A magyar országgyűlés külügyi bizottsága a november 22-én tárgyal a statustörvény előkészítéséről. November 18-án megjelent Duray Miklósnak a tárgyban írt cikke a Magyar Nemzetben. Az alábbiakban ez a cikk teljes terjedelmében olvasható, a kommentár helyét az eltérő színű betűk jelzik. A kommentár ősrégi műfaj. Felélesztésére tett bátortalan kísérletem az internet adottságira támaszkodik. A "beljegyzet" szó a széljegyzet mintájára született.
 
 

Státustörvény, kettős állampolgárság vagy külhoni állampolgárság

Magyar Nemzet
2000. november 18.szám  6 . oldal

 A nemzethez tartozás egyik legbiztosabb ismertetőjegye a tudat és a lélek mély rétegeiben megbúvó összetartozás-érzés. Néha érzékelhetővé, sőt láthatóvá válik lelkünknek ez a rejtett síkja, ha például olimpikonunk a győzteseknek kijáró emelvény legmagasabb fokára lép, majd ezt követően felhangzik nemzeti himnuszunk. Ilyenkor akár több ezer kilométerre egymástól egyszerre szökik könny a szemekbe.
 A XX. században nemcsak a sportsikerek hallatán, hanem a lélekben közösen átélt gyászok nyomán is sok millió ilyen egyszerre könnyezés kerítette hatalmába a magyar embereket. Ennyire és ennyi felé szakítva egymástól még sohasem élt nemzetünk. Az újbóli együvé tartozás vágya főleg az elszakítottakban él folyamatosan olyan jelképként, mint a zsidó egyetemességben a jeruzsálemi siratófal. Akik egy tömbben maradtak Magyarország állami keretei között, azokban ez az érzés különbözőképpen hullámzik, de sokukban már lecsengett.

Ez a lecsengés a nemzettudat egyik legfájóbb torzulása és a szocialisták uralmának egyik nagy bűne. Olyan nemzedéket neveltek, amely - hacsak a szülői házban nem - nem is hallott igaz szavakat a trianoni tragédiáról. A család pedig sok esetben hallgatott. Ki félelemből, ki fájdalomból. Én a neved mind halkabban ejtem. Elhallgatom, s tán nemsokára tengerszembe rejtem. (Áprily)

 A magyar nemzet összetartozási vágyát kiölő kommunista hatalom bukásával a legnagyobb felszabadulás azáltal következett be, hogy megszűnt a nemzeti érzést elnyomó államhatalmi gépezet. A hatalmi elnyomás megszűntével pedig keresni kezdtük nemzeti önmagunkat is, tervezni kezdtük azokat a társadalmi, közéleti, művelődési, jogi szerkezeteket, amelyek enyhíthetnek szétszóródottságunkon.
 A rendszerváltozást követő öt-hat év alatt ezen a nyomvonalon jutottunk el a Magyarország határain túl élő magyar nemzetrészek közösségi létét a velük számbeli többségben élő nemzetekhez viszonyító partneri kapcsolatok megfogalmazásáig, amely alapján kialakulhatna a Kárpát-medencei nemzetek és az egész magyar nemzet közötti társnemzeti kapcsolatrendszer. Ebben a tervezési folyamatban fogalmaztuk meg az össznemzeti lét paradigmáit: a családközpontúságot, a tudásközpontúságot és a szülőföld megtartó erejének növelését. Ha ezek az egyetemes célok nem válnak vezéreszmévé, a XXI. században veszélybe kerülhet az egész nemzet. Ezzel összefüggően kerestük azokat a szervezeti kereteket, amelyek a nemzetközi jog megsértése nélkül, a belső jog korlátainak némi tágításával lehetőséget nyújtanának az elszakított nemzetrészek képviselői számára helyet foglalni egy közös magyar parlamentben. Ehhez kapcsolódva fogalmaztuk meg az alulról építkező nemzetszerkezetet, ami elvezethetne a politikailag föderális, kulturálisan egységes magyar nemzet kialakulásához. E gondolkodási folyamat eredményeként jutottunk el a magyar nemzetrészeknek az államhatárok módosítása nélküli újraintegrálása eszméjéhez, amelyet először 1996-ban fogalmaztunk meg.

Ez a mondat többszörösen aláhúzandó. Duray az államhatárok módosítása nélküli újraintegrálódásról beszél. Sok "nemzetiségi túlzó", főleg a nem magyar oldalon ezt nem tudja elképzelni, de a mi köreinkben is vannak, akik ma is revíziós gondolatokat dédelgetnek. Kibeszéletlen, folyton a szőnyeg alá sörpört problémánk ez. Most sem érdemes a gondolkodást ebbe az irányba fordítani, csak azt kívánom rögzíteni, hogy Duray kiútkeresése nem határrevízió előkészítés.

 Eközben vált egyre valóságosabbá Magyarország NATO-tagsága és közeledő lehetőséggé az európai uniós csatlakozás, amelyhez az a közös óhajunk kapcsolódik, hogy áldásos következményei terjedjenek ki az egész nemzetre, államhatároktól függetlenül. A Magyarország európai uniós csatlakozásához fűzött vágyak képernyőjén azonban hirtelen föltűnt a schengeni egyezmény, egy új lehetséges vasfüggöny rémeként, amelyet már nem a kommunista rendszer eresztene le elénk, hanem a Nyugat. Megtörténhetne, hogy a schengeni egyezmény kiterjesztésével Magyarországra nem a román secu, a szovjet KGB vagy a csehszlovák STB akadályozná meg a magyar határ átlépését, hanem az új szűrővizsgálat vagy a vízumkényszer. És láttuk a rémképeket, hogyan vesztegelnek az elszakított magyarok a magyar határ szlovákiai, ukrajnai, romániai, szerbiai oldalán. Felvillant előttünk annak a virtuális élménynek a képe, hogy a román vagy ukrán állampolgárságú magyarok együtt akarnak utazni Bécsbe rokonaikkal, de az osztrák határon kényszerűen szétválnak útjaik. A reális félelmek képei voltak ezek, mert az, hogy Kolozsvár, Szabadka, Szombathely és Kassa egy fejlődési program szerint gyarapodhat – már a múlté.

Ezen a ponton úgy érzem, hogy a szerző indokolatlanul fél a schengeni egyezménytől. Tessék megnézni, miként haladunk át ma akár a túlzsúfolt Hegyeshalomnál is a határon. Bizony semmivel sem nagyobb nehézségek árán, mint mondjuk a román-magyar határállomásokon. Magam igen sokszor lépem át ezt az új vasfüggönyt. Nem vasból van, hanem komputerből. Hatalmas adatbázist mozgatnak, - lehetne ez talán valóban gyorsabb is - és mindig megnézik, bent vagyok-e a rossz fiúk között. Ennyit megér a fokozott biztonság. mellesleg tudok esetet, amikor egy anya a gyermeke útlevelével hatolt át a "félelmetes" schengeni falon. A vízumkérdés talán nehezebb falat, de a gond itt is látszólagos. Egyik irányban eredményesnek látszik a lobbizás, hogy szomszédaink rendre lekerüljenek a vízumköteles listáról, illetve ne kerüljenek vissza rá. Ehhez persze nekik is tenni kell egyet és mást, de csak olyan dolgokat, amelyekre nemcsak Schengen miatt érdemes sort keríteni. Magyarország is nehezen viseli, hogy az USA nem törtölte el a vízumkényszert. Ám amióta tíz éves és korlátlan számú beutazásra szóló vízumom van, nem igazán érzem ennek hiányát. Miért ne kereshetnénk hasonló megoldásokat, ha eljön az idő?

 Az elmúlt évszázadok során a magyarság akármennyi hányattatáson ment is keresztül, még nem ért meg olyan helyzetet, hogy a Kárpát-medenceieket eltérő rendszerek között húzódó határok választották volna el egymástól. Ennek a veszélye először éppen Trianon következményeként, a kommunizmus alóli felszabadulás után, az európai integráció lehetőségével rémlett fel.
 Ezzel a lehetséges veszéllyel szemben találtuk ki védekezésül a kettős állampolgárság intézményét, amely alapján alanyi jogon minden magyar számára hozzáférhetővé vált volna a Magyar Köztársaság, azaz a mindenkori magyar állam állampolgársága. Kezdetben én is a kettős állampolgárság híve voltam, mivel ez a legegyértelműbb jogi megoldás olyan esetek rendezésére, mint a magyar nemzet szétszakítottsága, mert egyenjogúsítja a különböző országokba szakadt, tehát egymás viszonylatában jogilag idegen, de egy nemzethez tartozó személyeket. A kettős állampolgárság jogi körülményei tisztázottak, és létezik rá számos precedens a világban, mégha az egyes államok nem is kedvelik. Egyedül a fegyveres erők kötelékeiben végzett szolgálat körül merülnek fel fenntartások, illetve a választójog megfogalmazása jelenthet fennakadást. De rá kellett jönnöm, hogy azok számára nem jelenthet megoldást a kettős állampolgárság, akik a leginkább rászorulnának az ebből származó előnyökre.
 A kettős állampolgárság kérdése a Kárpát-medencei magyarok esetében kimondottan a XX. századhoz, szintén Trianonhoz kötődő probléma. A történelmi Magyarország szétdarabolásával az utódállamokba került magyaroknak választaniuk (optálniuk) kellett, hogy maradnak-e magyar állampolgárok, vagy vállalják az új állam jogi kötelékeit. A kettőt egyszerre nem lehetett választani. A magyar állampolgárságot választó magyart akár kitoloncolni is lehetett az utódállam területén lévő lakóhelyéről.
 Az optálás emléke köszöntött vissza 1960 tájékán, amikor Magyarország és az egyes szomszédos országok (államok) között megszülettek a kettős állampolgárság lehetőségét egymás viszonylatában eltörlő kétoldalú egyezmények. A kommunista hatalomhoz kapcsolódó, de Trianon szellemében megfogalmazott kétoldalú szerződések a mai napig érvényben vannak, annak ellenére, hogy Magyarországon már nem hatályosak. Szlovákiában akár megfoszthatnák állampolgári jogaitól a Magyarország viszonylatában kettős állampolgárságú felvidéki magyart. Csehországban pedig törvény akadályozza a kettős állampolgárság létrejöttét. Ukrajnában minden állam irányába törvény tiltja a kettős állampolgárságot. Romániában a kettős állampolgárokat a törvény eltiltja a közhivatalok betöltésétől, valamint a közélettől. Ha elképzeljük ez utóbbinak a következményét például a moldvai csángókra, Erdély, Partium és Bánát magyarságára nézve, akkor kiderül, hogy a kettős állampolgárságú magyarok Romániában kiszorulnának a közéletből.
 Ha másért nem is, de ezen körülmények és következményeik miatt el kellett állni a kettős állampolgárság szorgalmazásától. De éppen e nyilvánvalóvá vált lehetséges következmények miatt érthetetlen, hogy a Magyarok Világszövetsége néhány romániai magyar tisztségviselőjének követelőzése miatt síkra szállt a kettős állapolgárság bevezetése mellett. A Magyarok Világszövetsége stratégiai bizottságának 1996 és 2000 között én voltam az elnöke, de a fenti tények miatt elutasítottam ennek az igénynek a képviseletét.

Duray gondolatmenete világos és érthető. Bárcsak felfognák azok is, akik imamalomként követelgetik a kettős állampolgárságot. Fel kellene fogniuk, hogy akármennyire megnőtt Magyarország súlya a térségben (NATO tagság, gazdasági erő), oda azonban nem terjed ki, hogy mi "intézhetnénk el" szuverén szomszédaink néhány rendelkezésének hatálytalanítását.

 A magyar reintegráció eszmeiségének fejlődésében történelmi határkövet jelentett az 1996. július elején megrendezett első magyar–magyar csúcsértekezlet. Nemcsak azért, mert a rendszerváltozás óta ez volt az első teljes képviseletű magyar gyűlés, hanem az ott megfogalmazott állásfoglalás miatt is. Ebben egyformán helyet kapott az elszakított magyarság autonómiaigénye, a szülőföldön maradás feltételeinek megteremtése, Magyarország európai uniós integrációjának és a Magyarországgal szomszédos országok európai uniós csatlakozási terveinek a támogatása és a csúcsértekezlet intézményesítésének az igénye, azaz a Kárpát-medencei magyar integrálódás intézményének a megteremtése. Ez a rendezvény reprezentativitása és az ott megfogalmazott célok miatt történelmi fordulópont volt a Trianon utáni magyarság életében. Erre lehetett rákapcsolni a folytatást jó  két évvel később, amikor megszületett a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) intézménye, majd néhány hónap múlva az integrálódás további eleme, a határokon túl élő magyarok magyarországi jogállásáról meghozandó törvény iránti igény kinyilvánítása.
 Már 1996-ban láthatóvá vált, hogy az akkori magyarországi szocialista-liberális kormánykoalíció nem igazán örül a fejleményeknek.

Magam is részese voltam annak az 1996-os megbeszélésnek és az aláírás napjának estéjén döbbenten tapasztaltam a kormánypártok értetlenségét, zavarát és dühét. Az akkori külügyminiszternek védekeznie kellett, magyarázkodnia, mentegetőznie. Ami igazán fájdalmas, hogy akkor még nem valami újraéledő kis-antanti gondolat támadott, hanem a bal-liberális koalíció.

Amennyiben a Határon Túli Magyarok Hivatalának akkori elnöke és a hivatal felügyeletével megbízott államtitkár nem tart ki a csúcsértekezlet sikerre vitele mellett, talán csonka eredménnyel végződött volna a találkozó. De később az 1998-as kormányváltás után megrendezett csúcstalálkozón, amelyen megalakítottuk a MÁÉRT-et, majd az azt követő MÁÉRT-csúcstalálkozón megfogalmaztuk a státustörvénnyel kapcsolatos elvárásunkat, nyilvánvalóvá vált, hogy mind a szocialisták, mind a szabad demokraták ellenzik a nyilatkozatnak főleg a státustörvényre vonatkozó kitételeit.
 Bonyolult lenne annak elemzése, hogy ezek a pártok miért gördítenek akadályokat a magyar újraintegrálódás törvényekkel is szabályozott útjába. A figyelmet ezért inkább arra kell fordítani, hogy a státustörvény felvetésével párhuzamosan, a Magyarok Világszövetségének Erdélyi Tanácsában a státustörvény ellenpontozásának a szándékával egy más elképzelésen kezdtek dolgozni. Ennek eredménye 2000 tavaszára érlelődött meg a „külhoni magyar állampolgárság jogintézménye létrehozására” készített javaslat nyilvánosságra hozatalával.

Ebben a bekezdésben Duray udvarias és nem enged meg magának a magyar belpolitikába való beavatkozást. Jól teszi. Számomra azonban semmi megfontolás nem akadályozza annak a kimondását, hogy sem az SZDSZ sem az MSZP - néhány jószándékú, ám pártját érthetően elfogultan szemlélő tisztességes kivételtől eltekintve - nem tud mit kezdeni az olyan fogalmakkal, mint nemzet, haza, magyarság. Sőt. Félnek ezeknek még a felvetésétől is. Politikusként felfogják, hogy az adott helyzetben nem söpörhetik félre az ezen fogalmakkal kapcsolatos problémákat komoly szavazatveszteség nélkül, de a tény-tény marad: nemzetietlen, hazafiatlan politikai erőkről van szó, bármilyen fájdalmas is ez a megállapítás azon kevesek számára, akikre ez személyükben nem igaz.

 Tekintsük át, mi az alapvető különbség a státustörvény javaslata és a külhoni magyar állampolgárságról készített javaslat között.
1. A parlamenti eljárásban a státustörvény elfogadása egyszerű többséghez van kötve. A külhoni állampolgárságról meghozandó törvény elfogadásához viszont a képviselők kétharmadának a támogatása szükséges, mégpedig kétszer is. Először az alkotmány módosításakor, mivel alkotmányba kellene foglalni a külhoni állampolgár kategóriát. Másodszor pedig a törvényjavaslat elfogadásakor a képviselők 66,6 százalékának igenlő szavazására lenne szükség, mivel a javaslat megkülönböztetve érvényesíti az állampolgári jogokat a külhoni állampolgárok esetében. Az 1990-es alkotmánymódosítás óta nagyon kevés kétharmados törvényt fogadott el az Országgyűlés, alkotmánymódosítást pedig egyszer sem.

Ez nem áll. Főleg az első ciklusban voltak két-harmados törvények, de a másodikban is. Az elsőben a kormányzó többségnek volt elég rugalmassága ahhoz, hogy addig tárgyaljon az ellenzékkel, amíg meg nem született a megegyezés, és az akkor ellenzéki magatartás is rugalmasabb volt, mint a mai. A második ciklusban nem kellett az ellenzék a két-harmadhoz. Alkotmánymódosítás több is volt, a második ciklus közepén - egy esteleges új alkotmány kidolgozásának reményében - önként vállalt moratórium lépett életbe. Ebben a ciklusban a legnehezebb, s lényegében egy párton, a szocialistákon múlik a dolog, akiknek nincs más vágya, mint "betartani."

 2. A státustörvény a napi élet szükségleteivel foglalkozik, a munkavállalással, a gazdasági kérdésekkel, egészségügyi ellátással, oktatási és közművelődési jogok kiterjesztésével a határon túli magyarok számára stb. A külhoni magyar állampolgárságról szóló javaslatnak viszont egyetlen kitűzött célja van: a Magyar Köztársaság útlevelének megszerezhetősége. Az útlevél birtoklásával kapcsolatosan csupán annyit kell megjegyezni, hogy az útlevél mint igazolvány, azonos értékű a személyi igazolvánnyal, amelyre csak az állampolgár jogosult. Nyilvánvaló, hogy a javaslat megfogalmazói annak a szándékuknak adtak hangot, hogy a magyar útlevél megszerzésével könnyen átléphessék az európai uniós határokat. Elképzelhetetlen, hogy az ilyen jogosultságot adó igazolványt a mintegy tízmilliónyi magyar állampolgár mellett további, körülbelül hárommilliónyi nem magyar állampolgár birtokolja. Ez nem csupán az államigazgatást feszítené szét, de egy csapásra veszélybe sodorná Magyarország uniós esélyeit is. Vagy talán az útlevél is külhoni lenne? Ha bármiben eltérne a nemzetközileg elfogadott magyar útlevéltől, nem tölthetné be azt a célját, amire a javaslat fogalmazói gondoltak. Akkor pedig elég a státusigazolvány is, és nem szükséges ilyen nagy gerjedelmeket kelteni a külhonisággal. A státusigazolvány ugyanis a magyarországi beutazás megkönnyítéséhez elegendő eszköz lehet, csupán egy miniszteri rendelet kell hozzá.
 3. A státustörvény kapcsán többen és többször emeltek kifogást az elnevezése miatt. Igazuk van, de a határon túli magyaroknak Magyarországon nyújtandó jogokról és kedvezményekről szóló törvényt egyszerűbben elnevezni aligha lehet. Viszont mit jelent a romantikusan hangzó külhoni magyar állampolgárság? Elsősorban szemantikai zűrzavart tár elénk, mert a három szóból csupán kettőnek van egymáshoz fűződő jelentéstani kapcsolata: a magyar állampolgárságnak. Márpedig a javaslattevők ezt a külhoniság vetületében gondolták végig, tehát ez benne az újdonság. De mit jelent a külhon kifejezés? Ez egy XIX. századi köznyelvi képzavar, amely a helytelen szóösszetételből származik. A pontatlan fogalmazásban sokszor szinonimaként használják a haza, a hon, a szülőföld fogalmat. De ha nem tudunk eligazodni magyar nyelvünkben, és nem ismerjük a szavak pontos értelmét, akkor folyamodjunk segítségért Petőfi Sándorhoz. Petőfi pontosan meg tudta különböztetni egymástól a szülőföld és a haza fogalmát (lásd: A nép, A nép nevében című verseit). Petőfi haza fogalma, azonos a honnal, de nem azonos a szülőfölddel. Petőfi minden kétséget kizáróan fogalmaz: „haza csak ott van, ahol jog is van”. Ez a megfogalmazás egyértelmű, nem a szülőfölddel kapcsolatos, hanem azzal az országgal és államalakulattal, ahol a nemzet honos. A haza, illetve a hon kifejezés ezért egyszerre nem illeszthető két országra vagy államra, és nem pontosítható semmiféle helyhatározóval, tehát nem bővíthető sem külhaza, sem külhon kifejezéssé. Mert ha lenne külhon, akkor lennie kell belhonnak is. Tehát a törvénytervezet patetikus és nyelvileg zavaró címe így lenne magyarra fordítható: idegen állampolgárságú magyarok korlátozott állampolgári jogai Magyarországon.
 A javaslat tehát az állampolgári jogok vetületében vizsgálandó, ezért először hatástanulmányt kellene végezni arról, hogy mennyire keresztezik a kettős állampolgársággal kapcsolatos jogi normákat Magyarországnak a szomszédos országokkal kötött szerződései. Ilyen hatástanulmány nem készült. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy az úgynevezett külhoni magyar, ha csak útlevelet kapna, és nem nyerne letelepedési jogot, akkor ugyanolyan helyzetben lenne, mint a kettős állampolgárságú külföldön élő magyar, aki kiválthatja a magyar útlevelét, de lakóhelye továbbra is Magyarországon kívül van.

De csak azért, mert így akarja. Ha már állampolgár, gond nélkül letelepedhet itthon is. Meg is teszik sokan. De mi lenne, ha hárommillióan jönnének, mondjuk két három év alatt? Ez nyílván túlzás. Viszont nem felejtem el az erdélyi egyházi vezetők többszörös kérését, ne segítsük elő az Erdélyből való kitelepülést. Mi lesz az ottaniakkal, ha nem marad tanító, orvos vagy lelkész velük??

Ez tehát a kettős állampolgársággal azonos problémát vet fel, amelyről már szóltunk. A külhoni magyar állampolgárságról szóló javaslattal nem is kellene többet foglalkozni, ha ez az ügy nem vált volna a közéleti piacpolitika témájává. A Magyarok Világszövetsége Erdélyi Tanácsának és az RMDSZ reformszárnyának egyes megjelenítői azonban petíciót szerveztek Romániában, szerveznek Szlovákiában, és hasonló szándékaik vannak a Vajdaságban is a külhoni magyar állampolgárság javaslatának támogatására. A petícióval a magyar kormányt célozták meg. A petíció politikailag csak úgy értelmezhető, hogy a megvalósítható státustörvény ellenében szorgalmazzák a megvalósíthatatlan és az uniós csatlakozásra nézve veszélyes külhoni magyar állampolgárságot. Ezzel a státustörvény ellenzőit támogatják, és veszélyeztetik a magyarság újraintegrálódását, mint ahogy általuk szűnt meg a Magyarok Világszövetségének a nemzetet integráló funkciója is. Arról nem is beszélve, hogy erkölcstelen a külhoni magyar állampolgárság ügyében elindított petíció, mert a jóhiszemű magyar kormányt akarják rákényszeríteni olyan lépésekre, amelyek akár belpolitikai válságot is eredményezhetnek, és veszélyeztethetik Magyarország európai integrációs törekvéseit. Ilyen célokat ellenséges titkosügynökségek szoktak megfogalmazni, és nem a nemzet felemelését hangoztató szervezetek. A petíciót inkább a román vagy a szlovák kormánynak kellett volna címezni annak érdekében, hogy szüntessék meg a kettős állampolgárságot lehetetlenné tevő jogi korlátot.
 A külhoni magyar állampolgárság szorgalmazói veszélybe sodorhatják a státustörvény megalkotását. Elsősorban azért, mert arról győzik meg ellenzőit, hogy a MÁÉRT és a magyar kormány által kigondolt jogi megoldás a határon túli magyarság idegen voltának a megszüntetésére nem nyerte el a határon túli magyarok támogatását. Ez egyforma eredménnyel fog lecsapódni azokban a magyarországi politikai körökben, amelyek még a státustörvényt is soknak tartják, és azokban is, amelyek azt túl akarják licitálni.
 Pedig ha elfogadják a státustörvényt, ez lesz Trianon óta az első olyan magyarországi törvény, ami megszünteti azt a máig létező megalázó állapotot, amelyben egy magyargyűlölő idegent és egy magyarságáért akár meghurcolt határon túli magyart egyformán idegenként kezel.
 Több mint hárommillió magyar vált idegenné egyik napról a másikra a trianoni békeszerződés következtében a maradék Magyarország viszonylatában, s köztük számos, egy családba tartozó személy is volt. Az elmúlt nyolcvan év alatt az így elszakított magyarok súlyos árat fizettek a közös magyar múltban elkövetett politikai hibákért. A státustörvényt ezért parányi jóvátételként is lehet értelmezni az irányukban. Az elszakítottság és a magyarok iránt ellenségesen viseltető új államokon belüli kiszolgáltatottságot, az ebből származó szenvedéseket, az üldöztetést, a folyamatos társadalmilag és gazdaságilag hátrányos helyzetet úgysem lehet semmivel kárpótolni.

Igaz. Péterfi szavai jutnak eszembe: "aki magyarnak született és így, akarva-akaratlan vállalnia kell sorsunkat, vigasztalhatja magát azzal, hogy Arany Jánost eredetiben olvashatja." Kicsit kópéskodva, de nagy szeretettel hozzá teszem: meg Durayt. Azaz a mi egész párját ritkító irodalmunkat. Ez viszont a trianoni határ mindkét oldalán egyaránt alkalmas a vigasztalásra. Ezért méltó és igazságos, hogy a kisebbségi sors terhei alatt nem nyögő "anyaországi" magyar valóban érezze át az össznemzeti szolidaritást. Hajtsa meg tisztelettel a fejét a határon túliak szenvedése és értékei előtt. Gondoljon például arra, hogy mivé lenne irodalmunk, ha ők nem tartoznának hozzá.

 A státustörvénynek azonban van egy jövőt formáló tartalma is. Benne rejlik a lehetőség az olyan gazdasági és társadalmi szervezési szerkezetek határok fölötti összekapcsolására, amely erősítheti a határ mindkét oldalán élő magyarokat, sőt bekapcsolhatja a magyarokkal együtt élő szomszéd nemzetek egyes részeit is az így létrejött keringési körökbe.

Így válhat ez a gondolat egy valóban európai tetté, majdani uniós tagságunk, azon belüli regionalizmusunk előkészítőjévé. Köszönjük meg Duray Miklósnak ezt az okos elemzést.
Végezetül tegyük fel a kérdést, miért tartják egyesek Durayt túlzó, szélsőséges nézetek képviselőjének? Csak nem azért, mert nem hajbókol liberálbalra?
 
 

Pozsony, 2000. november 16.	Budapest, 2000. november 18.
Duray Miklós	Surján László

Vissza a kezdőlapra