A Századvég és a Tárki 1998 májusa óta most első ízben közöl előrejelzést a következő választások nyomán várható parlamenti erőviszonyokról. A 2000. novemberi pártpreferencia-adatokra épülő előrejelzés az 1998-as szimulációktól eltérően egyelőre nem számol a Fidesz és az MDF közös jelöltjeivel, és nem építi be prognózisába a Fidesz és az FKGP közötti esetleges választási együttműködést sem, minthogy erre nézve jelenleg nincs ismert, technikailag részletezett megállapodás. A modell azonban feltételezi, hogy a második fordulós visszalépésekre a választói csoportok az 1998-ban tapasztaltakhoz hasonlóan reagálnak. Ugyancsak feltételezi, hogy az MSZP és az SZDSZ a második fordulóban nem küzd egymással, gyengébb jelöltjeiket e pártok az erősebb jelölt javára kölcsönösen visszaléptetik. Ugyanezzel a feltételezéssel él a modell a Fidesz és az FKGP, valamint az MDF viszonylatában is. Mindezek a feltevések természetesen azonnal behelyettesíthetőek, amint az egyes pártok között kialakuló választási szövetségek technikai jellemzői nyilvánosságra kerülnek.

A tesztelésbe vont 1. forgatókönyv a biztos szavazó pártválasztók novemberi preferenciáira épül. A biztos szavazó pártválasztók körében az MSZP támogatottsági előnye novemberben 9 százalékpontnyi. Ez a szimuláció alapján 55,7 százaléknyi mandátummal egyedüli többséget jelentene az MSZP számára. A leadott szavazatok 36 százalékával a Fidesz a mandátumok 38,9 százalékát kapná, szám szerint 150 parlamenti helyet. Az SZDSZ a feltételezett 7 százaléknyi szavazatával a parlamenti helyek 5,4 százalékát, szám szerint 21 mandátumot szerezne. A biztos szavazók novemberi preferenciái alapján semmilyen más párt nem jutna mandátumhoz, az 5 százalékos listás eredménytől elmaradó pártok legfeljebb egy-két, helyi szinten népszerű egyéni választókerületi jelölt mandátumszerzésére számíthatnának, arra is véletlenszerűen. A számok üzenete egyértelmű. Először is, amelyik párt az 5 százalékos listás támogatottsági küszöb alá esne, súlyos választási kudarccal szembesülne. Az egyéni kerületek eredményei a listás küszöb elbukását nem kompenzálnák. Másodszor, ha a kiindulásként tekintett biztos szavazó pártválasztók preferenciái pontosan tükröznék a pártok tényleges támogatottságát, akkor a magyar pártrendszer a tisztán kétpólusú felosztás, illetve a két nagy párt és a közöttük álló egyetlen kis párt által alkotott struktúra irányába haladna. Végül pedig e forgatókönyv szerint az MSZP az SZDSZ nélkül is kormányozhatna, minthogy mandátumainak száma önmagában is meghaladná a kormányzati többséghez szükséges szintet.

A novemberi közvélemény-kutatási adatok azonban az előrejelzés szempontjából fenntartásokkal kezelendő információkat jelenítenek meg. Először is a várható szavazatok elsöprő koncentrációját mutatják a két rivális nagy párt körül, és hárompárti parlament kialakulását prognosztizálják. Másodszor, példa nélküli magas arányt, az összes megkérdezett 50 százalékát, a biztos részvételt ígérő pártválasztók 34 százalékát teszi ki az ismeretlen pártpreferenciájú választók aránya. Hogy e jelenlegi tendenciák végül miként érvényesülnek a 2002-es választásokon, egyelőre még nagy kérdés. Mindenesetre a Tárki–Századvég novemberi empirikus vizsgálata során a megkérdezett választásra jogosultak 60 százaléka válaszolta, hogy biztosan elmenne szavazni. Ám csak a biztos szavazók 66 százalékának pártpreferenciáit ismerjük az adatfelvételből. Ezért ha pusztán a biztos szavazók pártválasztására alapoznánk, akkor nagyjából 40 százalékos választási részvételi arányt feltételeznénk. Ilyen alacsony részvételi arány viszont az előző választások tapasztalatai alapján kevéssé valószínű. Az ismeretlen preferenciák magas aránya pedig ettől függetlenül is komoly meglepetéseket okozhat a különféle előrejelzésekben. A biztos szavazók 2000. novemberi ismert preferenciáira épülő forgatókönyvet tehát nem célszerű egyedüli előrejelzési kiindulópontnak tekinteni.

 A pártszimpátiák háttérváltozóinak elemzésével megkísérelhetjük a becslést arra vonatkozóan, hogy az ismeretlen preferenciájú válaszadók egy része a legnagyobb valószínűséggel kire voksolna. Erre a célra a kutatási adatok hosszabb időszakra visszatekintő elemzése után egy kétdimenziós megoszlást, a politikai baloldal–jobboldal szerinti orientáció és a megkérdezett nyilatkozata szerint 1998-ban leadott szavazat változója által alkotott mátrixot választottuk ki. A bal–jobb önbesorolásra vagy a ’98-as szavazatra vonatkozó válasz megtagadását, valamint a „nem tudom” választ ez a mátrix továbbra is ismeretlen preferenciaként kezeli. Az önmagukat a bal–jobb skálán besorolókat és egyúttal ’98-as szavazatukról is nyilatkozókat a mátrix a ’98-ban támogatott párthoz sorolja abban az esetben, ha az említett önbesorolás megegyezik az adott párt által felvállalt és kinyilvánított baloldali, illetve jobboldali pozícióval. A bal–jobb skálán az 1-es pozíció a bal, a 10-es pozíció a jobb oldali végpontot jelenti. Így tehát a Fidesz lehetséges szavazójának tekinti a mátrix azt az esetet, ahol az egyén önmagát a bal–jobb skála 6-os vagy annál magasabb pozíciójára helyezi és azt nyilatkozza, hogy 1998-ban a Fideszre szavazott. Ugyanígy az MSZP lehetséges szavazójaként tételezi azt az esetet, ahol az egyén önmagát a skála 4-es vagy annál alacsonyabb pozíciójára helyezi és azt nyilatkozza, hogy 1998-ban az MSZP-re szavazott. A többi párt esetében is ugyanezt a válogatási algoritmust követi. Ennek befejeztével marad egy jelentős arányú csoport, az önmagukat a bal–jobb skála 5-ös – leginkább semleges – pozíciójára helyezők kategóriája. Ezt a csoportot a mátrix az 1998-ban leadott szavazat alapján osztja el. Ezzel a módszerrel a biztos szavazó pártválasztók körében az ismert és feltételezett preferenciájú szavazók együttes aránya a kiinduló 66 százalékról 77 százalékra növekszik. Az erről a bázisról induló kalkuláció mintegy 46 százalékos választási részvételt feltételez, ami már jobban közelít a valószínűsíthető tényleges arányhoz. Erre az adatsorra épül a 2. forgatókönyv, amely röviden összefoglalva azt feltételezi, hogy a pártok a választási felkészülés során a lehető legjobb teljesítményt nyújtják, és választói támogatottságukat a jelenlegi adatokból becsülhető legmagasabb szinten maximálni tudják.

 A 2. forgatókönyvből a kormányalakítást illetően bizonytalan helyzet képe rajzolódik ki. Sem a Fidesz 185 mandátuma, sem az MSZP 183 mandátuma nem érné el az önálló parlamenti többséget jelentő szintet. A szituáció „királycsinálóvá” emelné az SZDSZ-t, minthogy kizárólag a vele kötött szövetséggel alakulhatna ki parlamenti többség akár az egyik, akár a másik oldalon. A forgatókönyv szerint a Fidesz kétmandátumnyi előnyt szerezne az MSZP-hez képest, jóllehet megszerzett szavazatainak aránya 1,7 százalékkal elmaradna az MSZP-étől. Mi az oka ennek a különbségnek? A szimulációs modell a második forduló kezelésekor az 1998-ban tapasztalt fejleményekből indul ki, nevezetesen abból, hogy a Fidesz – de az MSZP is – begyűjtötte a szavazatokat a hozzá közelebb álló, saját jelölt nélkül maradt pártok választóitól. A 2. forgatókönyv kiinduló adataiból kitűnik, hogy a biztos szavazó pártválasztók preferenciái alapján a Fidesz a második fordulóban legfeljebb mintegy 10,3 (FKGP+MIÉP+MDF), az MSZP pedig legfeljebb 7,3 (SZDSZ+Munkáspárt) százaléknyi támogatási többletre számíthatna. Ha ezenfelül az „egyéb pártok” (KDNP, MDNP, egyéb párt) 1,5 százaléknyi szavazatát a második fordulóban egyenlő arányban osztja el a modell a Fidesz és az MSZP között, akkor a szimuláció szerint a két nagy párt egyéni választókerületi eredményei révén végül összesen kétmandátumnyi különbség adódik a Fidesz javára.
 Az eddigiek szerint tehát amennyiben a 2002-es választásokon a szavazatok legnagyobb része a két nagy párt körül koncentrálódna, az SZDSZ pedig az 5–8 százalékos zónában végezne, úgy a kulcskérdés a Fidesz és az MSZP szavazati arányának különbsége lenne. Ha ez a különbség elérné a 9 százalékpontot, az az MSZP egyedüli parlamenti többségét jelentené. Ha a különbség nullára csökkenne, úgy akár a Fidesz, akár az MSZP képes lehetne az SZDSZ-szel koalíciós kormány alakítására. 

E számba vett lehetőségek mindegyike függ azonban egy meglehetősen kis valószínűségű előfeltételezéstől, nevezetesen attól, hogy az SZDSZ-en kívül egyetlen más párt sem lenne képes átlépni az 5 százalékos listás küszöböt. Ez következik ugyanis a szárazon értelmezett legutóbbi közvélemény-kutatási adatokból. Ez a feltételezés azonban legalábbis fenntartásokkal kezelendő. Vélhető, hogy amennyiben például az FKGP és a MIÉP küszöbszintre kerülésével is számolunk, mindjárt más struktúra rajzolódik ki a parlamenti erőpozíciókat tekintve. Ez a tesztelésbe vont 3. forgatókönyv, amelyhez kiindulási alapnak – ezúttal csupán az egyszerűség kedvéért – ismét a biztos szavazó pártválasztók preferenciáit tekintjük.
A MIÉP és az FKGP a 3. forgatókönyv tesztjénél úgy éri el az 5 százalékos támogatottságot, hogy közben sem a Fidesz, sem az MSZP, sem az SZDSZ megszerzett szavazatainak száma nem változik. A modell tehát csupán a MIÉP és az FKGP szavazatainak számát növeli olyan mértékben, hogy mindkét párt éppen elérje az 5 százalékot. Ezzel persze a Fidesz, az MSZP és az SZDSZ szavazatainak aránya valamelyest csökken, hiszen növekszik az összes pártra leadott szavazatok száma. Ha azonban a táblázatra tekintünk, láthatjuk, hogy a szavazatarányok csökkenése a Fidesznél mindössze 0,7 százalék, az MSZP-nél 1,3 százalék, az SZDSZ-nél 0,8 százalék, tehát igen csekély. A 3. forgatókönyv szimulációja mégis azt mutatja, hogy az FKGP és a MIÉP bejutásával még a biztos szavazó pártválasztók bázisán – vagyis az MSZP jelenlegi legmagasabb támogatottságának szintjén – sem alakulhatna ki egyedüli MSZP-mandátumtöbbség, a szocialisták már csak valamely más párttal együtt lennének képesek többségi kormány megalakítására. Ennek alternatívájaként pedig matematikailag annak is megvan a lehetősége, hogy az MSZP-n kívüli összes párt koalíciójával alakuljon kormány.

 Századvég Politikai Elemzések Központja -Tárki

 A mandátum-előrejelzés módszere
 Mintegy másfél évvel a 2002-es parlamenti választások előtt a közvélemény-kutatási adatok tipikusan azt jelzik, hogy egy most rendezendő választáson a szavazatok hány százalékára számíthatnának az egyes pártok. Ennél lényegesebb kérdés is adódik azonban: hogyan oszlanának meg a parlamenti mandátumok? Valójában nem a megszerzett szavazatok, hanem a parlamenti mandátumok aránya határozza meg az egyes pártformációk tényleges hatalmi pozícióját. A rendkívül bonyolult magyar választási rendszer mandátumkiosztó mechanizmusának jellegzetességei miatt a közvélemény-kutatási adatok önmagukban egyébként sem képesek érdemi információkat szolgáltatni a parlamenti erőpozíciók várható alakulásáról. 1998-ban például az MSZP a hivatalos adatok szerint a választások mindkét fordulójában a legtöbb szavazatot szerezte meg, a Fidesz különféle választási együttműködési megállapodások eredményeként azonban megelőzte a parlamenti mandátumok számát tekintve a szocialistákat. A választások azt is megmutatták, hogy az MSZP számára az 1994-ben önálló parlamenti többséget hozó mintegy 33 százaléknyi szavazat a legerősebb parlamenti párt pozíciójának megszerzéséhez sem volt elegendő 1998-ban. Így valójában még a tényleges szavazati arányok sem tájékoztatnak arról, hogy miként is alakulna a parlament tényleges összetétele. Nem is beszélve arról, hogy a közvélemény-kutatási adatok az ismeretlen pártpreferenciák magas aránya miatt csupán nagyfokú bizonytalansággal képesek megbecsülni a pártok tényleges választói támogatottságát.
 Itt léphet be a tudományos módszerekre épülő mandátum-előrejelzési modell. Politikai kutatók olyan számítógépes statisztikai modellt fejlesztettek ki, amely a parlamenti mandátumok várható eloszlását becsli a várható szavazatok alapján. A modell specifikus változata nagy sikerrel szerepelt az 1998-as magyar országgyűlési választások idején. A Magyarországon alkalmazott modellt dr. Keneth Benoit, a Századvég Politikai Elemzések Központja főmunkatársa fejlesztette ki. A modell a statisztikai analízis, a közvélemény-kutatási adatok és a számítógépes szimuláció kombinálásával hozza létre a mandátumeloszlás előrejelzését. A modell sikere a ’98-as választásokra vonatkozó becslésben domborodott ki, ahol az eltérés az előre jelzett és a tényleges eredmények között átlagosan mindössze egymandátumnyi eltérést mutatott az egyes pártoknál.
 Az előrejelzés sikere jelentős érdeklődést és elismertséget eredményezett, és azt is jelezte, hogy a módszer alkalmazása minden bizonnyal fontos szerepet kaphat a 2002-es választásokat megelőző időszakban is. E várakozás alapján a Századvég és a Tárki kutatói csoportot alakított az előrejelzések rendszeres időközönként történő elkészítésére. A Népszabadság számára a kutatói team 2002 januárjáig kéthavonta, a választás évében pedig havi rendszerességgel készíti el a mandátum-előrejelzést és a hozzá kapcsolódó elemzéseket.
 
Népszabadság
 

Vissza a kezdőlapra