Vissza
a kezdõlapraKozma DezsôRavasz László halálának negyedszázados évfordulójára
Madách mûvének egy teológiai értelmezése*
Elegendô fellapozni a Madách-szakirodalmat: nyomban szembetûnik, mennyire háttérbe szorult a Madách-kutatásban (jól ismert okok miatt) az utóbbi félszázadban Az ember tragédiájának vallásbölcseleti, teológiai értelmezése. Pedig az elôzmények nem hiányoznak, sôt azt is mondhatnánk, akár külön számbavételt érdemelnének az elsô száz esztendô ilyen szempontú megközelítései.
Itt most csak egyetlenegyre szeretném felhívni a figyelmet: az épp negyedszázada elhunyt Ravasz László Madách-értelmezésére.
S mert Ravasz Lászlóról sokáig alig lehetett írni, olvasni, legyen szabad pár mondatban emlékezetbe idézni legalább utalásszerûen a püspök-író életpályájának néhány momentumát, írását.
Bánffyhunyadon született, Kolozsváron végzi a teológiát, ezt követôen csaknem másfél évtizedig itt lesz teológiai tanár. A korabeli szellemi élet kiemelkedô egyénisége: az Erdélyi Múzeum-Egyesület tagja, több lap, folyóirat (Kolozsvári Egyetemi Lapok, Protestáns Szemle, Az Út, Református Szemle) szerkesztôje, munkatársa, 1921-tôl a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke; soraiba választja a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia, közben számos külföldi (egyházi és világi) meghívásnak tesz eleget. 1953-ban a budapesti Kálvin téri református egyházközség lelkészeként vonul nyugdíjba (Leányfaluba), hogy aztán az 1956-os magyar forradalom napjaiban egyike legyen a Református Megújhodási Mozgalom irányítóinak.
Örökségének számbavétele az utóbbi évtizedben kezdôdött el. Mindenekelôtt bibliamagyarázatainak, elmélkedéseinek, visszaemlékezéseinek, válogatott írásainak megjelentetésével. A szülôvárosában évente megrendezett Ravasz László-napok eseménynek számítanak, ugyanakkor a róla elnevezett emlékház és a Kalotaszeg címû lap is ébren tartja örökségét.
Visszaemlékezéseibôl tudjuk: számára az irodalom — az ô kifejezését kölcsönözve — “mindig nagy kísértés" volt, az “elsô szerelmet" jelentette. Szinnyei József Magyar írók élete és munkái címû bibliográfiájában már említi az alig 21 éves egyetemi hallgató irodalmi próbálkozásait: a Kolozsvári Egyetemi Lapokban olvasható, Mefisztó és Lucifer (1903) címû cikkét, illetve a Kolozsvári Tudományegyetem Évkönyvében közreadott két, a vallás és mûvészet viszonyával, illetve Jókaival foglalkozó közleményét (1904). Könyvei, lapokban megjelent írásai, szerkesztôi elképzelése, beszédei, prédikációi tanúsítják: az irodalom, a mûvészet iránti vonzalma egész életén át elkíséri. Egyik állandó gondja kultúránk sorsa, múltbeli szellemi értékeink (ezzel párhuzamosan az európai szellemi hagyományok) újragondolása.
Arany János születésének századik évfordulóján vetette papírra: “Akkora mûvészi örökséget hagyott, hogy még mindig nem tudjuk értékelni". Kemény Zsigmondot pedig — képletesen — “elhagyott hegycsúcs"-hoz hasonlítja, aki “magasabban" és “mélyebben" járt koránál. És tovább idézhetném az 1922-ben, Gondolatok címmel megjelent kis kötetének darabjait, vagy akár az egyik, a tizenegy évvel késôbbi gyûjteményének (Alfa és ómega, 1933) esztétikai jártasságáról tanúskodó elemzéseit. Nyilván, erre itt nincs mód, ezért egy-két olyan gondolatára, észrevételére hívnám fel a figyelmet, amelyek irodalmi ízlését, szemléletét — s természetesen Madách-magyarázatait — minôsítik.
Érdemes megfigyelni például, hogy esztétikai felfogásának néhány szembetûnô eleme — az emberi és mûvészi lét “kettôsségei", isteni és emberi, egyéniség és mû viszonya, eszmény és realitás — fellelhetô már az 1907-es kolozsvári, Az élet igazsága címmel megtartott teológiai székfoglalójában. A teológiáról úgy beszél, mint a hit és tudás intézményérôl, amelyben az áhított “eszmevilág" (akárcsak a mindennapi életben) nem szakadhat el — ahogy ô fogalmaz — a “reális erkölcsi értékek" világától. Az ideál azonban — fejtegeti ugyanitt — nemcsak vonz, de kötelez is, ezért a mûvésznek szent kötelessége a “lehetô legjobbat" alkotni, a “nagyobb értéket" felmutatni. A gyakorlati teológiának (amelynek ô volt az elôadója) abban látja feladatát, hogy “életté" változtassa azt, ami eddig “kifejezés" volt, “szubjektívvé" magasztosítsa a “tantételeket". Ez az ideálként vallott “személyes élet" azonban Ravasz László szerint nem lehet “kegyes érzelmekben való kéjelgés, még kevésbé romboló erô". Tompa Mihály életérôl és költészetérôl készült terjedelmes tanulmányában — mint általában — a lírai élményt alakító egyéniség érdekli elsôsorban. Milton mûvében, az Elveszett paradicsomban (amelyet a Tragédia legközelebbi rokonának tart) a félig reneszánsz, félig puritán mûvész lelkületének “átütô erejét" veszi észre, Madách másik “rokonáról", Goetherôl tartott elôadásában a hitet és hitetlenséget egyformán ismerô alkotó “eszmehitét" kísérli meg nyomon követni, felmutatni mint értékhordozó erôt.
Ravasz László ünnepi elôadása Madách születésének századik évfordulóján a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság 1923. június 16-i ülésén hangzott el, és a társaság folyóiratának, a három évi szünet után újra megjelenô Protestáns Szemlének az 1924-es januári számában jelent meg Madách “pesszimizmusa" címmel.
(A század végétôl megjelenô folyóirat ettôl az évtôl — Ravasz László szerkesztésével — válik hangsúlyozottan irodalmi, mûvelôdési profilúvá. Kisbán (Bánffy) Miklós, Áprily Lajos, a filozófus Bartók György írásait olvashatjuk már az elsô számban. A következô év Apáczainak szentel külön számot.)
A címbe emelt idézôjeles minôsítés mintegy jelzi, hogy vitacikkrôl van szó. Az elôadással Ravasz László a másik jeles egyházi személyiségnek, Prohászka Ottokár katolikus püspöknek a Katholikus Szemlében (1923) napvilágot látott cikkére kíván válaszolni. Prohászka szerint ugyanis Madách mûve azt sugallja, hogy “az ember küzd, de nem hôs, s tragikuma sem gyôzelmi tudatot, sem bizalmat nem sugárzó".
Ravasz László abból indul ki, hogy a bibliai teremtéstörténet színei nem foghatók fel pusztán “fogás"-nak, csupán “antik lelemény"-nek, hagyományos díszletnek, mûfaji hagyománynak. Nem hivatkozik ugyan az Erdélyi János kifogásait megválaszoló Madáchra (arra ti., hogy mûve szorosan kapcsolódik a Bibliához), az elsô három szín és a történeti színek szerves egységére alapoz. Arra, amit az újabb Madách-kutatás egyértelmûen vall, amely szerint az égi és a földi világot a lét ugyanazon kérdései kapcsolják össze. Ravasz László hangsúllyal mondja ki: “...A tragédia misztikus gumója itt van elültetve és innen virul ki az egész költemény; az is, ami a fája, az is, ami az illata és balzsama. Itt erjed meg a tragédia kovásza, amelyik áthajtja az egész mû legapróbb részletét is." A harmadik színt épp azért nevezi a “legeszmeibb"-nek, mert az számba veszi az emberi történelmet alakító tényezôket. Ebben a felfogásban ugyanis a Tragédia csak egy álom, egy olyan álomsor, amelyben az egymással ellentétes színek úgy kínálják a feloldást, hogy “meghasonlásukban elôkészítik az új színeket". S ez azt jelenti — olvashatjuk tovább —, hogy minden színnel “új remény köszönt be s csalódásából ismét új remény születik, egyre vakmerôbb és egyre lehetetlenebb, míg maga a tragédia kimossa és felemészti önmagának minden ellentmondását, s a disszharmóniák csöndjébôl felszáll a finálé halk, édes megnyugvása..."
Ember és Isten, az emberi képességeknek és isteni gondviselésnek ebben az egymásra találásában foglalja el helyét Lucifer Ádám mellett, lesz — lázadása folytán — az eszményért küzdô ember eszköze. Épp azáltal, hogy — mint Ravasz László mondja: “nem a mi Társunk".
A mû azóta is oly sokat emlegetett pesszimizmusára az eszményi és a realitás, a vágy és a lehetôség, az emberi és az isteni egyensúlyának az igényével válaszol Ravasz László. “Pesszimista-e tehát Madách? Az, mint Pál, Szent Ágoston, Kempis, Luther, Kálvin, mindenki, aki az Isten nélkül való életet abszolút rossznak látta s az Istennel való életet az egyedül jónak. De optimista is Madách, mint mindenki, akinek az élet rosszasága csak ugródeszka volt, hogy arról az örök szeretet és örök jóság kebelébe vesse magát.
Igaz, hogy ô e kettôsségnek csak az egyik oldalát látta és mondotta el, de azért hallgatott el, hogy hallgatása minden beszédnél ékesebben hirdesse a másikat."
A Százados énekek címmel külön kiadványként is napvilágot látó beszéd (az ugyancsak élôszóban elhangzott Jókai-méltatással együtt) élénk visszhangot váltott ki. Zsigmond Ferenc a Protestáns Szemle 1925. májusi számában ír róla, különös elismeréssel méltatva Ravasz László élôbeszédet és írott formát szerencsésen ötvözô mûfaját. Természetesen a keresztyén hit alapján ítélve meg a Madách világképére választ keresô centenáriumi beszédet.
Tolnai Vilmos a Napkeletben (nagyobb teret a Jókai-portrénak szentel) fôleg az emberi lét folytonosságát — és az isteni üdvözülést — jelképpé emelô Évára hívja fel olvasói figyelmét. A Budapesti Szemle cikkírója (a szépírói és tudományos megközelítés szerencsés egymásra találását dicsérve) Madách gondolat- és érzelemivilágának személyes megélése okán különbözteti meg a szokványos emlékbeszédektôl. Egy ilyen részletet idéz a beszédbôl is.
S ha már Ravasz László beszédének fogadtatásánál tartunk, hadd említsek meg egy másik korabeli megemlékezést. Már csak azért is, mert a már ismert kritikus, az Erdélyi Helikon majdani szerkesztôje, Kovács László némiképp a Ravasz László vélekedéséhez áll közel a kolozsvári Pásztortûz hasábjain megjelent elemzésében. Fôleg akkor, amikor a lelkialkati tényezôknek juttat elsôdleges szerepet. A nagy alkotások — írja — olyan tükrök, “amelyek majdnem mindig azt az arcot mutatják, amelyik beléjük néz".
Az Énnek fokozott szerepe mellett érvel Ravasz László akkor is, amikor a mû “páratlan költôi erejé"-rôl beszél (saját kiemelésem — K. D.), amikor az érzelmi befogadást ajánlja olvasójának. Kovács László Ádám (a “szirteken álló titán") eszméinek magasztosságát Babits szavaival fejezi ki: “Ki méltó látni a csodát, / Az a csodát magában hordja". Ravasz László akár esztétikai hitvallásnak tekinthetô sorai pedig ilyenképpen hangzanak: “Naggyá a világot csak nagy gondolatokkal lehet tenni, s az a legmagasabb jóltevô, ki a legnagyobb gondolatokat adta".
A hármas ünnepen (a Tragédia színrevételének 50. évfordulója, az 500. színpadi elôadás, a bécsi Burgtheater 1934-es bemutatója) ismét téma lesz Madách életmûve. A Madách-kultusz is megerôsödik a ’30-as években. Megalakul a Madách Imre-emlékbizottság, elkészül a Madách-síremlék, a költô hamvait elhelyezik az új sírboltba. A gyûjtés kezdeményezôje Ravasz László.
Ravasz László ez alkalommal a Kisfaludy Társaság 1934. február 11-i ünnepi rendezvényén tart elôadást, amelyet a Budapesti Szemle és a Reményik Sándor szerkesztette Pásztortûz is közöl.
Az elôadó úgy beszél a Tragédiáról, mint amelyben mintegy összegezôdik, kiteljesedik Madách egész gondolatvilága, minden más mûve. Így fogalmaz: “A szerzô minden gondolata ezt a mûvet készíti elô vagy erre visszhangzó emlékezés. [...] Minden próbálkozása csak elôgyakorlat és tanulmány ehhez az egyetlenhez, s minden gondolata akkor kezd világítani, élni, mikor ebben a mûben helyezkedik el." Jelképes kifejezésével élve: “A drágakô fényesíti a koronát, de a korona kiemeli és felmagasztalja az ékkôt". (360)
Mintha csak saját magáról, szellemi elképzeléseirôl is vallana e pár sorban. Önkéntelenül is eszünkbe jut ugyanis a már említett, egy évvel korábban kiadott Alfa és ómega címmel megjelent gyûjteményének bevezetôje: “Mindig arra vágytam, hogy homo unicus libri legyek, szerzôje egyetlen olyan mûnek, mely az egész életen át készül".
Érdemes megjegyezni: az irodalmi mûvek értelmezésekor más alkalommal is egyik fô szempontként érvényesített személyesség azonban ez alkalommal sem jelent valamilyen “elpalástolt lírát, álarcos önéletrajzot", mint ahogy célra nem vezetônek tekinti azokat a próbálkozásokat is, amelyek csak azt hajlandók meglátni a magyar költô mûvében, ami a “vele egyfajú alkotásokkal testvér". A mû szuverén világát nem érintô formai egyezéseket, párhuzamokat — tenném én hozzá.
Ez a szemléletmód segíthet ugyan a mû megértésében, de a mûalkotást csak “önmagából érthetjük meg". És ugyanilyen hangsúllyal ismétli meg több mint egy évtizeddel korábbi véleményét, azt tudniilik, hogy a bibliai keret nem csak hogy nem pusztán külsô építmény Madách számára — nélküle az emberi lét alapkérdéseire (“...Miért élünk, mi az emberi élet célja, értelme, értéke? Olyan ez az élet, hogy érdemes elvállalni?") nem válaszolhatunk. Az “ember-kérdés" épp ezáltal válhat létkérdéssé.
Lucifer válasza: az nem, az Ádámé: az igen. Hogy Ádámon mégsem lesz úrrá a luciferi felelet, az a két világ együvé tartozásával válik lehetôvé: hisz ebben a felfogásban “az ember istené és Isten az emberé". Ugyanakkor nem vonja kétségbe Ravasz László azt sem, hogy maga a költô nemegyszer luciferi feleletet ad, adhat a Tragédia gyötrô kérdéseire. A címben is kiemelt “költôi igazság" ugyanis nem függ pedagógiai alkalmasságtól, attól sem, hogy egybehangzik egyházi vagy akár nemzeti tanításokkal. A kiábrándulások költôje ezáltal válhatott — úgymond — “a nagy vigasztalások kikiáltójává", ezáltal teremtôdhet meg a mûben — a riasztó álomképek után — a boldogulás lehetôsége, lelhet egymásra anyag és szellem, hit és tudás, képzelet és ráció. A végszóként elhangzó isteni biztatás is ezt a lehetôséget, az emberi küzdés, az emberi létezés értelmét ígéri. Valahogy olyanképpen, ahogy a jeles esztéta, Poszler György fogalmaz egyik tanulmányában: Madách a Tragédiában “célratörô történelmet kínál" az ember számára, egy olyan történelmet, amelyben nem a Sátán, hanem az Isten a “céladó rendezô", amelyben az “Úr tervez és sugall. Ádám cselekszik és követ". Egy olyan történelmet, amelyet “az Isten az ember felemelése céljából láttat".
Ravasz László elôadását érdemes lenne összehasonlítani a Budapesti Szemlének ugyanebben az évfolyamában közreadott Sík Sándor Madách-tanulmányával. Már csak azért is, mert ez szintén válasz a Tragédia eszmevilágát kifogásoló értelmezésekre. Most csak egyetlen dologra hívnám fel a figyelmet: a történelmi színek megítélésére.
Ravasz László szerint Lucifer úgy próbálja célját elérni, hogy “elhallgatja" a történelem “pozitívumait", “az apró dolgokban megbújt örökkévalóságot", és a “nagy dolgokban" rejlô “ürességet és dôreséget" sugalmazza. Az így elhallgatott történelem nem jut szóhoz, nem “egyenlíti ki" a keserû valóságot. A megváltó ige: a bizalom és a kegyelem. Sík Sándor hasonlóan fogalmaz: az önerejére támaszkodó Ádámot Lucifer szintén egyoldalú képsorral próbálja kiábrándítani, hisz képtelen áttekinteni az emberiség történetének egészét. Egyiptom ugyanis nemcsak a zsarnokság, hanem a piramisok megteremtôje és a tudomány bölcsôje is, Görögország a kultúra hazája is, Róma és Bizánc mást is adott a világnak, és a francia forradalomnak is voltak nagyszerû pillanatai. Ebbôl eleve következik, hogy az egyes színek nem az emberiség sorsát, hanem az Istentôl elszakadt, majd az Úr kegyelmében részesülô ember sorsát tárják elénk.
Nem érdektelen szemügyre venni az ekkori vitacikkeket sem. Fôleg azokat, amelyek a két püspök véleményéhez kapcsolódnak. Hogy csak egyet említsek itt meg: Sebestyén Károlynak a Balassa József-emlékkönyvben olvasható Két püspök — két Madách? címû — némiképp egyszerûsítô polemikus írását, amelyben a szerzô sem Prohászka Ottokár, sem Ravasz László értelmezését nem érzi kielégítônek. Az elsôt azért, mert — úgymond — figyelmen kívül hagyja az álomképek egymást meghatározó voltát, s az ebbôl fakadó jelentésüket a mû egészében. (“A bíráló elfeledte, hogy Madáchnak szüksége volt a bizánci szín ilyen beállítására, mert tragédiáját dialektikus eszmeellentétek rendjén vitte elôbbre. A római színt befejezô hitbuzgalom után tehát természetszerûen a hitbôl való kiábrándulásnak kellett következnie. De ez korántsem jelenti azt, hogy Madách ellensége lett volna a hitnek vagy akárcsak az egyháznak is.") Ravasz László felfogását azért nem fogadja el, mert az isteni oltalmat nem tartja kielégítônek. Ehelyett az ûrjelentben — a Föld Szellemének Ádámot visszaparancsoló szavaiban — kísérli meg felfedezni a mûvészi szándék értelmét. Mellôzve a bibliai teremtéstörténet világképet alakító szerepét Madách mûvében, a cikk írója Ravasz László teológiai magyarázatát pusztán a keresztyén vallásfilozófia szemszögébôl fogadja el.
Madách teológiai értelmezéseinek ezek a momentumai természetesen nem szakíthatók ki a korszak — esetünkben a Madách-kutatásban fellendülést hozó ’20-as, ’30-as, évek — szellemi közegébôl, és nem választhatók el a vallásbölcseleti gondolkodástól sem. Árnyaltabban csak ilyen összefüggésben értékelhetjük a Tragédia eddigi — vagy ezutáni — teológiai értelmezéseit.
Úgy hiszem, mindenképpen érdekes és hasznos lehet egy ilyen Madách-értelmezés, már csak azért is, mert új lehetôséget kínálhat a kutató számára. Olyan lehetôséget, amellyel eddig nem (vagy nemigen) élt a Madách-kutatás, az irodalomtörténet, s amely teljesebbé teheti a magyar irodalom egyik remekmûvérôl kialakult ismereteinket. A mû továbbgondolására ösztönözhet.