra késztetnek, amely alátámasztja a vádaskodást. Érdemes megfigyelni a miniszterelnök megnyilvánulásait. Nyugodt, érvelő beszéd, a másik oldal rész igazságának elfogadása és beépítése, kifejezett együttműködési készség jellemezte legutóbbi parlamenti felszólalását is. Félő, hogy péntek délelőtt nem sokan látták az élő közvetítést. Ugyanez a hang szólal meg szerda reggelenként a rádióban, érdemes ebből a szempontból is figyelni rá.

Surján László

 

Vissza a kezdőlapra