ELNÖK: Ezúttal nincsen kétperces szót kérõ. Ebben az esetben megadom a szót Orbán Viktor miniszterelnök úrnak.

ORBÁN VIKTOR miniszterelnök: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Bizonyára önök is észrevették az elmúlt két év tapasztalatai alapján, hogy a költségvetés beterjesztése a pénzügyminiszter kötelessége, és nem volna helyes, ha a miniszterelnök elvenné a pénzügyminiszter kenyerét. Ezért ebben az esztendõben is a pénzügyminiszter úr terjesztette be a költségvetést, de tekintettel a költségvetés jelentõségére az ország jövõje szempontjából - ezt az összes hozzászólás igazolta -, mégiscsak úgy illendõ, hogy a vita egy bizonyos, körvonalakat már tisztázó szakasza után a kormányfõ, a miniszterelnök is megszólaljon. Én is ezt fogom most tenni: részben szeretném megvonni a vita eddigi mérlegét, szeretnék válaszolni azokra az általánosabb, nagyobb összefüggéseket felvetõ hozzászólásokra, amelyeket az ellenzék padsoraiból hallhattunk, illetve szeretném még egyszer, az ország nyilvánossága elõtt is megismételni azokat a célokat és elveket, amelyek bennünket a költségvetés összeállításakor vezettek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Hadd bocsássam elõre, hogy meghallgatva jó néhány ellenzéki vezérszónoklatot, ismerve néhány, jó néhány ellenzéki hozzászólás írásos szövegét, miután még a vita elején meghallgattam a parlamenti bizottságok költségvetésrõl szóló összefoglaló jelentését, hadd mondjam azt, hogy a költségvetés plenáris ülésén olyan érvek, amelyek már korábban, a szakmai elõkészítés szakaszában vagy a bizottsági üléseken vagy különbözõ szakma fórumokon ne vetõdtek volna fel, nos, ilyen új érvek itt nem hangzottak el. Lehetõségünk van arra, hogy összemérhessük az elhangzott ellenérveket, valamint a kormány által korábban már ezekre az ellenérvekre a parlamenten kívüli fórumokon megadott válaszokat, és nyugodtan mondhatom: az erõsödött meg bennem a vita nyomon követése során, hogy a költségvetési elõterjesztésünk a vita eddigi tapasztalatai szerint ezt a próbát, a költségvetési vita próbáját is kiállta, nincs tehát okunk arra, hogy a költségvetésen érdemben változtassunk. Természetesen a benyújtott módosító indítványokat külön-külön megvizsgáljuk majd, de ezek között nincsenek olyanok, az indoklásképpen elõadott érvek között nem találtunk olyan érveket, amelyek a kigondolt gazdaságpolitikai irányvonalról, amelyet maga a költségvetés testesít meg, eltérítenének bennünket.

Tisztelt Elnök Úr! Engedje meg, hogy röviden összefoglaljam azt a három nagy célt, amely a költségvetés megalkotásakor vezette a polgári kormánykoalíciót.

Engedje meg, hogy elsõ helyen a tartós és gyors növekedés célkitûzését említsem meg. Természetesen a gyors növekedés egy szépen hangzó kifejezés, önmagában is vonzó, de a gyors növekedés önmagában nem értelmes dolog. A gyors növekedést azért szereti a polgári koalíció, azért igyekszik minden eszközzel elõsegíteni és támogatni, mert meggyõzõdésünk, hogy ez ad kenyérkereseti lehetõséget az embereknek.

(9.40)

Ilyen értelemben tehát nem egy elvont közgazdasági célkitûzésrõl, hanem egy életszerû célról van szó; a gyors és tartós gazdasági növekedés teremti meg a késõbbi bér- és nyugdíjemelések alapját is.

Önök is tudják, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy a magyar gazdaság a növekedés szempontjából sikeres két esztendõt zár és további sikeres két esztendõ elé néz. A magyar gazdasági növekedés mértéke nagyjából kétszerese az Európai Unión belüli növekedési ütemnek. Erre természetesen lehet azt mondani - és igaz is -, hogy miután mi mélyebbrõl indulunk, nekünk gyorsabban is kell növekednünk; de azt is lehet mondani - ez is igaz -, hogy miután mi fel akarunk zárkózni az Európai Unióhoz, mi nem egyszerûen csatlakozni vagy belépni akarunk az Európai Unióba, hanem egy európai uniós életminõséget szeretnénk megteremteni Magyarországon, ezért nekünk érdekünk, hogy minél gyorsabb legyen ez a növekedés, hiszen csak így hozhatjuk be az elmúlt negyven-egynéhány esztendõben történelmi szükségszerûségbõl összegyûjtött lemaradásunkat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mitõl tartós egy növekedés? - ezzel a kérdéssel többen is foglalkoztak itt a hozzászólásuk során. Bonyolult és hosszadalmas fejtegetés helyett engedjék meg, hogy a kormánynak azt az álláspontját mondjam el itt önöknek, hogy szerintünk akkor lehet egy növekedést tartósnak tekinteni, ha újabb és újabb növekedést elõidézõ motorokat sikerül bekapcsolnunk, illetve ha a növekedéssel egy idõben az állami újraelosztás mértékét sikerül csökkenteni, majd végül egy leszorított, optimális mértéken tartani.

Ha azt nézzük, hogy sikerült-e újabb és újabb motorokat beindítani, amelyek hozzáadnak, hozzájárulnak a gazdaság növekedéséhez, akkor azt tudom mondani, hogy az elmúlt két esztendõben tapasztalt gazdasági növekedés jellegében különbözik a korábban átmenetileg már tapasztalt növekedési periódusoktól, amennyiben a növekedés forrásai között már ott szerepelnek a magyar kis- és középvállalkozók megnövekedett teljesítményei, valamint a lakossági fogyasztás is. A jövõben is számítunk arra, hogy a gazdasági növekedés egy egyre bõvülõ lakossági fogyasztásból is és egy egyre bõvülõ, magyar tulajdonban lévõ kis- és középvállalkozói beruházásból és vásárlásokból is táplálkozik, a korábban is ismert külföldi beruházási források mellett.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ha a tartósság másik szempontjából nézzük a költségvetést, akkor azt látjuk, hogy miközben egy jelentõs gazdasági növekedést tervezünk - az idei és a tavalyi esztendõt megismételve - 2001-re és 2002-re, egyúttal az állami újraelosztás mértékét is csökkentjük. Az volt a célkitûzésünk - még a kormány megalakulásának idõszakában -, hogy minden 100 forintból, amelyet a magyar gazdaság elõállít, az állam ne vonjon el többet, mint 40 forintot, 60 forintot pedig hagyjon kinn a gazdaságban. Ha önök megnézik a statisztikákat, amelyeknek valóságtartalmáról e tekintetben ez idáig még vitát nem hallottam, 2001-ben és 2002-ben tovább csökken az állami újraelosztás mértéke, és 2002-ben már elérjük a 39 százalék alatti szintet. Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy szerintem ez már sok is, szerintem nem kellene ennyire leszorítani az állami újraelosztás mértékét, hosszabb távon valahol a 40 százalék körül kellene berendezkednünk, tehát 2002 után majd - azt javaslom, ezt majd akkor vitassuk meg - érdemes lesz egy kicsit növelni az újraelosztás mértékét, és visszaemelni körülbelül egy 40 százalékos mértékre; feltéve, ha a gazdasági növekedés ennek az elõfeltételeit megteremti.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Összességében a növekedésrõl azt szeretném megállapítani, hogy a hazai kis- és középvállalkozók, valamint a munkavállalók is bekapcsolódtak a gazdaság élénkülõ vérkeringésébe, és ezt a folyamatot szeretné erõsíteni a polgári kormány a 2001-es és 2002-es esztendõben.

Ebbõl is látszik, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy meggyõzõdésünk, hogy a vállalkozói szellem még az eddigieknél is több megbecsülést érdemel. Magyarországnak szüksége van sikeres vállalkozókra, kicsikre, közepesekre, sõt sikeres nagytõkésekre is, mert szükségszerûen - hiszen az államnak ilyen tervei, további foglalkoztatást növelõ tervei nincsenek - a vállalkozók adnak munkát az embereknek, õk fizetnek adót. Persze ezt egy kicsit tehetnék serényebben és pontosabban is a jelenleginél, de összességében mégiscsak az õ adóikra van szükségünk, és õk segíthetnek egy olyan hangulat és közérzet kialakításában is Magyarországon, hogy ne érezzük úgy, hogy Magyarországon az ember elõtt álló egyetlen lehetõség az, hogy az igaz, hogy velünk szimpatizáló, bennünket segítõ, gazdag, de azért mégiscsak külföldi kézben lévõ vállalkozások alkalmazottai lehessünk. Hiszen végül is akkor érezzük jól magunkat, és gondolom, nemcsak mi, magyarok, hanem a többi európai nép is akkor érzi jól magát a saját hazájában, ha azt a munkát, amit õ maga is el tud végezni, azt valóban õ maga végzi el, legyen szó utak, hidak építésérõl, legyen szó mezõgazdaságról vagy élelmiszeriparról.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Éppen ezért talán ez az a pillanat, amikor meg kell köszönnöm a magyar vállalkozói világnak azt a segítséget, amelyet a költségvetés összeállításához nyújtott. Nagyon sok segítséget kaptunk a Széchenyi-terv kidolgozásához, több vállalkozói érdekképviselet is megvitatta, a javaslataik egy tekintélyes részét beépítettük a Széchenyi-tervbe. A vállalkozóktól kaptuk azt a gondolatot, amit egy kicsit kiigazítva aztán a Pénzügyminisztérium beépített az adótörvényekbe, vagyis hogy 10 millió forint nyereségig adómentesek legyenek az ötven fõnél kevesebbet foglalkoztató kis- és középvállalkozások Magyarországon.

Szeretném megköszönni azt is, hogy az áfa-visszaigénylés rendszerének átalakítására vonatkozó elsõ javaslatot is maguk a vállalkozók dolgozták ki, és ezt sikerült beillesztenünk a költségvetésbe. Köszönöm a vállalkozóknak azokat a javaslatokat, amelyek a tb-járulékcsökkentés mikéntjére vonatkoztak, és azt a támogatást is köszönöm, amelyet a kétéves adójogszabályok és a két évre szóló költségvetés elfogadásához nyújtottak.

Az is igaz persze, hogy az üzleti életnek nem minden javaslatát tudta magába foglalni ez a költségvetés, amit én természetszerûnek gondolok, hiszen a Magyar Köztársaság kormánya nem egyenlõ a Magyar Köztársaság Részvénytársaság igazgatótanácsával. Nemcsak üzleti és gazdasági szempontokat kell érvényesítenie egy kormánynak a költségvetésben, hanem érvényesíteni kell olyan világok szempontjait is, amelyek nem az üzleti haszon szempontja alapján mûködnek; ilyen a nyugdíjasok világa, ilyen a közszolgáltatás világa, ilyen a kultúra világa. Értelemszerûen tehát ezeknek a különbözõ világoknak a szempontjait és érdekeit kellett összeegyeztetnünk.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A költségvetés második kiinduló célkitûzése az volt, hogy ne csak egyszerûen tartós és gyors növekedés legyen Magyarországon, hanem mindez magasabb, az eddigi béreknél magasabb bérek mellett történjen meg, méghozzá - ha lehetséges - ne is csak néhány százalékos növekedés legyen ez, hanem próbáljuk a költségvetés összes lehetséges erõforrását arra mozgósítani, hogy a Széchenyi-program és az agrárgazdaság átalakításán túl lehetõség nyíljon magasabb bérek kifizetésére is.

A kormánynak ez a véleménye részben gazdasági elemzésbõl, részben pedig erkölcsi meggyõzõdésbõl is fakad. Elõször engedjék meg, hogy a mélyebben meghúzódó erkölcsi megfontolásokról beszéljek.

Ha önök végigtekintenek az elmúlt tíz esztendõ gazdaságpolitikáján, akkor azt láthatják, hogy a világban meglehetõsen nagy egyetértés van az ügyben - õk nem látják a különbözõ kormányváltások okozta kisebb-nagyobb kiigazításokat, tehát egyben szemlélik a mögöttünk hagyott tíz évet -, kívülrõl az látszik Magyarországról, hogy nagyon nehéz helyzetbõl, a kilencvenes évek legelején sikerült egy versenyképes, egészséges szerkezetû gazdaságot kialakítani, amelyet sikertörténetként tartanak nyilván a világon.

Mi, magyarok persze másképpen éltük meg ezt a tíz esztendõt, de ettõl még, ami kívülrõl látszik, igaz, még hogyha az éremnek az csak az egyik oldala is. Érdemes tehát föltennünk a kérdést, hogy miért alakulhatott valójában sikeresen a magyar gazdaság legutolsó tíz esztendeje.

A vállalkozói szellemrõl, amely bennünket, magyarokat mindig is jellemzett, már beszéltem. Ez volt a magyarázat egyik legfontosabb oka; de van egy másik, legalább ilyen fontos magyarázat is. Ha önök megnézik a magyarországi bérszínvonalat és a Magyarországon elvégzett munka minõségét, akkor azt látják, hogy a magyar emberek tíz éven keresztül vállalták azt, eltûrték azt, hogy egy nyugat-európai minõségi mércével mérve, a nyugat-európaihoz hasonló munkát bér szempontjából annak töredékéért végezzenek el. Tehát nyugat-európai színvonalú munkát kelet-európai bérekért cserébe végeztek el a magyarok. Ez a helyzet. Ha ez nem lett volna így, akkor ma a magyar gazdaság nem tartana itt. Itt meg kell emlékeznünk arról is, hogy miközben mindenki elégedetlen volt a bérével az elmúlt tíz esztendõben, az elégedetlenség a magyar embereket nem sztrájkokra, nem az ország megbénítására, sehová sem vezetõ káosz elõidézésére sarkallta, hanem újabb és újabb többletteljesítményekre. Ezért jutottunk el ide, ahol most vagyunk.

Ha tehát most ebbõl a szempontból, ha úgy tetszik, történelmi felelõsségbõl vagy erkölcsi szempontból nézzük a dolgot, akkor azt láthatjuk, hogy a magyar gazdaság most tartós növekedési pályára áll. Nyilvánvaló, hogy ilyen tíz év után szerintem az a kötelességük az ország sorsa iránt felelõsséggel gondolkodó embereknek, hogy megpróbáljuk az elmúlt tíz év alacsony bérszínvonalát úgy megemelni, hogy egyúttal fenntartsuk a magyar gazdaság versenyképességét, és mások is megtalálhassák - például még a külföldi befektetõk is - a számításukat, de mindezt úgy, hogy jelentõsen megemeljük a magyarországi bérszínvonalat.

(9.50)

Egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy még a kormány által javasoltnál is többel kellene emelni a béreket. Magam is úgy gondolom, hogy a béreket az egészségügyben, a pedagógusok esetében, sõt még a nyugdíjasok esetében is, inkább kétszeresére vagy háromszorosára kellene növelni, tehát 200-300 százalékos béremeléseket kellene végrehajtani. De sajnos a magyar gazdaság nem 200-300 százalékkal nõ, hanem évi 6-7 százalékkal, és ez a lehetõségeinknek korlátot szab. De én arra szeretném kérni a képviselõket, hogy amikor majd szavaznak a módosító indítványokról, elsõsorban azokat az indítványokat támogassák, amelyek a meglévõ forrásokat - az agrárfejlesztések és a Széchenyi-terv mellett - elsõsorban a bérszínvonal növelése érdekében akarják mozgósítani. A kormánynak ez a célja; nagyon remélem, hogy ehhez megfelelõ képviselõi támogatást is kaphatunk majd.

Itt kell megköszönnöm a szakszervezeteknek azt a segítséget, amelyet a minimálbér radikális felemelése ügyében nyújtottak a kormánynak. Önök is tudják, hogy a múlt héten tartott ülést az Országos Munkaügyi Tanács, és a szakszervezetek ott - bár a kormány jelentette be elõször a 40 ezer forintot, de valójában a minimálbér radikális felemelésének követelése egy régebbi szakszervezeti igény volt, már a kilencvenes évek közepétõl kezdõdõen - ezen az Országos Munkaügyi Tanács-ülésen egyértelmûen kiálltak a minimálbér radikális, legalább 40 ezer forintra történõ emelése mellett, sõt a 2002-es 50 ezrest is támogatják, sõt mi több, volt, aki 55 ezres emelést is javasolt. Örülök annak, hogy ebben az ügyben tudtunk szövetséget kötni a szakszervezetekkel. Az egy külön probléma, hogy a minimálbér megállapításának módja ma milyen Magyarországon; errõl majd a késõbbiekben szeretnék néhány szót szólni.

De függetlenül attól, hogy nem tudtunk - a munkaadók, a munkavállalók és a kormány - teljes egyetértésre jutni, mégiscsak azt kell mondanom, szép dolog és szép teljesítmény, hogy a bérek radikális emelésének kérdésében, legalábbis ami a minimálbért illeti, a szakszervezetek és a kormány között egyetértés tudott kialakulni.

A harmadik cél, tisztelt hölgyeim és uraim, ami a költségvetés elkészítésekor bennünket vezetett, az pedig a gyermekes családok helyzetének javítása volt. Önök is emlékeznek még azokra a szomorú idõkre, nem volt az olyan régen - talán olyanok is vannak közöttünk, akik annak a helyzetnek a kialakításában is részt vettek -, amikor a gyermekvállalás, egy-egy újabb gyermek vállalása a családok számára bizony a szegénység vállalását vagy annak komoly kockázatát is jelentette.

Nem helyes, ha egy országnak ilyen körülmények között kell a családtervezésrõl gondolkodnia. Ezért már '98-tól kezdõdõen igyekeztünk ezen változtatni; emlékezhetnek rá, hogy a családi pótlékot és a gyest alanyi jogon elérhetõvé tettük, újra bevezettük a gyedet, bevezettük a családi adókedvezményeket. Azóta megpróbáltuk a gyed mértékét emelni, 2000-rõl 2001-re egy elég radikális, maximálisan igénybe vehetõ fölsõhatár-növelés következik be, és a családi adókedvezmények mértékét is jelentõsen növeli a kormány a következõ két esztendõben.

Késõbb szeretnék részletesen is visszatérni arra, hogy egy családipótlék-kiegészítést is szeretnénk bevezetni, az eddigi rendszeres gyermekvédelmi támogatást szolgáló pénzügyi formákat összefogni. A Pénzügyminisztérium tájékoztatása szerint ezt még 1-2 milliárd forinttal meg is tudjuk emelni, és utána ezt a családi pótlék kiegészítéseképpen, egyébként úgy, ahogy az ellenzék - ha jól értettem a szavait - korábban is követelte, tehát nem alanyi jogon, hanem a szociális rászorultság arányában, helyi elbíráláson, vagyis az önkormányzat véleményén nyugodva, szeretnénk elérhetõvé tenni a legszegényebb családok számára is.

A családok, tisztelt hölgyeim és uraim, és következésképpen a családpolitika a szíve a kormány költségvetési elõterjesztésének. Szeretném megismételni: a kormány nem hisz abban, hogy el lehet választani a családok helyzetét és a családok jövõjét az ország helyzetétõl és az ország jövõjétõl. Mi nem tudunk elképzelni - szerintünk nem is létezik - olyan gazdaságot, amely virágzó, ahol magas az életszínvonal, és közben gyengék, ziláltak és szegények a családok. Fordítva: azt gondoljuk, hogy egy gazdaság csak akkor tud felívelõ pályán haladni, akkor lesz erõs és egészséges, ha egyébként a családok is erõsek, gyarapodóak és a jövõjüket az értelmes munkába vetett hit határozza meg. Ezeket a célokat próbálja a maga sokkal prózaibb eszközeivel, a költségvetés nyelvén elõsegíteni a Pénzügyminisztérium elõterjesztése.

Természetesen meg kell említenem azt is, hogy az ország egy komoly demográfiai problémával is küzd, és szerintem a korábbi viták alapján mintha már lenne egyetértés közöttünk itt a Házban afelõl, hogy anyagi nehézségeken, ha nélkülözéssel is, de túl tudja magát tenni az ember; talán abban is van közöttünk egyetértés, hogy gazdasági és technikai lemaradásunkat idõvel és kemény munkával lehet csökkenteni, sõt be is hozhatjuk. De a népességfogyás helyrehozhatatlan folyamat, és talán egyetértés van abban is közöttünk, hogy az utolsó pillanatban vagyunk, amikor ezt a folyamatot még meg lehet állítani, illetve elõször le lehet lassítani, utána meg lehet állítani, azután pedig meg lehet fordítani. Ha lenne ezzel a gondolkodásmóddal szemben ellenzéki kifogás, szeretném jelezni határozottan és világosan, hogy ettõl az elvi meggyõzõdéstõl és az ezen nyugvó költségvetési politikától semmilyen ellenzéki kifogás nem tud bennünket eltántorítani.

Ezek után, tisztelt hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy mintegy 17-18 pontban néhány, az ellenzék részérõl elhangzott konkrét fölvetésre is válaszoljak; nem a teljesség igényével, de remélem, azért az ellenzék tetszését is elnyerve - ha nem is a mondandóm tartalmával, de legalább annak hosszával és kimerítõ voltával.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, az elsõ komoly fölvetés, amellyel az ellenzék megismertetett bennünket, az a tervezés bizonytalanságára vonatkozik, hogy vajon mennyire helyesek azok az elõrejelzések, amelyekre a költségvetés épül; ezen belül is elsõsorban az infláció, tehát a pénzromlás ütemének elõrejelzése volt, amit több megjegyzés is ért.

Elõrejelzést készíteni természetesen nehéz, és miután a jövõrõl szól, aminek minden tényezõjét nem ismerhetjük - hiszen az emberi tervezés szükségszerûen tökéletlen -, ezért lehetnek is benne tévedések. Amikor hallgattam itt a vezérszónokokat, arra gondoltam, érdekes lenne összegyûjteni, hogy a korábbi, a '99-es és a 2000-es költségvetési vitában milyen elõrejelzéseket mondtak önök, mert az mégiscsak szerencsés, ha nem csak a kormányt szembesítjük a saját elõrejelzéseinek a megvalósulásával, hanem megnézzük, hogy mondjuk, az ellenzék elõrejelzéseibõl mi teljesült; bár kétségtelen, hogy a kormány elõrejelzései a fontosabbak, mert azoknak van következménye. Erre is szeretnék majd visszatérni. Nos, sikerült is találnom néhány veretesebb mondatot; ezeket nevek említése nélkül sem fogom fölolvasni, csak a tartalmukat szeretném ismertetni.

Jól emlékezhetünk például arra, hogy amikor az 1999-es költségvetést vitatta a Ház, akkor volt, aki úgy vélte - jeles gazdaságkutató intézetek is -, hogy az infláció éves átlagban körülbelül 13 százalék lesz majd. Mindannyian tudjuk, hogy az infláció végül is 10 százalékos lett.

Aztán voltak olyan elõrejelzések '98 végén a '99. évre vonatkozóan, miszerint a nemzeti össztermék növekedése 3-3,5 százalék lesz, az államháztartás hiányáé pedig az 5 százalékot is elérheti. Tudjuk, hogy a növekedés nagyobb lett, az államháztartás hiánya pedig 1999 óta egyfolytában csökken. Tehát az elõrejelzésekkel szemben, amiket itt hallhattunk, nem a költségvetési hiány növekedése, hanem csökkenése következett be 1999-ben.

De hasonlóképpen el kell mondanom - természetesen az ellenzék védelmében, sõt a kormány védelmében is -, hogy még a nemzetközi szervezetek is tévedhetnek, nemcsak az ellenzék és nemcsak a kormány. Például amikor a Nemzetközi Valutaalap az 1999. esztendõre elõrejelzést adott, akkor azt mondta, hogy majd egy 3,7 százalékos növekedés lesz, 2000-re pedig egy 4,5 százalékos növekedést jósoltak; aztán persze kiderült, hogy ezek a növekedési számok jóval magasabbak lettek mind a két esztendõben. De az OECD maga is '99-ben 3,8 százalékos növekedést jelzett elõre, 2000-re pedig azt mondta, hogy a 3,8 százalékos növekedés nem gyorsulni fog, hanem majd lassul 2000-ben; ehhez képest itt állunk lassan a 2000. év végén, és mindannyian tudjuk, hogy 6 százalék, de reményeink szerint talán még afölötti is lesz a magyar gazdaság növekedése. Európai uniós elõrejelzések is tévedhetnek. A tisztelt ellenzék figyelmét szeretném felhívni arra, hogy az Európai Unió sem tévedhetetlen, nem érdemes tehát ilyenként hivatkozni rá egyetlen ügyben sem; különösen nem prognózisok ügyében, mint mindjárt hallani fogják, hiszen 1999-ben azt mondták, hogy a magyar gazdaság növekedése 3,8 százalékos lesz, 2000-re és 2001-re pedig 4,2 százalékot mondtak, és ezeket, minden értékét tekintve, legalább 2 százalékkal meghaladtuk.

Ezt csak azért mondtam el önöknek, mert szerettem volna jelezni, hogy természetesnek vesszük azt, hogy a költségvetési vitában különbözõ prognózisok léteznek.

(10.00)

Ezeknek a prognózisoknak egy része általában nem valósul meg, egy másik része pedig inkább. Ha például azt nézzük, hogy a kormány prognózisaiból mi valósult meg, akkor idézzük föl, mondjuk, a következõ eseményeket és számokat:

1999-re azt terveztük, hogy az infláció 11 százalékos lesz, ehelyett 10 százalékos volt. Erre az évre, 2000-re pedig azt terveztük, hogy az infláció 10 százalék alatt lesz érzékelhetõen, ehhez képest valahol 9-10 százalék között van ebben a pillanatban. Tehát az egyik évben 1, a másik évben 2 százalékot, hol fölfelé, hol pedig lefelé, eltértek a prognózisok a valóságos eredménytõl. És hogy a 2000. évben mi lesz majd az inflációs szám végsõ összege, azt meglátjuk; én nagyon remélem, hogy 10 százalék alatt fogunk maradni.

De ha már az inflációnál vagyunk, szeretném önöknek elmondani azt is, miközben természetesen mindenki szerette volna, ha az inflációs elõrejelzés 7 százalékos száma érvényesül, aközben szeretném, ha azt is figyelembe vennénk, hogy ma Európában az egyetlen olyan ország, ahol az infláció nem nõ, az éppen Magyarország, ami megint csak a prognózisokról szól.

Az Európai Unióban is, éppen a bekövetkezett olajárrobbanás miatt, az infláció mindenhol nõ, van, ahol háromszorosára nõtt, mint tervezték. Ehhez képest Magyarországon természetesen van egy eltérés a tervezett és a valóságos infláció között, de közben az infláció csökkenõ trendjét - ez idáig legalábbis, most október végét írunk - sikerült fönntartani. És szerintem az ellenzéknek is, a kormánypártoknak is és minden magyar embernek az az érdeke, hogy az infláció csökkenõ tendenciáját a 2000., a 2001. és a 2002. évben is meg tudjuk tartani. Vitatkozhatunk 1-2 százalékon, ezeknek vannak komoly következményei, amelyeket hol elõre, hol utóbb le kell vonni, de másfelõl azért abban értsünk egyet: mindannyian abban vagyunk érdekeltek, hogy az infláció csökkenõ üteme, csökkenõ görbéje Magyarországon tartós legyen.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, természetesen voltak politikusi vélemények is a megelõzõ költségvetési vitában, amelyek az elõrejelzésekre vonatkoztak. Egy általam egyébként nagyon tisztelt, közgazdasági végzettségû MSZP-s képviselõ, akinek a szakmai hozzáértését mindig is nagyra tartottam, például azt mondta, hogy a '99-es költségvetésben a bruttó hazai termék 4 százaléka körülire tervezett hiány nem lesz tartható, és ez teljes egészében összerombolja a büdzsét, sõt az integrációs követelmények teljesítését is ellehetetleníti. Önök is emlékezhetnek rá, hogy végül is 3,7 százalékos hiányt sikerült elérnünk.

Volt, aki úgy fogalmazott - itt most egy másik ellenzéki párt frakcióvezetõjérõl van szó -, azt mondta, hogy a kormány veszélyezteti a megindult növekedést, és 2000-ben ennek következményei kihatnak a gazdaság egészére is. Ehhez képest '99-ben semmit sem veszélyeztettünk, és ha 2000-re kihatott a kormány gazdaságpolitikája, akkor annyiban hatott ki, hogy jelentõsen nõtt a gazdasági növekedés üteme, az elsõ félévben 6 százalék fölé kerültünk.

Én nem gondolom, tisztelt hölgyeim és uraim, hogy számon kérhetõ lenne bármelyik ellenzéki képviselõtõl, hogy eltalálta-e elõrejelzéseiben, ami bekövetkezett. Az egyetlen dolog, amit számon kérhetünk egymástól, az az, hogy ha elõrejelzésekrõl beszélünk és annak következtetéseit vonjuk le a költségvetésre nézve, akkor igyekezzünk azt politikai, lehetõleg pártpolitikai elfogultságtól mentesen, lehetõleg valóban közgazdasági, elemzõ szemmel megtenni. Így még a tévedések sem olyan fájdalmasak, mintha az embernek utólag a pártpolitikai hevületben elkövetett hibákat kellene beismernie.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ez az a pont, az elõrejelzések kérdése, amikor a gázár kérdésérõl is kell néhány szót szólnom; akarva-akaratlanul ez kapcsolódik a költségvetés kérdéséhez. Én megkímélem az ellenzéki képviselõket attól, hogy fölolvasom azokat a gazdasági bizottságban elhangzott véleményeket, amelyek már régóta követelték, hogy a kormány emelje föl az ipari fogyasztók esetében a gáz árát, lehetõleg radikálisan; ez most talán a mondandóm szempontjából kevésbé fontos.

Hanem, amit meg kell magyaráznom, az az, tisztelt hölgyeim és uraim, miért készül a kormány arra, hogy hosszabb távon is Magyarországon a kisfogyasztók számára megállapított gázár tartósan és jelentõsen alatta marad a nagyfogyasztók számára megállapított gázárnak. Én tudom, és önöknek igazuk van abban, hogy Nyugat-Európában ez éppen fordítva van: valaki minél többet fogyaszt vagy vásárol valamibõl, annak megfelelõen kap olcsóbb árat; vagyis Nyugat-Európában inkább az ismeretes, hogy a nagyfogyasztók számára kiállított árak az alacsonyabbak, a kisfogyasztók számára megállapítottak pedig magasabbak. Magyarországon azonban nem tudunk mit tenni, csak a helyzet bekövetkezését tudjuk rögzíteni: Magyarországon az ésszerûség határát messze meghaladó mértékben és kiterjedtségben épült ki a lakossági gázellátás. Olyan helyeken is ezt használjuk - ezt egy szakmai konszenzusként mondhatom, ebben, gondolom, egyetértés van közöttünk -, olyan helyeken is ezt a megoldást választották, ahol egyébként nem ez volt az értelmes megoldás hosszabb távon. Ráadásul egy ilyen, hosszabb távon nem a legértelmesebb megoldás érdekében nagyon sok család, sõt nyugdíjas saját megtakarítását is mozgósította, és borsos összeget fizetett, hogy bevezethetõvé váljon a gáz a saját lakásába.

Egy irracionális, üzleti alapon nem kezelhetõ helyzet jött létre Magyarországon, ezért nem is lehet a gázárat tisztán üzleti szempontokból meghatározni. Az ipari nagyfogyasztók és a kisfogyasztók gázárának a mértékét hosszabb távon is el kell egymástól választani, és a magyar gázár kérdését a lakosság esetében egyszerre kell tekinteni gazdasági, de még inkább szociális és társadalmi kérdésnek. Ezért nem szabad fölemelni a lakossági gázárat a következõ esztendõkben sem jobban, mint az infláció mértéke. (Taps a kormánypárti képviselõk padsoraiban.)

A kormány - és ezt az ellenzéki képviselõknek mondom - azért nem is tehette meg, szerintem helyesen nem tette meg, hogy korábban kezdett érdemi tárgyalásokat az ipari nagyfogyasztók számára történõ magasabb gázáremelésrõl, mert a magyar gázszolgáltató piacon monopolhelyzetben lévõ MOL nem vállalta, hogy több éven keresztül is garantálja, hogy nem lép fel az inflációt meghaladó mértékû lakossági gázáremelési igénnyel. A múlt héten azonban ezt írásban is megtette: vállalta, hogy garantálja a kisfogyasztók védelmét. Innentõl kezdve megnyílt a lehetõség, hogy elválasszuk egymástól a nagyfogyasztók és a kisfogyasztók gázárát. Ugyanis nagyon sok igazság van abban az érvelésben, hogy ha a világpiaci árnál olcsóbban adjuk a nagyfogyasztók számára az energiát - amelynek nagy részét egyébként exporttermékek elõállítására használják -, akkor tulajdonképpen egy indokolatlan versenyelõnyt adunk Magyarországon ezeknek a nagyfogyasztóknak. Ebben az érvelésben, bár nem hibátlan az érvelés, mégis nagyon sok igazság van. Ennyit tehát az inflációs elõrejelezésekrõl, tisztelt hölgyeim és uraim.

A 2. számú ellenérv a költségvetésünkkel szemben az volt, hogy egyes kormányzati szervek kiadásai nagymértékben, van, ahol 18-20 százalékkal is nõnek. Én nem szeretnék ezzel a nyilvánvalóan politikai indíttatású érvvel foglalkozni, hiszen nyilvánvalóan kiolvasható a költségvetésbõl, hogy ahol ilyen arányú növekedés van, ott mindenhol feladatbõvülés is található. A Miniszterelnöki Hivatal esetében az információs kormánybiztosság fölállítása megtörtént, átkerült a KHVM-bõl ez a részleg, egy leendõ, késõbbi minisztérium kiépítésének munkálatait indítottuk meg, amelynek szükségességét egyébként mindenki elismerte, és amikor ezt bejelentettük, még az ellenzék is támogatta. Így érthetõ, hogy magasabb ott a növekedés.

Hasonlóképpen a honvédségnél; mindannyian tudjuk, hogy tagjai vagyunk a NATO-nak, aláírtunk egy hosszabb távú szerzõdést. Minden évben kötelezõ emelni a Honvédelmi Minisztérium költségvetését egy meghatározott, igen jelentõs összeggel - ennek tudható be a HM növekedése.

Ami pedig a mezõgazdasági tárca növekedését illeti - errõl már volt módom önök elõtt többször beszélni -, egy nagyon jelentõs agrárfejlesztési programot indítunk meg. Ezt a mezõgazdasági minisztérium kidolgozta, ez a program a legtöbb elemében már véglegesült. Szerintem ez egy bizakodásra okot adó program, és ez bizony nagyon-nagyon sok pénzzel jár: összességében két év alatt mintegy 180-190 milliárd forintot szeretnénk erre a célra fordítani.

Önök is tudják, hogy a Széchenyi-terv a következõ két év országépítésének a fõ vonala, jelentõs beruházásokat foglal magában. Maga a Széchenyi-terv magyarázza, hogy a Gazdasági Minisztérium költségvetésében egy nagy növekmény látható.

Ebbõl is láthatják, hogy ott, ahol kiugróan nagy növekedés van egy-egy tárca esetében, mind olyan feladatokkal találkozhatnak, amelyek az egész ország érdekét szolgálják. Az lett volna tehát a hiba, ha ezeknél a tárcáknál, ezeknél a minisztériumoknál nem történik meg egy ilyen nagy arányú növelés.

A 3. számú érv, tisztelt hölgyeim és uraim, a nyugdíj. Köszönöm azoknak a hozzászólását, akik méltányolták, hogy a 2000. esztendõben a magasabb gazdasági növekedés és a magasabb infláció miatt a nyugdíjasoknak járó kiegészítést a kormány igyekszik még ebben az évben eljuttatni a nyugdíjasokhoz, és tudom, hogy nem egy óriási összegrõl van szó, de a becsület nem feltétlenül forintokban mérhetõ. Ismereteim szerint a magyar gazdaságtörténetben elõször, nemcsak visszamenõlegesen megkapják a nyugdíj-kiegészítést, hanem kamatot is kapnak rá, mintha hitelt adtak volna az államnak.

(10.10)

Korábban erre nem volt példa. Korábban is egyébként így kellett volna mindig eljárni, sajnálatos, hogy most elõször történik ez meg, de reméljük, hogy ebbõl egy jó szokás alakul ki. Ha már egyszer emelni kell visszamenõlegesen, akkor az történjen így! (Nagy taps a kormánypártok soraiban.)

Én azonban nem is ezzel szerettem volna foglalkozni, hanem azzal a szocialista párti hozzászólással, amellyel mélyen egyetértek, és amely azt mondja, hogy 55 milliárd forinttal többet kellene fordítani a nyugdíjak emelésére. Ez mintegy plusz 5-6 százalékos emelést tenne lehetõvé. Talán abban tér el a véleményem a Szocialista Párt vezérszónokától, hogy nem ennyivel kellene többet fordítani, hanem körülbelül 200 milliárd forinttal kellene többet fordítani, és körülbelül 20-25 százalékkal kellene fölemelni a nyugdíjakat minden esztendõben ahhoz, hogy egy tisztességes szintet elérjenek. De nem is a szándékokról vitázunk, mert gondolom, abban egyetértés van közöttünk, hanem a lehetõségekrõl.

A Szocialista Párt vezérszónoka azt mondta, hogy fordítsunk többet 55 milliárddal a nyugdíjak emelésére. Én ezt elfogadom, mert szerintem az 55 milliárd forint megvan, csak ki kellene venni onnan, ahol van. Ugyanis önök is tudják, hogy az elõzõ magyar kormány bevezetett egy nyugdíjreformot, amely arra a gondolatra épült, hogy már most érdemes a magyar költségvetésnek kiadásokat vállalnia annak érdekében, hogy a majd húsz-harminc év múlva nyugdíjba menõk nyugdíja már ne legyen olyan nyomorúságos, mint a mostaniaké, hanem megalapozottabb legyen. Egyetértek azzal, hogy jó lenne, ha a húsz-harminc év múlva nyugdíjba menõk nyugdíja magasabb lenne. Hogy most kell-e erre a célra pénzt félretenni, efelõl vannak kétségeim. Igaz, hogy Amerika is ezt csinálja most, de a magyar gazdaság ma még sajnos nem fogható erejét tekintve az amerikai gazdasághoz. Ennek következtében, ennek a nyugdíjreformnak a következtében minden esztendõben - mint önök olvashatják a költségvetésben -, 2001-ben és 2002-ben is mintegy 70 milliárd forintot kell a költségvetésbe befizetni, a költségvetésbõl pedig a nyugdíjasoknak kifizetni azért, mert ennyivel kevesebb befizetés jön be a nyugdíjjárulékokból, mert a fiatalabb korban lévõket átterelték, átkényszerítették - én most ezt önökre bízom, hogy hogyan minõsítik a vonatkozó jogi szakaszt - a magánnyugdíjpénztárakba.

Ha a Szocialista Párt partner tudna lenni abban, hogy ez a kötelezettség ne terhelje a kormányt, tehát ha önök partnerek abban, hogy vizsgáljuk felül a nyugdíjreformot, és találjunk egy olyan megoldást, hogy ne kelljen minden évben ezt az összeget oda áttenni, és közben tartsuk be a hatályos törvényeket, akkor mi készen állunk arra, hogy ezt a nem 55, hanem 70 milliárd forintot nyugdíjemelésre, a mostani nyugdíjasok nyugdíjának az emelésére fordítsuk. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.) Ugyanis szép dolog a mostani fiatalok jövendõbeli nyugdíjára szóló megtakarítás állami támogatása, mert államilag támogatjuk ezt a megtakarítást, ez szép dolog, szerintem egyszer majd szükséges is lesz, de ma nem ez a legfontosabb.

Ma a legfontosabb az lenne, hogy azok, akik már ledolgozták az életüket, már nem tudnak még egyszer magasabb fizetéshez jutni, hanem nyugdíjból kell megélniük, inkább ezeknek a nyugdíjasoknak a nyugdíját kellett volna és kellene most is emelni. Tehát ha a nyugdíjreformot felül tudjuk bírálni, és a költségvetésbõl ma a korábban megindított nyugdíjreform állami támogatására kiadott, a következõ évben 70 milliárd körüli összeget meg tudjuk tartani a költségvetésben, akkor mi készen állunk arra, hogy a mostani nyugdíjasok között osztjuk azt szét, ezzel jelentõs nyugdíjemelést érve el. Kérem, hogy ezt fontolják meg!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A negyedik ellenvetés: a kormány családtámogatási rendszere féloldalú - mondta itt valaki - és ezért káros. Érdekes, hogy hogyan lehet egy-egy ellenzéki hozzászólást értékelni. Ugyanis azt mondta a Szocialista Párt képviselõje, hogy azért féloldalas a családtámogatási rendszer, mert 17 százaléka a családoknak nem tudja igénybe venni. De ha úgy nézem - és elfogadom az állítás igazságát, nem vizsgálva annak statisztikai alapját -, hogy 17 százalék nem tudja igénybe venni, az azt jelenti, hogy 83 százalék meg igénybe tudja venni. Ez pedig azt jelenti, hogy a kormány családpolitikájának eredményeképpen ma a családok 83 százaléka jelentõs támogatást tud igénybe venni ahhoz az állapothoz képest, amikor a kormány két évvel ezelõtt átvette az ország irányítását. (Nagy taps a kormánypártok soraiban.) Szerintem ez inkább eredmény, és azt gondolom, hogy inkább elismerést érdemelnének azok a közgazdászok - most nem a kormányról beszélek, ilyen igénnyel nem lépek föl az ellenzék irányában, de azok a közgazdászok -, akik ennek a családtámogatási rendszernek, amit kiépítettünk, az alapjait kigondolták és megteremtették. Ha a családok 83 százalékát jobb helyzetbe juttatták (Bauer Tamás: Csak a szegényeket nem.), szerintem elismerést érdemelnének.

Természetesen igaz az a kérdés, hogy mi legyen a maradék 17 százalékkal. (Molnár Róbert: Szegény Bauer! - Derültség az FKGP soraiban.) Ez egy nagyon fontos kérdés. Én azt tanácsolnám azoknak, akik a 17 százalékról beszélnek, hogy ha van egy kis idejük, akkor próbáljanak egy analitikus elemzést készíteni az elmúlt két év szegényeket rászorultsági alapon családi támogatásban részesítõ kiadásairól, és akkor fognak kapni majd egy magas számot, én ezt most nem is mondom el, és abból láthatják, hogy a szegény családok számára ugyanolyan mértékû támogatást nyújtott a kormányzat segélyek csatornáin keresztül, mint amennyit egyébként a középosztály alsó és középsõ részéhez tartozó családoknak a családi támogatás, adókedvezmény révén nyújtottunk. Egy ilyen számítást, kérem, ha lehet, végezzenek el! De a következõ esztendõre nézvést azt szeretnénk elérni, ha ezt a családipótlék-kiegészítést bevezethetnénk és akkor a 17 százalék számára is tudnánk valódi rászorultsági alapon támogatást juttatni.

A családi pótlék kiegészítésének a gondolata és terve, tisztelt hölgyeim és uraim, az Állami Számvevõszék vizsgálatán alapszik, amely még tavaly megállapította, hogy az önkormányzatok egy része nem a szociális problémák orvoslására fordítja az e célra felvett költségvetési támogatást. Szerintem ez így nincs jól, bár az önkormányzatoknak ehhez joguk van, hiszen önállóan gazdálkodnak. Én nem is a jog nyelvén beszélek, hanem inkább az erkölcs nyelvén. Szerintem, ha a magyar parlament úgy dönt, hogy szociális támogatások céljára - éppen a szegényeknek juttatandó - egy összeget állapít meg az önkormányzatok számára, szerencsés lenne, ha az önkormányzatok valóban arra is fordítanák, hiszen azok az emberek valóban rá is szorulnak erre a segélyre. Ez az új rendszer, amely egy kiegészítõ családi támogatást, családi pótlékot jelent, közelebb visz bennünket ahhoz a célhoz, hogy a szegények valóban meg is kaphassák azokat a segélyeket, elérhetõ legyen a számukra, amelyet önök itt a szavazataikkal egyébként megadnak.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az egészségügy volt az 5. számú pont. A szakminisztérium már hozzászólt, nyilván még a vitában, a részletes vitában többször hozzá is szólnak. Én csak annyit szeretnék mondani, hogy 2001-ben 70 milliárd forinttal többet költünk egészségügyre, mint tettük a megelõzõ esztendõben, és 2002-ben pedig újabb 70 milliárddal, tehát kettõ esztendõ alatt a mai állapotokhoz képest 140 milliárd forinttal több kerül oda. Itt is igaz, hogy az egészségügynek nem ennyire van szüksége, hanem ennek a kétszerese és háromszorosa is jó helyen lenne ott. De mint mondottam, egy 6 százalékos gazdasági növekedés mellett én egy szép közgazdasági teljesítménynek tartom, ha két esztendõ alatt 140 milliárddal többet tudunk költeni közvetlenül az egészségügyre. Kérem, ne felejtsék el azt, hogy az egészséggel összefüggésben magyarázható például a sportoláshoz való hozzáférés lehetõségét kitágító összegek megszavazása vagy a Környezetvédelmi Minisztérium 14,4 százalékos támogatása is! Ez is szemlélhetõ az egészségügy szemüvegén keresztül.

A hetedik pont, tisztelt hölgyeim és uraim, a lakáskérdés. Elõször is örülök annak, hogy abbamaradt az a kampány, amely a kormány által megindított új lakástámogatási rendszerrel szemben bontakozott ki a rendszer meghirdetésének idõpontjában. Úgy kibontakozott, hogy még óriásplakátokat is lehetett ez ügyben látni a városban. Mondhatnám, teljes szépségében bontakozott ki a kormány lakástámogatási rendszerével szembeni kampány. Örülök, hogy ez abbamaradt, amit nyilvánvalóan azok a tények magyaráznak, hogy az új építési engedélyek száma egy év alatt 38 százalékkal emelkedett, júniusban pedig már 56 százalékkal több engedélyt adtak ki, mint egy esztendõvel korábban. Szerintem is szép teljesítmény.

Szeretném a bankoknak egyébként megköszönni, hogy ehhez a teljesítményhez hozzájárultak, hogy egyetlen esztendõ alatt a 20 százalék fölötti lakáshiteleket a kiemelten támogatott hiteleknél 7-8 százalékos kamatszintre sikerült leszorítani, a mindenki számára elérhetõ általános, tehát lakásfelújításra, cserére igénybe vehetõ összegeknél pedig a lakáshitel-támogatás mértéke 11-12 százalékra, tehát körülbelül a felére csökkent egyetlen esztendõ alatt. Ehhez persze kellettek közgazdászok, kellett egy határozott kormányzati akarat, de kellettek hozzá a magyar pénzintézetek is, kellettek hozzá a magyar bankok és annak vezetõi, akik hajlandóak részt vállalni egy ilyen új lakáspolitika megvalósításában. Errõl a helyrõl is szeretném megköszönni, hogy ebben partnereink voltak.

Azt mondja az ellenzék, és van ebben igazság, hogy Magyarországon sem lehet mindenkinek saját lakása, tehát több figyelmet kell fordítani a bérlakásépítésre. Talán föltûnt önöknek, hogy az idei költségvetésben is található 2 milliárd forint szociális lakásépítés céljára.

(10.20)

Talán azt is látják, hogy a 2001. évi költségvetésben ezt fölemeljük talán a duplájára is, és a 2002. esztendõben is tovább növeljük. Sõt, éppen a gazdasági kabinet tegnapi ülésén jutottunk arra, hogy lehetõség van arra, hogy az idén a 2 milliárd forinttal megjelölt önkormányzati szociális bérlakás-építési támogatást - amit idõközben 4 milliárdra növeltünk - az év végén még további 3 milliárddal megnöveljük. Ez tehát azt jelenti, hogy egész évben 6-7 milliárd forint áll szociális bérlakásépítésre rendelkezésre.

Szeretnék gratulálni egyébként azoknak az önkormányzatoknak, amelyek híreim szerint nemcsak elnyerték a lehetõségét, hogy részt vegyenek ebben a programban, hanem már megkezdõdött az építkezések elõkészítése is. Ez az az irány, amit folytatni szeretnénk; ennek szellemében fogant a 2001. és 2002. évi költségvetés is.

Nyolcadik ellenvetés: a kutatás-fejlesztés nagyobb megbecsülést érdemel - mondja az ellenzék. Egyetértünk. Szerintünk is nagyobb megbecsülést érdemel. De van itt valami, egy régi sérelem, ami tíz év óta húzódik az akadémiai kutatóintézetekben dolgozó emberek lelkében, ez pedig az, hogy az elmúlt tíz évben úgy alakult - nyilván egy bérpolitika jegyében -, hogy az egyetemen dolgozó tanárok, professzorok fizetése messze meghaladta az akadémiai kutatóintézetekben dolgozók bérezését. Ez valóban igazságtalan.

A 2001. évben megteremtjük annak az elõföltételeit, hogy az akadémiai kutatóinétzetekben dolgozók ugyanolyan bérezési lehetõséghez jussanak, mint az õ tudományos fokozatuknak megfelelõ, de egyetemen alkalmazott kutatók, tudósok. Szerintem egy régi sérelem orvoslásáról van szó. Kérem tehát az ellenzéket is, legyen kedves és támogassa ezt az elõterjesztésünket.

Hasonlóképpen - önök is tudják talán -, a költségvetés szöveges részében hosszabban is szerepel, hogy megindítunk nemzeti kutatási-fejlesztési programokat. Öt ilyen fõ irányt határoztunk meg, és ennek támogatására több milliárd forintot különítettünk el. Összességében azt kell mondanom, hogy kutatás-fejlesztésre közvetlenül költségvetési forrásból 17 - tizenhét - milliárd forinttal költünk többet, mint tettük egy évvel korábban, és 2002-ben tovább nõ ez a szám.

A kis- és középvállalkozások támogatásáról; elõször is szeretném megköszönni az SZDSZ frakcióvezetõjének azt, hogy hozzászólásában úgy fogalmazott, hogy természetesen támogatják azt az elképzelést, hogy 10 millió forint beruházási nyereségadó- és jövedelemadó-kedvezményben részesítsük a kis- és középvállalkozókat. Ebbõl arra következtetek, hogy van esély arra, hogy ezt meg is szavazza a parlament.

Ezzel összefüggésben azonban az SZDSZ frakcióvezetõje fölvetette a minimálbér problémáját, mondván, hogy ez a kis- és középvállalkozások számára komoly terhet jelent. Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, a minimálbér nem elõször szerepel a napirendünkön. A kormány két lehetõséget teremtett meg a vállalkozások számára, hogy a minimálbér megemelésébõl fakadó terheket könnyebben viseljék el.

Elõször is a tb-járulék kulcsát 2 százalékkal csökkentjük 2001-ben és 2002-ben is. Amivel szemben persze fölhozható, hogy ez önmagában nagyon derék dolog - remélem, az ellenzék is támogatja -, de nem föltétlenül azokat, az elsõsorban alacsony számban embereket foglalkoztató kis- és középvállalkozásokat éri el, ahol a minimálbér hatása a legdrasztikusabban jelentkezik. Ebben tehát egyetértek önökkel, de ez nem ok ara, hogy ne csökkentsük a tb-járulékot 2-2 százalékkal; két esztendõ alatt egyébként 100 milliárd forintot meghaladó összegû pénzt hagyva így kint a gazdaságban.

Ezért gondoltuk azt, hogy az 50 fõnél kevesebbet foglalkoztató kis- és középvállalkozások számára pedig 10 millió forintig adómentességet teremtünk. Azok a becsületes vállalkozók, akik adót fizetnek, jövedelmet mutatnak ki, elég jelentõs támogatáshoz jutnak, különösen, ha ezt az évrõl évre halmozódó lehetõséget is figyelembe vesszük, hiszen ezt nemcsak egy évre, hanem kettõ évre - sõt, ha rajtunk múlik, akkor a következõ esztendõkre is - gondoltuk. Ez a fajta állami, feltõkésítésben segítséget nyújtó politika, úgy érzem, nagyjából egyensúlyban van azzal a teherrel, mint amit a minimálbér-növekedés miatt el kell szenvedniük a munkáltatóknak.

De hogy válaszoljak a frakcióvezetõ úr fölvetésére, aki azt mondta, hogy ezen kívül aztán mást nem nagyon csináltunk, csak néhány tényt szeretnék megemlíteni. Beindult a 3 millió forintra fölemelt - az önök idejében ez még csak 1 millió forint volt - mikrohitelprogram. A mikrohitelt pedig kiegészítjük egy maximálisan 10 millió forintig elérhetõ kishitel-kamattámogatási rendszerrel, ez is megindul. Ebbõl az következik, hogy jövõre a kis- és középvállalkozások támogatására - amelyre idén 12 milliárd forint jutott - 32-33 milliárd forint jut majd. Ezt természetesen lehet semminek is minõsíteni, frakcióvezetõ úr, de engedje meg, hogy én annál valamivel többre taksáljam ezt a változást.

Hasonlóképpen a közbiztonságról is elhangzott néhány szó. Örülök annak, hogy az SZDSZ frakcióvezetõje - különösen, hogy szakmabeli, hiszen korábban belügyminiszter volt - azt mondta, hogy a robbantások szerencsés abbamaradásával - zárójelben megjegyezte, hogy az okokról, a robbantások okairól is szeretne valamit hallani; mi is így voltunk, amíg ön volt a belügyminiszter (Derültség.) - a lakosság biztonságérzete is javult. Ennek én örülök, szerintem ez jó hír.

Nem akarok belemenni abba a számháborúba, hogy hány százalékkal csökkent az elkövetett bûncselekmények száma. A legfontosabb az, hogy csökkent, a mi értékelésünk szerint elég jelentõsen, de bûncselekménybõl - azt kell mondanom - sohasem lehet eléggé kevés. Az ilyen csökkenés tehát jól mutat, a rendõrség munkáját szerintem elismerõleg minõsíti, de elégedettségre sajnos nem ad okot. (Dr. Kóródi Mária: Költségvetésileg pedig nem támogatják!) Azért hoztam ezt szóba, képviselõ asszony - aki most segítségemre sietett egy gyors bekiabálással - (Derültség.), mert azt mondta a frakcióvezetõ úr, hogy azonban a rendõrség jövõre majd eladósodik.

Nézzék, ebben az ügyben a következõt szeretném mondani. Nagyon értékeltem a belügyminiszter úrnak azt az erõfeszítését, amikor még a hivatalát betöltötte, hogy mintegy 9 milliárd forintnyi fölhalmozott adósságból 4-5 milliárd forintot sikerült letudni a kormányváltásig. De kérem, méltányolják önök cserébe azt, hogy amit itt hagytak önök, 4,5 milliárd forintnyi adósságot a rendõrség költségvetésében, azt mi 1-1,5 esztendõ alatt gyakorlatilag - kiböjtöltük? - leírtuk, teljesítettük, kifizettük, túltettük magunkat rajta, megfinanszíroztuk. Sikerült tehát a rendõrséget megszabadítani egy nyomasztó pénzügyi tehertõl, ami több mint 4 milliárd forint volt örökség gyanánt.

Egyetértek a volt belügyminiszter úrral, hogy nem lenne szerencsés, ha a rendõrség - most, hogy már sikerült rendbe tennünk úgy-ahogy - ismét eladósodásnak indulna neki. Egyetértek. Szeretném határozottan kijelenteni, hogy a rendõrség a következõ évben nem fog eladósodni. Ha idõközben kiderül, hogy több ügyeleti órát kell tartani, ha az olajár nem jön vissza a következõ év elsõ felében 25 dollár hordónkénti árra, és a rendõrség által mûködtetett - nem tudom mennyi, de - nagyon sok ezer gépjármûvet továbbra is magas üzemelési költséggel kell mûködtetni, akkor a kormány meg fogja tenni a szükséges kiegészítõ lépéseket, és a magyar rendõrség nem jut újra arra a sorsa, hogy 4 milliárd forintnyi adósság nyomja a vállát.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, a tizenkettedik kifogás a költségvetéssel szemben úgy hangzott, hogy antidemokratikus, hogy a kormány kétéves költségvetést terjeszt be. Ennek a kérdésnek több metszete is van, engedjék meg, hogy mindegyiket legalább megemlítsem.

Az elsõ metszet az, hogy egy több évre szóló költségvetés antidemokratikusnak minõsíthetõ-e az európai civilizáció értékei szerint. Önök is olvashattak az újságban arról a hírrõl, hogy éppen tegnap nyújtották be Ausztriában a kétéves költségvetést. Tudom, hogy Ausztria nem mindenben érdemelte ki az önök elismerését (Derültség.), de ez nem feltétlenül Ausztria költségvetési gazdálkodása miatt alakult ki így önökben (Bauer Tamás: Ez igaz.), ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy Ausztria a költségvetési gazdálkodás szempontjából kétséget kizáróan demokratikus ország, és úgy tûnik, hogy a kétéves költségvetés, amit tegnap nyújtottak be, nem is piszkálta föl senkinek a demokratikus érzelmeit. Sõt, Ausztriában inkább az a hangulat - nagyon helyesen -, hogy a kétéves költségvetés érdeke az ország minden polgárának, mert mindenki két évre elõre tudja, hogy mennyi adót fog fizetni, a gazdálkodók ki tudják számítani a gazdálkodás föltételeit (Kovács Kálmán: Törvényes eszközökkel?), és így tovább, és így tovább.

Más országokat is említhetnék. Ezt már egyszer megtettem, ezért nem sorolom föl azokat a nyugat-európai országokat, ahol szintén több évre készítenek költségvetést. Tehát önmagában a gondolat, hogy a költségvetés ne egy évre szóljon - vagy hogy egy aktussal, vagy két aktussal, vagy egy hónapon belül ne egy költségvetést, hanem az elõttünk álló évekre, több évre is költségvetést alkossunk meg -, önmagában nem ellentétes az európai civilizáció hagyományaival. Szeretném, ha ezt megállapítanánk. (Dr. Katona Béla közbeszól.)

A kérdés innentõl kezdve az, hogy van-e a kormánynak... - miután újdonságról van szó, hiszen korábban senki sem gondolt arra, hogy lehetséges volna és kívánatos lenne két évre elõre megadni a gazdálkodóknak meg az embereknek létezésük peremföltételeit, tehát miután változtatásról van szó, a magyar jogrendszer lehetõvé teszi-e azt, hogy megvalósítsuk. Ez a következõ kérdés.

Elfogadom, hogy nem lesz nagyívû a válaszom elsõ része, de kikívánkozik belõlem, engedjék meg, hogy elmondjam. (Dr. Katona Béla: Kezdjük a másodikkal!) Az elmúlt két évben - két esztendõ alatt - a magyar kormány döntései közül - bár önök majdnem mindegyiket megtámadták az Alkotmánybíróságon - összesen kettõ nem állta ki az Alkotmánybíróság próbáját. Elismerem: ez kettõvel több, mint kellene.

(10.30)

Amikor önök kormányoztak, az elsõ két évben 18 alkalommal buktak el alkotmányossági vizsgán az Alkotmánybíróságon. Szeretném tehát a szálka-gerenda problémáját itt most egy rövid idõre az önök emlékezetébe idézni. Tehát én természetesen megfontolom az önök alkotmányossági kifogásait, de ennek van egy háttere, ez a történeti háttér, és ebben a fényben talán másképp mutatkoznak az önök érvei.

De kétségtelen, ha az ellenzék támogatta volna - és titokban nem tettem le róla, hátha még támogatja is a kormány kétéves elgondolását - a szavazataival a kétéves költségvetés megteremtéséhez szükséges jogszabály-módosításokat, akkor az egész alkotmányossági vita fel sem merülne, akkor evidens, hogy meg lehet csinálni. Miután azonban nem számíthatunk az önök támogatására, amit nagyon sajnálok, és engedjék meg, hogy azt mondjam, szerintem az ország érdekét pedig jól szolgálná, ha önök ezt a támogatást megadnák, nekünk olyan jogi megoldásokat kellett találni, amelyek egy egyszerû többséggel is meg tudják változtatni azokat a jogszabályokat, amelyek egy ilyen kormányzati, két évre szóló tervezéshez szükségesek. (Bauer Tamás: Házszabály?) Úgy gondoljuk, hogy a szükséges törvények módosításához szükséges alkotmányos eszközöket megtaláltuk, és ezeket keresztül is fogjuk vinni majd itt a vitában és késõbb a szavazáskor is, ezért 2001-re és 2002-re kiszámítható, elõre tervezhetõ feltételeket tudunk adni a magyar polgároknak, a családoknak is, valamint a gazdasági élet minden más szereplõjének.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A 13. kifogás, ellenérv: nem haladnak elõre nagy államháztartási rendszerek reformjai. Miután talán már a kelleténél hosszabb ideig kötöttem le az önök figyelmét, engedjék meg, hogy hosszabb kifejtés helyett csak néhány konkrétumot említsek meg. Szeretném, ha folytathatnánk, kérem, hogy támogassanak is ebben bennünket, az egészségügy átalakítását.

Tudom, hogy önök az egészségügy átalakítását egy lépésben szerették volna látni, és azt is tudom, hogy a nyugdíjreformhoz hasonlóan elsõsorban a finanszírozási reformmal szerették volna kezdeni. Ezt már megvitattuk, elmondtuk, hogy a kormány miért döntött másképpen; elmondtuk, hogy mi elõször a szolgáltatások rendszerét akarjuk átalakítani, garantálva bizonyos szolgáltatások színvonalát, és csak utána akarunk belevágni az egyébként nagyon kockázatos finanszírozási reformba.

Bizonyos lépéseit a szakmai átalakításnak elvégeztük. Tudom, hogy ezek nem találtak egyetértésre az önök soraiban, önöknek más elgondolásaik voltak a családorvosi rendszer magánkézbe adásáról, és bizonyára mások az elgondolásaik a járóbeteg-ellátásban dolgozók lehetõségeirõl is. De a kormány nemsokára be fogja terjeszteni a parlament elé az egészségügyi reform második lépését, ahol a járóbeteg-szakellátásban dolgozó szakorvosok lehetõségét próbáljuk kibõvíteni, ha egy liberális nyelvet akarok használni, akkor a szakorvosi praxist is a biztonságot még nem veszélyeztetõ mértékig szeretnénk privatizálni. A sürgõsségi ellátás fejlesztését pedig végrehajtottuk.

Úgy gondolom, hogy az egészségügyi reform, habár nem egy lépésben valósult meg, mint ahogy azt önök javasolták, hanem négy év alatt, négy lépésben, azért halad elõre, és a költségvetési vitától függetlenül önök még egy ilyen elõterjesztéssel, amely a járóbeteg-szakellátásra vonatkozik, majd találkozhatnak.

A kormány diktátummal vezeti be a magasabb minimálbért - ez a 14. sorszámot viselõ kifogás. Érdemes elgondolkozni azon, hogy mit hívunk diktátumnak, de talán nem is a szóhasználat a lényeg, induljunk ki a helyzetbõl. A mai helyzet az, hogy egyetértés van közöttünk, itt a parlamentben nem volt olyan hozzászóló, aki ne mondta volna azt, hogy a minimálbér radikális felemelése egyébként helyes célkitûzés. Azt, hogy lehet-e már, azt kifogásolták, de azt, hogy helyes, azt általában Magyarországon senki sem szokta kifogásolni; a felmérések szerint egyébként az emberek 80 százaléka ért egyet azzal, hogy legalább 40 ezer forintra felemeljük a minimálbért. Tehát joggal gondolhatja azt a kormány, hogy szinte az egész parlament és a magyar népesség tekintélyes többségének támogatását élvezi ebben az ügyben.

Ahhoz azonban, hogy a minimálbért fel tudjuk emelni, két ellenérdekû félnek, a munkavállalóknak és a munkaadóknak meg kellene állapodniuk. Ha õk nem állapodnak meg, nem tudjuk felemelni a minimálbért, amelynek felemelésérõl egyébként egyöntetû vélemény az, hogy szükséges lenne. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha nem tudjuk elérni azt, hogy elfogadtassuk, megértessük, bebizonyítsuk a munkaadóknak és a munkavállalóknak, de most inkább a munkaadókról van szó, hogy egy történelmi lehetõség kapujába jutottunk, lezárult a magyar gazdaság elmúlt tízéves szakasza, a magyar gazdaság versenyképes lehet, és õk is sikeres vállalkozók lehetnek egy sokkal magasabb bérszínvonal mellett is, és nem akarnak átlépni velünk ebbe az új korszakba, akkor valamit mégiscsak tenni kell.

Remélem, senki nem akarja azt mondani az ellenzékbõl, hogy a kormány mondja azt, hogy 40 ezer forintos minimálbért szerettünk volna, a szakszervezetek támogatják, az emberek 80 százaléka támogatja, de nyugodjunk bele abba, hogy nem lehet bevezetni. Remélem, senki sem gondolja komolyan, hogy ez az ország érdekét szolgálná. Tehát akkor be kell vezetni, márpedig törvényes módon kell bevezetni, tehát a szükséges jogszabályokat módosítani kell. Nem diktátummal, tisztelt hölgyeim és uraim, hanem a törvényalkotás rendes, szokásos eljárásának menete szerint, és én készen állok arra, hogy elviseljem azokat a kritikákat, amelyek úgy szólnak, hogy az Orbán-kormány a fennálló jogrendszer, a vonatkozó jogszabályok megváltoztatásával erõltette rá a magyar társadalomra a 40 ezer forintos minimálbért, sõt azt is hajlandóak vagyunk vállalni, hogy az 50 ezer forintos minimálbért is jogszabállyal erõltettük rá a társadalomra. (Taps a kormánypártok soraiból.) De úgy gondolom, ez jó cél.

Ha már itt tartunk, azt is megkockáztatom, szerintem nem érdemel különösebb megbecsülést, elismerést és támogatást egy olyan kormány, amely egy ilyen nagy támogatottságú célt, amelynek a közgazdasági alapjai is megvannak, amely megvalósítható, nem próbálna meg minden lehetséges, alkotmányon belüli törvényes eszközzel megvalósítani. Egy olyan kormányt, meggyõzõdésem szerint nemigen lenne érdemes támogatni. Nekünk ez az eszközünk maradt; én örülnék annak, ha a munkavállalók és a munkaadók megállapodnának a 40 és 50 ezer forintban, és akkor nem kellene a kormánynak egy saját kormányzati döntéssel bevezetni a radikálisan magasabb minimálbért.

Utolsó ellenvetés, tisztelt hölgyeim is uraim: az önkormányzati szféra kevés pénzt kap. Itt is érvényes az, hogy természetesen örülnének, ha kétszer-háromszor annyit lehetne adni, de azért a tények mégis megkövetelik, hogy megemlítsem azt, hogy 2001-ben 15,5 százalékkal, 2002-ben pedig további 11 százalékkal növekszik az önkormányzatok támogatása. És akkor itt még nem említettem meg, tisztelt hölgyeim és uraim, azt, hogy mintegy 61 milliárd forintot fog a kormány kifizetni, nem is a kormány, 61 milliárd forintot fognak kifizetni az adófizetõk a kormány közbejöttével a korábban rendezetlen gázközmûvagyon máig húzódó, elvarratlan értékesítési vitái miatt. Tehát az önkormányzati rendszerben - igaz, hogy nem egységesen szétterítve - a költségvetésben szereplõkön kívül még 61 milliárd forintot találnak majd az önkormányzatok. Nagyon remélem, hogy ezt majd jól fogják tudni felhasználni.

Itt van még az a vita, tisztelt hölgyeim és uraim, az ellenzék mindig elmondja nekünk, hogy a címzett és céltámogatások odaítélésénél elfogult a kormányoldal, és elsõsorban azokat a településeket támogatja, ahol nem ellenzéki polgármesterek, képviselõ-testületek mûködnek. Annak érdekében, hogy meg tudják fontolni a jövõre nézve, fenntartják-e ezt a véleményüket, szeretném elmondani önöknek, hogy ma Magyarországon címzett és céltámogatások keretében 17 milliárd forintot fizetünk ki olyan településeknek, ahol az ellenzékhez tartozó polgármesterek és ellenzéki többségû képviselõ-testületek vannak, és 6 milliárd forintot oda, ahol kormánypártiak vannak. Tehát 17:6 az arány.

Szerintem ez egyébként nem helyes gondolkodásmód, nem így kell nézni az önkormányzati világot, de ha már önök így nézik, akkor arra kérem önöket, hogy ezeket a tényeket is legyenek kedvesek figyelembe venni, és ha elõhozakodnak vele, akkor esetleg a hozzászólásaikban megemlíteni.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagyjából ezek voltak a legfontosabb érvek, amelyeket hallhattunk. Ma reggel a kormánykabinet ülést tartott, a gazdasági ügyekért felelõs miniszterekkel ezeket az érveket átnéztük, és nagyjából azokra a válaszokra jutottunk, amelyeket most itt önöknek elmondhattam.

Még egyszer arra kérem önöket, bár tudomásul veszem, hogy a magyar politikai folklórnak vannak kialakult szokásai, tudomásul veszem, hogy a parlamenti szerepmegosztásból az ellenzék számára bizonyos korlátok következnek, mégis arra szeretném kérni az ellenzéket, hogy ott és ahol lehet, és ahol az ország számára valóban a legfontosabb, legyenek kedvesek és támogassák a kormány költségvetési elõterjesztését.

Köszönöm megtisztelõ figyelmüket. (Hosszan tartó taps a kormánypártok soraiban.)

Vissza a kezdõlapra