Borhűtőkre (részlet)
Kérkedik
a hiúság botorúl, míg hallgat az érdem.
*
Nem
harc és ellenség, fajulás dönt nemzetet és hont.
*
Múltra,
jövőre tekints s mely még tied, élj az idővel.
*
A
harag ártó tűz, megemészti a házat urastúl.
*
Tégy
és tűrj: e kettő fog célodhoz emelni.
*
Ébren
légy magyar: őrt ki fog állni, ha nem te, hazádért?
Szózatát énekeljük, szép teret is elneveztünk róla, szobra is áll.
De értjük-e, amit mond, éljük-e
amit tanított? Falra hányta-e a borsót? Mert akkor él, és addig él, amig
hat ránk.
Félő, hogy nem érünk fel
hozzá. Torday E. Kornél mindenesetre úgy látja: mára végképp halott. Írása
meggyőző, de inkább ösztönző. Ellentmondásra késztet, ellenbizonyításra
ösztönöz. Ha igaza is van, ez talán csak az un. klinikai halál. Élesszük
újjá Vörösmartyt. Pusztán a tény, hogy Jávor András ellátott minket néhány
nagyszerű idézettel, ennek a sikerére utal. Olvassuk viszont figyelemmel
Tordayt, hiszen leírása pontos, tényekre, mindennapi tapasztalatokra támaszkodik:
Vörösmarty – halott
Gyakran tűnődöm azon az estén.
Vajon fájt-e? Amikor egy pimaszul tehetséges és tehetségesen pimasz fiatalember
elkiáltotta magát: nem én téptem le koszorúdat, magad tépted le fejedről
a babért… Petőfi és Vörösmarty. Egyikük a pillanatok mindent elsöprő lendületét,
hevületét, másikuk a lassan mozduló történelem hatalmas árapályait figyeli,
érzi, éli. Vajon fájt-e az a pillanat Vörösmartynak? Fáj-e még a most kétszáz
éves költő villámokba költözött, örökké úton lévő lelkének? Azt hiszem:
nem. Csöndes szomorúsággal figyeli, hogy semmi sem változott. Peregnek
sután a semmitmondó, ám gúzsbakötő évtizedek, majd felvillannak a remény
szikrái, reánk lobbannak a homályt oszlató fáklyák – s ruhánkba, hajunkba
kapnak a lángok. Mert túl lassan, vagy gyorsan; túl hevesen, vagy meggondolatlan
megfontoltsággal reagálunk. Azokért is szót emelünk, akiket új hatalmak
ostoba gőgje árokba taszít. Azok ellen is szót emelünk, akiket tisztelni
illenék, mert nem csupán zarándokokká, de rutinos idegenvezetőkké váltak
a damaszkuszi úton… S gyorsabban tépik le társaik fejéről a babért, mint
leváltott kiskirályokról a koronát. Mert, Vörösmartyval szólva: „az emberfaj
sárkányfog-vetemény: nincsen remény!”
…Halhatatlan-e a költő?
Ha az ünnepek sorát, a szobrok avatását, az utókor főhajtását nézem, akkor
talán – igen. De ha ezt olvasom tőle: „Nincsen egy szó / Összehangzó /
Honfiaknak ajakáról, / Nincsen egy tett / Az eggyé lett / Nemzet élete
fájáról.” – akkor ma is érzem e mondatok súlyát. S tudom, hogy Vörösmarty
Mihály – halott.
