Vissza
a kezdőlapraAz ezredforduló szociálpolitikája
A magyar szociálpolitika eredményei és feladatai
(Veszprém, 2000. november. 20)Most, amikor hálásan és meghatódva fogadom érsek urunk kitüntető figyelmét, és megköszönöm a belém vetett bizalmat, el szeretném kerülni, hogy a szociálpolitikáról, mint a politika egyik területéről beszéljek. A címben jelzett "Eredmények és feladatok" most nem a kormányt dicsérik - bár megérdemelné - illetve nem a kormánynak címzett felhívásokat jelentenek. Másról van szó.
Kihasználom ezt a vissza nem térő alkalmat, hogy egyedi megközelítésben tárgyaljam a kérdést. Ahhoz, hogy eredményekről és ránk váró feladatokról kellő megalapozottsággal beszélhessünk, a szociálpolitika lényegéhez kell közelebb kerülnünk.
Felfogásomban a szociálpolitika: hiánypótlás. Megértéséhez tisztán kell látnunk a szubszidiaritás fogalmát. Ezt a szót a kisegítés elveként érdemes magyarul említenünk. Ez az elv azt mondja ki, hogy az egyéntől az emberiségig terjedő sorban mindig az egyénhez legközelebb eső szinten kell a dolgokat megoldani, s ha az alacsonyabb szint nem tud valami elvégezni, akkor siethet a segítségére a magasabb, a több eszközzel rendelkező. A fogalom azt a kötelezettséget is magában foglalja, hogy még az így indokolt feladat átvétel esetén sem teljesen csúsznak át a döntések a magasabb szintre. Csak arról lehet szó, hogy ez a bizonyos magasabb szint kisegít, azaz hozzá segíti az alacsonyabbat a feladat ellátásához. Bármilyen bonyolult is ez a levezetés, ma már valószínűleg mindenki ismeri és egyre többet tapasztalja is a kisegítés elvét. Valaha ez a fogalom a kereszténydemokrata politika jellemzője, valódi differencia specifica volt. Ma azonban az egész Európai Unió működésképtelen lenne nélküle. Nincs is európai párt amelyik ne tűzné valamilyen formában a zászlajára.
Az ember elsősorban maga felel megélhetéséért. Ám erre csak életének bizonyos szakaszaiban képes. Megszületésekor semmiképp, s ha hosszas öregkor adatik neki, akkor az élet vége felé sem. Mindenki természetesnek tartja, hogy az önmagát ellátni nem tudó gyermekről szülei gondoskodnak. Nem is tekintjük szociálpolitikának az ügyet. De ha az állam azt észleli, hogy az anyák nem tudják, hogyan óvják meg gyermeküket a fertőzésektől, hogyan táplálják őket, hogy egészségesen fejlődjenek, akkor esetleg védőnői hálózatot szervez, beviszi ezáltal az ismereteket a lakásokba: kisegíti a családokat. Ha nem egy, hanem öt gyermek születik egyszerre, képtelenség elgondolni, hogy az anya el tudja látni őket. Ilyenkor még a legliberálisabb társadalomban is gondoskodnak segítő kezekről.
Ezen a példán világosan láthatók a szubszidiaritás jegyei. Ha nincs védőnő, több a beteg gyermek, nagy a gyermekhalandóság, be kell tehát avatkozni. Ám, ha a védőnő mindenbe belebeszélne, ami a családra tartozik, egy idő után be se engednék a lakásba.
Példáink közérthetőek, ám bármennyire meggyőzők, meg kell állapítanom, hogy a szociálpolitika rendre megsérti a kisegítés elvét.
Az állami gondoskodás általában az egyénre figyel, a családra kevésbé van tekintettel. Nem abból indul ki, hogy a bajbajutott családját hozza olyan helyzetbe, hogy gondoskodni tudjon minden tagjáról, hanem valamilyen pénz-juttatással elintézi a dolgot. Pedig ezerszer hallottuk már a hálót adj, ne halat szlogent. Elkoptattuk már, ahelyett, hogy megvalósítottuk volna.
Miért baj ez? Vegyük például az idősek helyzetét. Gyakran hallani róluk a parlamentben is. Mindenki egyet ért abban, hogy ellátásuk nem megoldott, többet kellene rájuk fordítani. Mivel mindenki egyetért, hatalmas viták kerekednek. Nevetséges is már, a mindenkori ellenzék bőkezű, és szidja a kormánypárti zsugorikat.
Ha elbeszélgetünk az érintettekkel, más kép alakul ki bennünk. Panaszkodnak sokan, hogy kicsi a nyugdíj, de gondjaik súlypontja valahol másutt van. Nyomasztja őket az elmagányosodás, a szeretet kapcsolatoknak, sőt olykor már a puszta kapcsolatoknak a teljes hiánya. Fontosabb sokszor számukra, ha látják: rendeződik unokájuk élete, mint a saját jövedelmük. A több nyugdíjra is azért vágynak, hogy adni tudjanak a családnak.
A modern társadalomban az egyének hajlanak arra, hogy pénzzel váltsák ki az idősekről való gondoskodás kötelességét. "Tőlem levonják a nyugdíjjárulékot, a mama meg megkapja, abból pont kijön az öregotthonban a gondozás." Emberi világ ez? Ne ily halált adj, Istenem, ne ily halált adj énnekem, - mondhatjuk a költővel.
A már több mint száz éves társadalombiztosítás sok idős, kenyérkeresetre már képtelen embernek adott anyagi biztonságot. A régiek tudták, ha nem akarnak szegényházba kerülni, gyermekeket kell neveljenek. Ma kevesen látják át, hogy a nyugdíjrendszer továbbra is a generációk egymásrautaltságán alapul, s nem érzik, hogy gyermekeikről gondoskodva magukról gondoskodnak. Itt vagyunk a gyermekáldás folyamatos csökkenésének egyik okánál. A hagyományos társadalomban a gyermek biztonságot hozott a családba, munkaerő, jövedelemforrás volt, ma pedig kiadást, egyre több kiadást jelent. Ezért is mondja egy amerikai kutató - kicsit talán gúnyolódva is - hogy soha ilyen gyermekszerető társadalom nem volt, mint manapság. Régen a gyermek hasznot hozott, ma pénzt visz, mégis vannak gyermekek.
Ha a múlt században, a társadalombiztosítási rendszer kialakulásakor figyelembe vették volna a szubszidiaritást, az idősekről gondoskodó családok, s nem a munkaerejük fogytán lévő egyének kapták volna a juttatást. Ma ez eretnek gondolat, nem hiszem, hogy megvalósítására bárki is vállalkoznék, de ettől még kimondhatjuk, nem reális társadalomlélektani alapokon áll a mai nyugdíj koncepció.
A kérdéssel pedig foglalkozni kellene, mert egyre többen mondják, a nagy nyugdíjrendszerek összeomlás előtt állnak. Az államiak és a magánbiztosítók egyaránt. A összeomlás fő oka a demográfiai krízis, az új nemzedék hiánya. Egy hibás körhöz jutottunk tehát. A nyugdíjrendszer nem teszi önérdekké a gyermekvállalást, a csökkenő gyermeklétszám pedig nem teszi lehetővé a nyugdíjak megtartását.
A magyar kormányok derekas munkát végeztek az elmúlt tíz évben, hogy kezeljék ezt a lehetetlen helyzetet. Egyszerre jogos igény, hogy emelkedjenek a gyalázatosan alacsony nyugdíjak és az is, hogy csökkenjenek a társadalmi kiadások. Nagy eredmény, hogy 1997 óta minden évben nőtt a nyugdíjak reálértéke, évről évre valamivel többet ért, amit a postás hozott, s csökkent a munkaadókra zúduló teher, a nyugdíjjárulék. De áttörést nem hoztak ezek az évek, gondatlan öregséget nem biztosít a rendszer, a világjáró kedvezményes turistacsoportok még nem magyar nyugdíjasokból állnak. Az előttünk álló feladatot nem lehet nyugdíjemelési igénnyé leegyszerűsíteni. Azt kell megtalálni, hogy hol a kivezető út a fenti hibás körből.
Receptek még nincsenek. A demográfiai krízis az OECD országok közül nálunk egyike a legnagyobbaknak, ezért akarva-akaratlan élen kell járnunk a megoldás keresésében is. Két konkrét javaslatot megfogalmazok. A nyugdíjemelés mértékébe - nem kizárólagos elemként - be kellene számítson az illető nyugdíjas gyermekei által fizetett TB. járulék. Ekkor a család látná, hogy a növekvő jövedelmekkel a nyugdíj is növekszik, és érdekeltség teremtődne arra, hogy több gyermek szülessék. Valami olyan megoldás jöhetne szóba, mint az egyházak támogatásánál. A TB járulék egy bizonyos kis hányadát átutalnák a szülőknek.
A másik gondolat, át kellene alakítani az ápolási segély rendszerét. Ezt ma munkavállaló korú személy kapja, ha beteg családtagról gondoskodik. A rendszert ki kellene terjeszteni az idősekre is, és nem egyénnek, hanem a családnak adni, rájuk bízva, hogy miként oldják meg a gondoskodást. Sok család terheit könnyíthetnénk, és emberibbé tennénk az élet végét. Jobb otthon tölteni ezt a végső időt, mint idegenek közt, intézetben.
A másik, ellentmondásokkal terhelt szociálpolitikai gond a szegénység. A Magyar Katolikus Püspöki Karnak az "Igazságosabb és testvériesebb Magyarországot" című körlevele már évekkel ezelőtt arra figyelmeztetett, hogy a gazdagok és szegények közötti eltérés nálunk nagyobb, mint a fejlett nyugati államokban. Arra is rámutatott viszont, hogy a térség országai közül nálunk a legkisebb ez a távolság, ami mindenképp a magyar szociálpolitikai sikere.
Érdemes ezt tudatosítanunk, mert a szegénység okozta elégedetlenség nálunk a legnagyobb a térségben. A Népszabadság egyik 1997-es cikke szerint: "A magyarok 54 százaléka elégedetlen életkörülményeivel. Az elégedetlenségnek nemcsak kulturális, hanem gazdasági s tömegkommunikációs okai is lehetnek."
Ha tehát a szegénység problémájával behatóan foglalkozunk, e három okot kell megszüntetnünk, amelyekhez még egy negyediket, a társadalmi okot is indokolt hozzátenni.
1. A gazdasági okok megszüntetése a gazdaság- illetve a szociálpolitika feladata.
2. A kulturális ok annak a képességnek a hiánya, hogy a nehéz körülményeket zúgolódás nélkül elviseljük. Ez a viszonyok javulásával természetesen megszűnik, de azt látni kell, hogy itt különös szerepe van a valláserkölcsi nevelésnek, pontosabban ma e nevelés hiányának. Nagyon kevesen tudnak napjaink Európájában természetfeletti dimenziót adni saját gondjaiknak.
3. A tömegkommunikációs okot csak a sajtó maga szüntethetné meg. Aki a minél rosszabb, annál jobb elve szerint cselekszik, felelőtlenül árt. Az elégedetlenség felkeltése, sőt szítása napi tapasztalatunk, a politika játékszerévé lett. A média ezt tükrözi. Aljas és tisztességtelen játék ez, mert emberek érzelmeivel, boldogságával, helyesebben boldogtalanságával játszik.
4. Ha belpolitikai okokkal magyarázzuk a ténylegesen létező bajokat, azért tévedünk veszélyes vizekre, mert elfedjük a lényeget, hogy a nálunk most kiépülő fogyasztói társadalom maga is súlyos ellentmondásokkal terhes. A termelés és szolgáltatás zöme azokat az igényeket elégít ki, amelyeket a fogyasztás érdekében mesterségesen keltettek fel. Ebben az embertelen világban a szociálpolitika mindössze a megfelelő vásárlóerőt biztosítja, lehessen még többet eladni, a tőkének még többet keresni. Mivel a ránk erőltetett javak nem felhalmozást, hanem csupán fogyasztást jelentenek, marad a régi képlet: a kevesek gazdagodásának sokak elszegényedése az ára.Ma a szociálpolitika világszerte segélyez. Ezzel lecsendesíti a háborgó lelkiismeretet, fékezi az érintettek elégedetlenségét, kiszolgálja a fogyasztói társadalom általános érdekeit. De nem old meg semmit. Épp ezért maga a szociálpolitika egy régen várt gyökeres fordulat előtt áll. Már Tiborc elutasította azt a megoldást, amely panaszait Bánk erszényével akarta orvosolni: Szép pénz, de adhatsz-e mindenik szűkölködőnek? Amikor kevés a szűkölködő, megtehetjük. Ha a gazdaság szépen fejlődik, a kormányok is bőkezűvé válnak, és nagyvonalú szociális támogatásokat indítanak, nem kis bizalmat keltve maguk iránt. Nehezebb időkben viszont a lakosság jobban rászorul a támogatásra, többen és többet kérnek, miközben az állam bevételei csökkennek. A bajok miatt új kormányok jönnek, s azok keményen megnyirbálják a segélyeket, épp akkor, amikor legnagyobb a szükség. Tudatosítsuk: segéllyel a szegénységet eltüntetni nem lehet.
A szakma szegénységi csapdának nevezi azt a helyzetet, amikor a támogatást valamely küszöbértékhez kötik, s sokakat abban teszünk érdekeltté, hogy át ne lépjék ezt a küszöböt. Ha évi néhány ezer forintos többletjövedelem miatt valaki elvesztheti a lakáshoz jutás esélyét, mindent el fog követni, hogy ne emelkedjék a fizetése. Az eredmény: teljesítmény visszafogás vagy jövedelem eltitkolás.
Az úgynevezett univerzális rendszerek viszont - amelyek minden állampolgárt segélyeznek - előbb-utóbb a munkaerkölcs rohamos romlásához vezetnek és kialakítanak egy segélyből élő embertípust, aki szinte bármire hajlandó, csak rendszeres munkavégzésre nem.
A segélyből élő ember helyzete a segély nagyságától szinte függetlenül folyamatosan romlik. Fokozatosan leveszti a munkakészségét, idegenné válik számára korábbi munkaterülete. Elszigetelődik, reménytelen helyzetében az alkohol adja a vigaszt. Körülötte szinte megfagy a levegő. Környezetének állásban lévő tagjai, amikor az adóelvonásokat észlelik, rá gondolnak: "miatta és a többi miatt vonnak le oly sokat a fizetésből, amiért pedig megdolgoztam", vagy "nekik a semmiért is kihordja a pénzt a postás".
Nem annyira segélyekre, mint a felemelkedés esélyére van szüksége a bajba jutottaknak. Ilyen eszköz például a szociális földprogram, amely sok településen bevált. Vannak országok, ahol számítógépet kapnak a rászorulók. Ha kicsit megindul a képzelet, sok-sok ötlet születhet meg, a "hálót, ne halat" gondolatvilágában.
Kanadában nincs tartós, életre szóló segély. Ha mást nem, "társadalmi munkát" kell végezni egy ideig, hogy ismét igényjogosult legyen valaki. Nincs is gond például a civil szervezetek körüli fizikai munkával, irodáik takarításával.
A Munkáspárt vezette Egyesült Királyságban a munkanélküli segélyt megszüntették és helyette az állást keresők támogatását vezették be. Az eltérés nemcsak az elnevezésben van. 1981-ben Normann Tebbit, aki az iparért felelt Margaret Theatcher kormányában, a theatcherizmus lényegét a következőképp fejtette ki: "Amikor apám a harmincas években elvesztette az állását, kerékpárra pattant és elment munkát keresni." Változtak az idők. Most, Tony Blair idején, a munkáspárti Gordon Brown mondta: "Mi azért voltunk felelősek, hogy legyenek álláshelyek, s ki-ki elsajátíthassa a betöltésükhöz szükséges ismereteket. Az önök felelőssége, hogy fizetett munkához jussanak."
A húsz évvel ezelőtti helyzethez képest Brown szerint az változott, hogy aki most keres állást, talál is. Az angol munkáspárt vissza akarja vezetni a már régóta segélyen élőket a munkához. Az állástalan 18-24 év közöttieknek a következő lehetőségeket kínálják: állás támogatott munkahelyeken, egész napos oktatás, környezetvédelmi közmunka, önkéntes munka. Nincs ötödik lehetőség - mondja a kormány. Bevezették a minimál bért, családi segélyt adnak az alacsony keresetűeknek és adókedvezményt a munkavállaló családoknak. A gazdasági fellendülés ellenére egyes régiókban még magas a munkanélküliség, másutt már csak 4 százalék körül van. A vállalkozás szó gyakori emlegetése is mintha a Theatcher korszakot idézné. Vállalkozói tanfolyamokat szerveznek, egy alap ezer tanácsadót alkalmaz, hogy segítsék azokat, akiket itthon - kissé lenézve - kényszervállalkozóknak szoktak nevezni. Inkubátorházak támogatják az indulókat, a kormány rásegít, ha a tőke a szegény vidékek felé mozdul. A már régen állástalanok nem veszítik el azonnal a támogatást, ha ismét álláshoz jutnak, ezzel is segítve a visszatérést. Mikor tennék ezt, ha nem a gazdasági fellendülés idején?
Magyarországon a kormány bátran és okosan nyúlt a munkanélküli segély rendszeréhez, nem kis politikai kockázatot vállalva. Az ellenzék úgy látszik felmérte, hogy az elgondolás sokak szemében népszerű, nem indította meg tehát a szokásos frontális támadást. Inkább a részletekbe kapaszkodik, hiszen a megfelelő mennyiségű közmunka nehezen biztosítható minden településen, s az alkohollal átitatott, elkeseredett, reményvesztett emberekkel nem lesz könnyű megértetni, hogy dolgozniuk kell a megélhetésért.
A sikeres szociálpolitikát gazdaságpolitikának hívják. De az oktatásnak is meg kell tennie a magáét. Az elszegényedés megelőzése már az iskolában kezdődik. Ha írni-olvasni alig tudó, számolásra képtelen emberek kerülnek ki az iskolából, nincs reményünk az Unióhoz való sikeres csatlakozásra.
Milyen lesz tehát a jövő szociálpolitikája? Egyensúlyba akarja majd hozni a juttatásokhoz való jogot és az igénybevételhez kapcsolódó kötelezettségeket, sokkal többet tesz majd a megelőzésért, oktatásért, s ha valaki mégis segélyre szorul, több segítséget kap majd a munka világába való visszatérésre.
Mindazt, amit ma teszünk a szegénység ellen, lehet és kell jobban tennünk, de az embernek az az érzése, hogy csak futunk a megoldás felé, de mintha lyukas zsákot akarnánk megtölteni. Lehet, hogy nem jobban, hanem mást kellene tennünk. Ahogy a polgári kormány ehhez hozzá is látott. Az egész rendszer átalakítása persze csak több kormányzati cikluson át lehetséges.
Lehetetlen nem érezni, hogy egy új világ van születőben. Merészség volna most akár csak vázolni, milyen lesz az idő méhében szunnyadó új társadalom. Sokan információs társadalomról, digitális forradalomról beszélnek. A harmadik évezredben biztosan többet fog érni a tudás, mint a pénz. Magam azt remélem, hogy az egyéni önzés társadalmából valamiféle szolidarisztikus, azaz az emberek egymás iránti felelősségét jobban hangsúlyozó és azt a jelenleginél jobban meg is valósító korszak felé közeledünk.
A körvonalazódó új világban növekedni fog az újabb tulajdonformák szerepe. Egyre többet hallunk az úgynevezett harmadik szektorról, a szociális gazdaságról, a non-profit világról, a szövetkezetek jelentőségéről, közösségi gazdaságról. Ma a gazdaságnak ez a soknevű sokarcú szereplője a profit érdekelt cégeknek csak huszadrészét teszi ki. Ha ez a szektor jelentősebb lesz, több lesz a munkahely és nőni fog a szolidaritás a társadalmon belül.
Végezetül ki kell mondanom, ez az átalakulás pusztán jog eszközökkel aligha valósul meg. A jog mellett minden résztvevőnek etikusnak is kell lennie. Ez pedig, minden eddigi tapasztalat szerint az ember-Isten viszony helyreállítása nélkül, meddő marad, a XIX. és XX században levitézlett szocializmus sorsára jut. Robert Schumannal vallom, Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz.
Surján László