Véget értek a játékok, kialudt az olimpiai láng.
Az olimpia nemcsak a sportról szól - mondta Orbán Viktor, hanem arról is, hogy minek tartjuk magunkat. Nemzeti önbecsülésünk kérdése.
Nos, ha innen nézzük a nyolc aranyat, meg lehetünk elégedve. Volt már jobb is, lesz is még, de rosszabb is volt, s lesz is még rosszabb. Az éremtáblán a 13. hely. Hány más területen vagyunk a világon az első tizenötben? Ha pedig lakosságszámra osztanánk a pontokat, még előrébb kerülnénk.
Az örömbe azonban, nálam legalább is, némi üröm is vegyül. Két ponton látom alapjában sérültnek az olimpiai eszmét. Az egyiket akkor érzem, amikor a riporter elmarasztalóan szól valamelyik sikertelen vagy kevésbé sikeres versenyzőről. Hol vagyunk már attól a nemes gondolattól, hogy nem a győzelem, hanem a jelenlét legyen a fontos. (A "részvétem"-re eltorzítható változatot tudatosan nem használtam.) Vajon, akik bosszankodtak egy "csak ezüst"-ön, maguk jobbak-e, mint akik másodikak valamiben a Földön? Talán nekünk is, itt a Magyar-Hon-Lapon nemcsak az aranyosokkal kellett volna foglalkoznunk. (Négy év múlva mi is javíthatunk.)
Hát persze, hogy a győzelem a legfontosabb a mai versenyszellem mást nem tűrne el. Ezért azután a testet lelket nyomorító dopping, s a megszégyenítő büntetések.
Talán egy kilencedik aranyat az is megér, hogy a mieink nem kerültek ezért a szégyenpadra.
Vége van tehát, gratulálunk az olimpikonoknak, tehát az egész csapatnak. S jönnek a hétköznapok. Szerezze meg mindenki a maga kis olimpiai győzelmét. Legyen minden nap jobb, mint tegnap volt.
Budapest, 2000. október elsején.
Ui.: Ugye mennyivel megnyugtatóbb a tömeg a stadionban, mint a belgrádi utcán?
Vissza
a kezdőlapra