Vissza
a kezdőlapraSzabó Palócz AttilaSzemélyek: Zöldleveli Kótyonfitty
a kalandor béka legnagyobb szerelme-- mesejáték --
Zöldleveli Kótyonfitty, főméltóságú nagyágyú, kalandor béka
Brekkkanyó, Kótyonfitty nagymamája
Brekkkapó, Kótyonfitty nagypapája
Zsörtölőszép, eltévedt királykisasszony
Vaszdira Karó, a ravaszdi róka koma
Röptike, az énekes csavargóleány
Bohócz, aki csak bohócTörténik egy tűzforró nyári napon, egy ismeretlen, mesebeli, kék vizű folyó partján, ahol a folyam az erdőszélhez ér, majd messze, mélyen elvész az erdő sűrűjében.
(Brekkkapó és Brekkkanyó a folyó partján sütteti a háját. Lábukat a vízbe lógatják, fejük elegánsan, ám mégis lezserül hátravetve.
A távolból éktelen brekkkegés hallatszik, de a nagyszülők nem zavartatják magukat.
Egy idő után a brekkkegésbe egy-egy éljenző kiáltás is elvegyül, majd a felkiáltások egyre kivehetőbbeké, felismerhetőbbeké, érthetőbbekké válnak. Úgy mint:-- Éljen Zöldleveli!
-- Kótyonfitty a győztes!
…és hasonlók.)Röptike: (a szárnyával hevesen hadonászva az erdő mélye felől érkezik, arca egy adta vidor, kapkodva beszél, mert szeretné mielőbb elmondani a jó hírt a nagyszülőknek.) Brekkkapó! Brekkkanyó! Jajjj… Hallotátok a nagy hírt? Ez fantasztikus! Hatalmas szenzáció!
Brekkkanyó: (öregesen, de az érdeklődéstől elcsigázottan mielőbb szeretné kiszedni a jövevényből az említett hírt.) Mi az? No, mi történt? Mi az a nagy hír?
Röptike: Ez fantasztikus, Brekkkanyó! Az újságok tele lesznek vele! Az unokátok ott lesz a címoldalon! Holnap okvetlenül vegyétek meg az összes erdei és mezei lapot!
Brekkkanyó: Lassabban, Röptike, hogy követni tudjalak! Mit követett el már megint az az én rosszcsont egy unokám?
Röptike: De Brekkkanyó, hát mit követett volna el? (Ünnepélyes hangba vált.) Zöldleveli Kótyonfitty mától egy álló esztendeig az erdő s a mező legnagyobb hőse! Halljátok ezeket a kiáltásokat, ezt az eszeveszett lármát? Ma mindenki a ti unokátokat ünnepli!
Brekkkapó: Ez teljesen lehetetlen! Még, hogy az a rosszcsont, mihaszna kölköt…! Ugyan már, Röptike! Agyadra ment a tücsökzene?
Röptike: Szenzáció! Zöldleveli Kótyonfitty megnyerte a Faluszéli Brekkkegőversenyt! Fantasztikus! Szenzáció! A ti remekbeszabott unokátok!
Brekkkapó: Mit?! A Faluszéli Brekkkegőversenyt? Ő?!
Brekkkanyó: Ez fantasztikus!
Brekkkapó: Hát, mi tagadás, az én unokám, ugye…
Brekkkanyó: És hol van most?
Röptike: Még az erdőben, a versenypályán.
Brekkkapó: Hát, mi tagadás, annak idején, ifjonc koromban, amikor még jobban bírtam a brekkkegést, én is szép sikerrel szerepeltem a Faluszéli Brekkkegőversenyen, de megnyernem sohasem sikerült.
Röptike: Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, az idei brekkkegőverseny győztese!
Brekkkanyó és Brekkkapó: Éljen!
Röptike: Gyertek ti is ünnepelni!
Brekkkapó: Igen, gyerünk! Nekem mennem kell, hadd gratuláljak az én kisunokámnak!
Brekkkanyó: Ugye, lányom, és akkor most Kótyonfitty viselheti egy álló esztendeig a főméltóságú nagyágyú megtisztelő címet?
Röptike: Bizony ám, Brekkkanyó! Zöldleveli Kótyonfitty az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja egy álló esztendeig!
Brekkkapó és Brekkkanyó: Éljen!(Nagy sietve mindhárman az erdő mélye felé távoznak, hogy csatlakozzanak az ünneplő, ricsajozó tömeghez.
Zöldleveli Kótyonfitty az ellenkező irányból, lopakodva érkezik.)Zöldleveli: (még liheg, úgy kifulladt a nagy brekkkegésben és a sok futásban.) No, most szeretném látni, vajon kit ünnepelnek odabent az erdő sűrűjében… Még nagy szerencsém ám, hogy én vagyok az ünnepelt, mert egyébként komolyan zavarba jönnék. Megsúgom nektek: én vagyok Zöldleveli Kótyonfitty, főméltóságú nagyágyú. De el ne mondjátok ám senkinek! Így is alig sikerült meglógnom tőlük. Ha rajtuk múlna, most akár holnap reggelig is ott tartanának, csak azért, hogy legyen kit ünnepelniük. Pedig, higgyétek el nekem, egy ilyen nehéz, kimerítő verseny után nem is vágyik másra egy magamfajta béka, csak egy kiadós pihenésre. No, de nem féltem én őket, úgy hallom, jól mulatoznak az ünnepelt nélkül is… Csak ne kellett volna az egész erdőt meg a fél mezőt megkerülnöm miattuk! Egészen körbe kellett jönnöm, nehogy észrevegyék, hogy megszöktem tőlük.
Vaszdira Karó: (mintha csak a semmiből bukkant volna elő, egy hirtelen ugrással ott terem Zöldleveli előtt, aki úgy megrémül tőle, hogy majdnem hanyatt esik.) Ejnye-ejnye! Hát ilyen ijedős manapság tifelétek egy főméltóságú nagyágyú?
Zöldleveli: Vaszdira! Mit keresel te itt? És hogy kerülsz ide?
Vaszdira Karó: Csak gratulálni szerettem volna a fenséges győzelemhez és tiszteletemet akartam tenni az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja előtt.
Zöldleveli: A kórságot hoztad rám… (Vaszdira Karóra emeli a tekintetét.) Ez mind rendben is van, amit mondasz, és nagyon szépen köszönöm, de akkor sem értek valamit… Ha jól tudom, neked most egy egészen másik mesében kellene lenned. „A Ravaszdi Róka koma színre lép”. Ha sokáig téblábolsz itt, elszalasztod a bonyodalmat és felborul az egész mese!
Vaszdira Karó: Igen, igen… Tudom ezt magam is… De hallottam a nagy hírt és nem bírtam ki, hogy ne ugorjak át ide, gratulálni neked…
Zöldleveli: De ebben a mesében itt nincs is szükség Ravaszdi Róka komára!
Vaszdira Karó: (ravaszul.) Ugyan, Zöldleveli Kótyonfitty, barátom, hát úgy csinálsz, mintha nem tudnád, hogy Ravaszdi Róka komára pedig minden mesében szükség van. Hát milyen mese is volna az, amelyikben nincs egy Ravaszdi Róka koma?!
Zöldleveli: (elgondolkodik a kérdésen, töpreng magában.) Nos… Hát… Hogy is?… Hogy is mondjam meg neked, hogy ne sértselek meg vele…? Szóóóval… Az egy nagyon jó mese volna! Szép, kedves, aranyos gyermekmese!
Vaszdira Karó: Ravaszdi Róka koma nélkül?!
Zöldleveli: Igen, nélküle! Ravaszdi Róka koma nélkül!
Vaszdira Karó: No, mindegy, megsértődni most már nincs időm. Rohanok vissza a másik mesébe, nehogy lekéssem a bonyodalmat! Még egyszer gratulálok főméltóságú nagyágyú uramnak!
Zöldleveli: Köszönöm, köszönöm, csak eredj már!
Vaszdira Karó: (amilyen hirtelen és váratlanul megjelent, most ugyanúgy, mintha csak a semmiben tűnne el.) A viszontlátásra, kedves barátom!
Zöldleveli: (morog magában.) Hát kellett ennek pont most betoppannia? Milyen mese lesz most ez így? Már tényleg egy mese sem múlhat el ravasz róka nélkül? (Mesélni kezd:) Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon, de még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú kismalac túr… Élt egyszer egy varangyos kis béka, Zöldleveli Kótyonfitty, aki ebben az évben megnyerte a Faluszéli Brekkkeg?versenyt… És akkor teljesen váratlanul betoppant az életébe Vaszdira Karó, a ravaszdi róka koma… Ahogy ott ücsörgött az erd? szélén, az ismeretlen, mesebeli, kék viz? folyó partján, az erd? fel?l valami különös motoszkálást hallott. (Az erd? fel?l valami különös motoszkálás hallatszik; Zöldleveli hirtelen odanéz.) Hmmm… Már végetért volna a nagy ünneplés? No, szép kis Brekkkeg?verseny…! Szép kis f?méltóságú nagyágyú vagyok én, ha ilyen hamar ráunnak az ünneplésre…! Vajon ki lehet ez?(Zsörtöl?szép királykisasszony rangjához méltó öltözékben az erd? fel?l érkezik, ám ruhája szakadozott, látszik rajta, hogy sokat kószált a számára ismeretlen erd?ben. Úgy bolyong a folyóparton, mint aki eltévedt, s nem találja a hazafelé vezet? utat.
Zöldleveli Kótyonfitty, amikor megpillantja ?t, fedezékbe ugrik, elbújik egy bokor mögé.)Zsörtöl?szép: (leguggol a folyóparton, a vízbe mártja a kezét.) Kellett nekem így elkóborolnom! Már több órája bolyongok ebben a kiismerhetetlen erd?ségben, és úgy t?nik, most már sohasem fogok hazatalálni, brühühühüh?… (Elpityeredik, a ruháját nézegeti.) A ruhámat is teljesen tönkretettem, össze-vissza szakadozott… Nem is csoda, hiszen minden bokorba, ágba beleakadok… (Elsírja magát.) Mi lesz most velem? Nemsokára besötétedik, én meg egyedül vagyok itt, az erd?ben…
Zöldleveli: (el?dugja fejét a bokor mögül, hallgatózik, s közben egyre közelebb merészkedik.)
Zsörtöl?szép: (Még mindig pityereg.) Nagyon ki fogok kapni, ha apám, a király megtudja, hogy így elcsavarogtam… Mindig mondta, hogy nincs nagyobb szégyen, mint amikor egy uralkodó eltéved a saját országában… Egy királykisasszony sem bolyonghat el csak úgy tétován, amerre a sorsa hozza… Mi lesz most velem?
Zöldleveli: (most már annyira felbátorodott, hogy egészen közel merészkedett Zsörtöl?széphez.)
Zsörtöl?szép: (kitartóan pityereg tovább.) Édesapám, bocsánatot kérek! Kérlek, küldj értem valakit! Igazad lesz, bármi legyen is a rám szabott büntetés… (Ebben a pillanatban a ruháját igazgatva félrefordul, s megpillantja a könnyei látványától elérzékenyült Zöldlevelit, aki már szinte mellette áll.)
(Hirtelen mindketten megszeppennek.)Zsörtöl?szép: (felugrik és néhány lépésnyit hátrál ijedtében.)
Zöldleveli: (el?bb utánalép, majd ? is inkább az ellenkez? irányba somfordál.) Hát… Izé… Hogy is…?
Zsörtöl?szép: Egy bééé-ka…!
Zöldleveli: Nos, hát ahogy így elnézem magamat, tényleg mintha béka volnék…
Zsörtöl?szép: Egy bééé-ka…!
Zöldleveli: Igen, egy béka. Mi más is lehetnék így, egymagamban? Bééé-ka… (Mélyen meghajol a királykisasszony el?tt.) Zöldleveli Kótyonfitty, az erd? s a mez? f?méltóságú nagyágyúja, az idei Faluszéli Brekkkeg?verseny gy?ztese, alázatos szolgálatára gyönyör?szép hercegn?mnek!
Zsörtöl?szép: És milyen ismer?s ez a kuruttyolás… Mintha már hallottam volna valahol…
Zöldleveli: Brekkk…! Ha tudná fenséged, hány estét és éjszakát brekkkegtem és kuruttyoltam végig az ablaka alatt…
Zsörtöl?szép: Lehet, hogy valamit jelentenek is ezek a hangok? Mintha mondani akarnál nekem valamit…
Zöldleveli: Hogy én?! Ugyan!
Zsörtöl?szép: A kutyák nyüszítésében és csaholásában fel tudom ismerni, hogy bánatról vagy örömr?l mesélnek nekem, a macskák dorombolása és nyávogása között is van különbség, mindegyikkel mást és mást mondanak… De a békák nyelvét nem ismerem, nem tudom, egy-egy hanggal mit is akarnak kifejezni…
Zöldleveli: (gúnyolódva.) Brekkk…! Kurutty-kurutty… Brekkk… Kurutty-kurutty… Brekkk… Kurutty-kurutty… Brekkk… Kurutty-kurutty…
Zsörtöl?szép: Vajon mit akarhatsz most mondani nekem?
Zöldleveli: Pedig szerintem egy uralkodó számára az is hatalmas nagy szégyen ám, ha nem ismeri az összes alattvalóinak a nyelvét! A kutyák és a macskák nyelvét igen, a békákét meg nem?! Hát milyen megkülönböztetett állatfajok ezek a cicák és az ebek? És velünk, szegény szerencsétlen brekkkeg?kkel mi lesz? Ki viseli most majd gondunkat? Ki uralkodik felettünk? Kurutty-kurutty?
Zsörtöl?szép: Most mintha valami vádat éreznék ebben a kuruttyolásban… Mivel vádol engem ez a brekegés?
Zöldleveli: Talán inkább azt kellene kérdezned, kedves királykisasszony, hogy mivel nem… Apád, a király, dühöngeni fog, ha megtudja, hogy eltévedtél az erd?ben…
Zsörtöl?szép: (megsimogatja Zöldleveli arcát.) Te kis barátságos béka, te… Bár csak érthetném a szavaidat…
Zöldleveli: Brekkk…! Kurutty-kurutty… Mi érthetetlen van ebben?
Zsörtöl?szép: Esküszöm, ha egyszer hazatalálok és kiheverem azt a verést, amit ezért az elcsavargásért kapok majd a királytól, a kutyák és a macskák helyett a békák lesznek a legjobb barátaim. És a nyelveteket is megtanulom, mert nem is rendes uralkodó az, aki nem ismeri összes alattvalójának az anyanyelvét…
Zöldleveli: (elérzékenyülten.) Kurutty-kurutty… Kurutty…
Zsörtöl?szép: Most tovább kell mennem, talán még sötétedés el?tt hazaérhetek… Addig is, ezt a csókot hagyom itt emlékbe neked. (Egy cuppanós puszit nyom Zöldleveli homlokára.)
Zöldleveli: (méginkább elérzékenyül.) Kurutty…
Zsörtöl?szép: Talán a hazafelé vezet? utat is meg tudnád mutatni nekem… Hiszen biztosra veszem, hogy te ismered az erd?t… De hiába, szavaidat úgysem érteném! Szerbusz, kicsi béka barátom! (Az erd?vel ellenkez? irányban távozik.)
Zöldleveli: (még mindig a meghatódottsággal és az elérzékenyüléssel küszködve, de már egyre inkább töpreng?re fogva a dolgokat.) Brekkk… Izé… Még, hogy kurutty-kurutty…!? Hanem, ha abban az irányban haladsz tovább, kedves kis királyleány, amerre most indultál, holnap estig sem érsz haza, nemhogy még most, sötétedés el?tt… A királyi palota az erd? másik végében van… Brekkk! Jaj, csak most teremne itt valaki, aki segíteni tud!
Vaszdira Karó: (ugyanúgy a semmib?l és teljesen váratlanul jelenik meg, mint az imént; ünnepélyesen, majdhogynem kiabálva beszél.) Hipp-hopp, itt vagyok, minden étket felfalok!
Zöldleveli: (ijedten hátraugrik.) Brekkk…!
Vaszdira Karó: Mélységes mély tiszteletem az erd? s a mez? f?méltóságú nagyágyújának!
Zöldleveli: Vaszdira Karó, a frászt hozod rám! Csak tudnám, hogy csinálod ezt, hogy folyton úgy bukkansz el?, mint derült égb?l a villámcsapás…!
Vaszdira Karó: Mi sem egyszer?bb ennél: csak követem a mese fonalát.
Zöldleveli: Kérlek, a jöv?ben légy óvatosabb. Még egy ilyen ijedtség, és a nyakamba hullik egy szívroham. Túl fiatal vagyok én még ahhoz, úgyhogy lehet?leg kíméld az idegeimet!
Vaszdira Karó: Te sóhajtoztál, hogy (gúnyolódva:) „bár csak teremne most itt valaki, aki segíteni tud”, hát a hívásodra azonnal megjelentem.
Zöldleveli: (el?bb csak elgondolkodik.) Hogy én? Brekkk…? Izé… (Majd hirtelen, pánikhangulatban ugrik fel.) Jaj, hát persze! Kurutty-kurutty a mindenit! Te, a király lánya… Tudod, a palotából! Eltévedt az erd?ben… (Zsörtöl?szép után mutat.) Arra indult! Így sohasem fog hazatalálni…
Vaszdira Karó: Hát abban az irányban biztosan nem!
Zöldleveli: (örömujjongásban.) Te róka vagy! Érted? Te róka vagy!
Vaszdira Karó: Igen. Nagy eset… Ravaszdi Róka koma, minden mesék Ravaszdi Róka komája, alázatos szolgálatára… És…?! Mi van akkor?
Zöldleveli: Tőled meg fog ijedni! Érted már?
Vaszdira Karó: Akárcsak te is! Hát milyen mese ez? Itt mindenki ilyen ijedős?
Zöldleveli: Szaladj utána! Tőled meg fog ijedni, és mindig elmenekül előled. Mindig az ellenkező irányba szalad majd, mint amelyikből te közelítesz feléje! Segíts neki, hogy hazataláljon, kérlek! Tereld a királyi palota felé!
Vaszdira Karó: Miért jó az neked, ha a királylány megijed tőlem?
Zöldleveli: Mert akkor majd végre hazamegy. No, eredj már! Mire vársz még?
Vaszdira Karó: Hipp-hopp, ott vagyok, minden étket felfalok! (Régi jó szokásához híven, mintha csak a
semmiben tűnne el hirtelen.)
Zöldleveli: (megkönnyebbülten felsóhajt.) Kurutty-kurutty…! (Zsörtölőszépre emlékezik.) És milyen tündérien mondta: „Egy bééé-ka…” Ahogy csak egy hercegnő tudja mondani! „Egy bééé-ka…” Szívem csücske, lelkem legkedvesebb királykisasszonya… Érted sajog a szívem… Ha tudnád, hány éjszakát virrasztottam már végig az ablakod alatt kuruttyolgatva…!(Az erdő felől ismét felerősödik az ünneplő sokaság hangja, a kiáltozásuk máris kihallatszik a folyópartra:
-- Megtalálunk, Zöldleveli!
-- Éljen az ünnepelt!
-- Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, a Faluszéli Brekkkegőverseny győztese!
-- Éljen a bujdosó!
-- Éljen az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja!
Majd skandálni kezdenek:
-- Zöld-le-ve-li! Zöld-le-ve-li! Zöld-le-ve-li!…
Skandálva vonulnak be a színpadra, élükön Röptikével, Brekkkapóval és Brekkkanyóval. Szinte az erdő összes állata felvonul a maga pompájában ebben a tarka kavalkádban.)Röptike: (hevesen hadonászik szárnyával.) Itt van! Én pillantottam meg elsőként! Én találtam meg!
Brekkkanyó: Kisunokám!
Brekkkapó: Gyermekem!
Mindannyian: (körülveszik az álmodozó Zöldlevelit.) Éljen a Faluszéli Brekkkegőverseny győztese, éljen Zöldleveli Kótyonfitty, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja! Éljen, éljen, éljen!
Röptike: Éljen!
Zöldleveli: (kelletlenül.) Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm, no…
Brekkkapó: (gratulál, megszorítja kisunokája kezét.) Gratulálok, fiacskám! Ez aztán tényleg nem semmi! A Faluszéli Brekkkegőversenyt megnyerni nem kis dolog. Igazán, igazán büszke vagyok rád! (Megpuszilja Zöldlevelit.)
Zöldleveli: Köszönöm szépen, nagyapó!
Brekkkapó: Mi tagadás, fiam, be kell ismernem, hogy a te korodban, amikor még olyen fiatal voltam, mint most te, én is indultam ám ezen a versenyen, de soha nem voltam olyan jó brekkkegő, hogy meg is nyerhettem volna. Pedig annak idején minden serdülő békafi álma volt, hogy egyszer majd ő viselheti egy álló esztendeig az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja megtisztelő címet. Akinek életében ez egyszer is sikerült, mindörökre beírta magát az erdő s a mező történelmébe.
Röptike: (vezényel.) Egy-két-há'-és!
Mindannyian: Éljen az új főméltóságú nagyágyú!
Brekkkapó: Éljen Brekkkapó szeme fénye! Nevemre mondom, mától te vagy a családunk büszkesége és legféltettebb kincse! (Megveregeti kisunokája vállát.)
Röptike: Éljen! Éljen! Éljen!
Brekkkapó: (tudálékosan.) Brekkk!
Zöldleveli: (nagyon-nagyon-nagyon, rettenetesen szomorúan.) Kurutty-kurutty…
Röptike: (vezényel.) Egy-két-há'-és!
Mindannyian: Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, Brekkkapó családjának büszkesége és legféltettebb kincse!
Brekkkanyó: (megragadja a karját és félrevonja szomorkodó unokáját.) Miért lógatod az orrod, gyermekem? Valami baj van talán? Nem örülsz a győzelemnek? Vagy az ünneplés zavar? Mindenki téged ünnepel, te pedig szomorkodsz itt, elszöksz az ünnepségről és mintha a szemed is könnyes volna… No, mesélj csak el szépen mindent vén nagyanyádnak! De azonnal!
Zöldleveli: Nagy az én bánatom, nagyanyó…
Brekkkanyó: Hát létezhet, hogy egy főméltóságú nagyágyú bánatos legyen?
Zöldleveli: De még mennyire, nagyanyó… Létezik bizony, de még mennyire, hogy létezik!
Brekkkanyó: Mi nyomja a lelkedet, Kótyonfittyem, legkedvesebb unokám?
Zöldleveli: Reménytelen szerelem, nagyanyó…
Brekkkanyó: Ezért szomorkodsz? Nincs szebb dolog annál, mint amikor valaki szerelmes. Egy főméltóságú nagyágyú szerelmének pedig nincs olyan békalány, aki ellent tudna állni…! Ki az a szerencsés brekkkleány?
Zöldleveli: Látod, épp ez a baj, nagyanyó. Akit én szeretek, az nem brekkkleány!
Brekkkanyó: Kurutty, édes fiacskám?!
Zöldleveli: Igen, jól hallottad, nagyanyó! Én egy emberlányt szeretek…
Brekkkanyó: (rémületében összecsapja a tenyerét.) Békalencsémre mondom, megvesztél, gyermekem! Elment a józan eszed? Agyadra ment a győzelem?
Zöldleveli: Egy emberlány az, akit szeretek… A király leánya a palotából… Őt szeretem imádattal, az én szívem már csak érte dobog, nélküle élni sem tudok tovább…
Brekkkanyó: Miért nem ezzel kezdted, gyermekem? (Teljesen megnyugodva.) Ha beteg vagy, orvost kell hívni. Nagyon nagy lehet most a lázad, biztosan szédülsz is…
Zöldleveli: A szerelemtől estem szédületbe. Ha csak egyszer hallanád, nagyanyó, milyen tündérien tudja mondani: „Egy bééé-ka…” Éjszakákat virrasztottam át az ablaka alatt kuruttyolva, az ablakában gubbasztottam, amíg egy szolga le nem söpört onnan… Amikor kiment a szobájából, a levetett ruhájába bújtam, hogy magamba szívjam az illatát…
Brekkkanyó: Mindjárt készítek neked hidegvizes borogatást a homlokodra…
Zöldleveli: Nem! A homlokomat nem adom! Oda lehelte csókját… Nem adom! Most járt itt, mielőtt ti megjöttetek volna, eltévedt, bolyong az erdőben.
Brekkkanyó: Micsoda?! Szegény teremtést itt éri a végzet, ha estig sem talál haza!
Zöldleveli: Ne aggódj, már utánaküldtem Vaszdira Karót, hogy vezesse haza.
Brekkkanyó: No még csak akkor van igazán okom az aggodalomra, ha Vaszdirára bíztad a sorsát! (Majd hirtelen megdöbbenéssel:) Egyébként is: mit keres Vaszdira Karó ebben a mesében?!
Zöldleveli: Hát… Belecsöppent…
Brekkkanyó: Nem tetszik ez nekem, kisunokám!
Zöldleveli: „Egy bééé-ka…” Ha csak egyszer hallanád a hangját…! „Egy bééé-ka…” Hát nem tündéri, nagyanyó?
Brekkkanyó: De, igen, rettenetesen tündéri… (Gúnyolódva:) „Egy bééé-ka…”
Zöldleveli: Búcsúzóul egy csókot lehelt a homlokomra, s én a csodára vártam, nagyanyó. A csodára, amelyik nem történt meg, amelyik nem teljesedett be. Mert én nem vagyok egy elvarázsolt herceg, akit hajdan békává változtatott egy gonosz boszorkány… Nem én vagyok az az elvarázsolt herceg, akit homlokon csókol a királykisasszony, s azonmód visszaváltozik f?úri daliává, hogy ott helyben kölcsönössé legyen a szerelem… Én csak egy egyszer? béka vagyok. Egy közönséges varangyos! Egy közönséges Zöldleveli Kótyonfitty, a legközönségesebb f?méltóságú nagyágyú… Hát így aztán tényleg nem is gyúlhat szerelemre egy hercegkisasszony szíve, ha megpillant engem ilyen… Ilyen… Ilyen varangyosan, ilyen közönségesen… Még a csók sem segít, amit a homlokomra kaptam, a várva várt csoda ezúttal sajnálatos módon elmaradt… A legeslegközönségesebben -- elmaradt! EL-MA-RADT! Érted, nagyanyó? Elmaradt! Mert én nem vagyok egy elvarázsolt herceg, hanem a legközönségesebb, leghétköznapibb, legvarangyosabb „bééé-ka…” (Pityereg.)
Brekkkanyó: Hogyan vigasztalhatnálak meg? Szerelemre nincsen gyógyír, gyermekem…
Vaszdira Karó: (ismét teljesen váratlanul bukkan el? a semmib?l.) F?méltóságú nagyágyú uramnak alázatos tisztelettel jelentem, Zsörtöl?szép királykisasszony egészségben és egészben hazatalált, és a királytól alaposan kikapott, amiért így elcsavargott! (Valamelyest közvetlenebb hangnemben folytatja.) Addig rendben is volt minden, amíg a király utánam nem küldte a vadászait… Lehet, hogy még mindig a nyomomban vannak, habár igyekeztem lerázni ?ket… Mégis jobb volna, ha ez az ünnepl? sereglet most gyorsan szétszéledne, nehogy valami nyomon mégis idetaláljanak a vadászok…!
Brekkkanyó: (az ünnepl? sokasághoz kiált.) Gyorsan t?njön el mindenki! Hamar, hamar! Vaszdira Karó a király vadászai el?l menekül! Minden pillanatban itt lehetnek! (Odaszalad és terelgeti ?ket.) Gyorsan! Gyorsan! Mindenki hazafelé! Mindenki bújjon el! Mindenki fedezékbe!(Az ünnepl? sokaság hirtelen szétszéled, mindenki eliszkol, az erd? s a mez? lakói elt?nnek a színr?l. Csak Brekkkapó válik ki közülük és ugrik oda hitveséhez és unokájához.)
Brekkkapó: (zavarban.) Vadászok? Hol? Miért? Brekkk? Kire? Mire? Kurutty? Mikor? Mi tagadás? Tiltott vadak? Védett vadak?…
Vaszdira Karó: Ugyan, Brekkkapó, nem kell annyira megijedni! Hát ki hallott még olyat, hogy békákra vadásznának a király vadászai?
Brekkkapó: A király asztalán ínyenc falatnak számít a sült békacomb… Nekem fontosabb a combom, minthogy a tányérján végezzem!
Vaszdira Karó: De békákat fogni sem a vadászait szokta kiküldeni!
Brekkkapó: (nem sz?n? félelemmel.) Hogy is… Meg az izé… S?t… Igaz is! Mi tagadás, igazad van!
Brekkkanyó: Jobb volna mégis fedezékbe húzódnunk. Ha nem is békákra vadásznak, a lovaikkal akkor is agyontaposhatnak bennünket, és még csak annyit se mondanak, hogy: Bocsánat!(Mind a négyen fedezékbe húzódnak, ezúttal a bokornak a közönség felé es? oldalára, nekünk háttal. Befelé játszanak.)
Vaszdira Karó: De azért, Brekkkapó, látom, az unokád is rád ütött! Nem is gondoltam volna, hogy az erd? s a mez? f?méltóságú nagyágyúja így tud pityeregni ijedtében…
Brekkkapó: Halkabban, az Istenért! Hiába bújtunk el a vadászok el?l, ha a kiabálásoddal mind idecs?díted -- ?ket…!
Brekkkanyó: Kótyonfitty pedig egyébként sem ijedtében pityereg!
Brekkkapó és Vaszdira Karó: (egyszerre, eltúlzott döbbenettel.) Nem?!
Brekkkanyó: Szerelmi bánat sanyargatja szegény kisunokám lelkét.
Brekkkapó: Nofene, hát már ilyen is van neki?
Vaszdira Karó: Vajon melyik lehetett az a tiszteletlen brekkkleány, amelyik visszautasította az erd? s a mez? f?mél…
Zöldleveli: (dühösen a szavába vág.) Nem kell végigmondanod, Vaszdira! Senki sem utasított vissza. Ez egy reménytelen szerelem…
Brekkkanyó: (erélyesen.) És értelmetlen!
Zöldleveli: (lehangoltan.) Igen, és értelmetlen is…
Brekkkanyó: Butaság!
Zöldleveli: Butaság, nagyanyó.
Brekkkanyó: Őrültség!
Zöldleveli: A legnagyobb őrültség, ami egy békával megeshet!
Brekkkanyó: A király leányába szerelmes az én bolond kisunokám…!
Brekkkapó: (felugrik.) Zsörtölőszép királykisasszonyba?!
Brekkkanyó: (visszarántaná, de nem sikerül neki.) Brekkkapó, az Istenért! Vigyázz, a vadászok…!
Vaszdira Karó: (ő is feláll.) Nem érnek azok már ide ma. Elveszítették a nyomomat!
Brekkkapó: Zsörtölőszép királykisasszonyba szerelmes az én kisunokám?!
Vaszdira Karó: Őrültség!
Zöldleveli: A legnagyobb őrültség, ami megeshetett velem életemben!
Vaszdira Karó: Az imént kértél meg arra, hogy vezessem, tereljem haza a kislányt… Miért nem arra kértél inkább, hogy tartsam itt neked?
Zöldleveli: (most ő döbben meg.) Brekkk?!
Vaszdira Karó: Persze hogy!
Zöldleveli: Neked mi bajod van ilyenkor?
Vaszdira Karó: Elment az eszed, kiskomám!
Brekkkapó: De még mennyire, hogy elment! Szavamra mondom, soha nem hallottam még ekkora őrültséget hosszú-hosszú éveim során… Hogy egy békafiú emberlányba legyen szerelmes…?! Megáll a józan ész és egy helyben toporog!
Zöldleveli: Szerelmünk kölcsönös! Ő is szerelmet vallott nekem, habár nem tudta, hogy értem a szavait, s ő nem is értette az enyémeket. Még egy csókot is lehelt a homlokom közepére… De a várva várt csoda elmaradt, én nem vagyok elvarázsolt királyfi, aki hajdan egy gonosz boszorkány áldozatául esett… Én egy egyszerű béka vagyok, egy közönséges varangyos! És hiába is csókolgatják a világ minden tájáról összesereglett hercegkisasszonyok és királyleányok a homlokom repedtre napestig, akkor sem fogok szépséges, daliás herceggé változni… Én már örök életemre csak egy ilyen ócska varangyos maradok! (Elbőgi magát.)
Brekkkanyó: (együttérzően.) Kurutty-kurutty… (Majd felsóhajt:) Brekkk!
Brekkkapó: Ne bántsd a saját fajtádat, gyermekem! Akárminek születtünk is, minket az nem szabad, hogy zavarjon. Nem szállhatunk szembe önmagunkkal. Főleg nem azzal az önmagunkkal, aminek születtünk. Ha békának születtél, hát az a sorsod, hogy béka légy. Más meg akkor már nem lehetsz! Akármilyen ócska legyen is az a mások szemében, neked a legszebbnek kell látnod azt, hiszen te magad vagy az… Aki pedig még önmagát sem becsüli, az a mások szemében is csak még inkább eltörpíti önmagát. Mások is csak megvetik!
Zöldleveli: (szipog.) Kurutty-kurutty…
Brekkkapó: Ha béka vagy, hát légy béka! Ha varangyos, hát varangyos… Arra kell büszkének lenned, aminek születtél. Légy büszke a békaságodra, és arra is, hogy varangyos vagy! Mert ha a békaságod, a varangyosságod feladod, ha azt veszted el, akkor mindened elveszik.
Vaszdira Karó: Nagyon tanulságos szavak ezek, Brekkkapó.
Brekkkapó: (továbbra is Zöldlevelihez.) A Faluszéli Brekkkegőverseny győztese vagy! El sem tudod képzelni, mekkor a megtiszteltetés ez nemcsak neked, de az egész családod számára is!
Brekkkanyó: Neked sikerült elérned azt, amiről mások egész életükben csak álmodozni fognak!
Brekkkapó: Azt, amiről egész életemben nekem is csak álmodoznom sikerült!
Brekkkanyó: A Zöldleveli nevet örökítetted meg ezzel a fenséges győzelemmel! Bevésted családod nevét a történelembe! És még azt mered mondani, hogy nincs mire büszkének lenned?
Zöldleveli: Ezt ppenséggel nem is mondtam…
Brekkkapó: De leócskáztad a fajtádat, a békákat, a varangyosokat!
Zöldleveli: Nem akartam én senkit megbántani, a fajtámat sem akartam megtagadni… (Újra elbőgi magát.) De ki ért meg itt engemet?
Brekkkanyó: Kurutty-kurutty, gyermekem!
Brekkkapó: Ez már nem is kurutty-kurutty, Brekkkanyó, hanem egyenesen brekkk-brekkk!
Zöldleveli: Hol van most valaki, aki segíteni tudna rajtam?
Vaszdira Karó: (a rá jellemző váratlansággal és hirtelenséggel a színpad közepére ugrik.) Hipp-hopp, itt vagyok, minden étket felfalok!(Csend. Senki sem reagál.)
Vaszdira Karó: (újabb lenületet vesz.) Hipp-hopp, itt vagyok, fanfárok, most szóljatok!
(Dobhártyaszaggató erősségű harsonahangok szólalnak meg.)
Vaszdira Karó: Íme, Vaszdira Karó, azaz minden mesék Ravaszdi Róka komájának eljövetele és megdicsőülése! Vaszdira Karó, a megmentő, aki kihúzza a csávából ifjú barátját, Zöldleveli Kótyonfitty főméltóságú nagyágyút! Alázatos szolgálatára… (Mélyen meghajol Zöldleveli előtt.)
Brekkkapó: Jó, jó, elég már! Mit akar ez jelenteni? Akármilyen őrült is legyen, azt azért mégsem engedhetem, hogy egy Vaszdira Karó gúnyt űzzön az én megtébolyult unokámból!
Zöldleveli: Nem elég az én bajom magamnak?
Brekkkanyó: Tényleg, Vaszdira, szemtelenség, amit művelsz. Nem szép dolog így viselkedni, amikor magad is láthatod, hogy milyen nagy itt a gond.
Vaszdira Karó: (a saját háta mögé tekinget.) De ki gúnyolódik itt, kérem? Hát nem Kótyonfitty szólított valakit, aki segíteni tudna rajta?
Brekkkanyó: És?
Vaszdira Karó: Én tudok!
Zöldleveli: Ugyan, Vaszdira! Tudjuk rólad, hogy tényleg nagyon szereted a feltűnést, hogy szeretsz a figyelem középpontjában lenni, de ezt most talán mégsem kellene…
Vaszdira Karó: (a szavába vág.) Nem, nem! Nem arról van szó! Félreértettetek! Én tényleg tudok egy nagyon jó megoldást.
Zöldleveli: (feldühödve.) Igen?! El tudod intézni, hogy Zsörtölőszép csókjától elvarázsolt királyfi módjára daliás herceggé változzak? Vagy, hogy a királykisasszony töpörödjön büszke varangyoslánnyá, brekkkleánnyá, ha én csókolom meg őt?
Vaszdira Karó: (diadalittasan üvölt.) Igen!
Zöldleveli: Hogy te?!
Vaszdira Karó: Hát… Izé… Hogy is mondjam…?
Zöldleveli: (gúnyolódva.) Vagy: hogy ne is mondjad, ugye…
Vaszdira Karó: Szóval, hát nem pont én… Izé…
Zöldleveli: Nem pont te, nem pont akkor, amikor kellene, nem pont az, amire szükségem volna, nem pont úgy, ahogy kellene, nem pont…
Vaszdira Karó: Várj, Kótyonfitty! Hallgass végig, kérlek!
Zöldleveli: Végighallgattalak!
Vaszdira Karó: De nem!
Brekkkapó: (Zöldleveli elé áll.) Mindannyian hallgatunk! Mi tagadás, Vaszdira, most aztán a tiéd a szó.
Brekkkanyó: (helyeslően.) Brekkk!
Vaszdira Karó: Nem pont személyesen én, de van egy nagyon jó barátom, aki épp az ilyen esetek zseniális szakértője.
Zöldleveli: (elkeseredetten a földre telepszik, lábát a vízbe lógatja.) Hát lehet az ilyen esetekkel bármit is kezdeni?
Vaszdira Karó: Hát persze, hogy lehet! (A zsebéből egy lufit vesz elő.) Itt van ez a csodalufi. Csak fel kell fújni… (Fújni kezdi.) Olyan nagyra, amekkorára csak bírjuk… (Tovább fújja.) Csak arra kell vigyázni, de nagyon-nagyon, hogy el ne durranjon… (Csak fújja és fújja.) S amikor már úgy látjuk, hogy elég nagyra fújtuk, egyszerűen csak elengedjük… Így! (Elengedi a lufit, abból pedig erőteljes sípolás közepette elkezd kiáramlani a levegő. A lufi ott röpköd a fejük felett, össze-vissza, mindenfelé…) Most már csak azt kell még megvárnunk, hogy teljesen leeresszen, s máris itt lesz a barátom, akiről beszéltem.(A többiek ámulattal szemlélik az eseményeket.)
Vaszdira Karó: (amikor a lufi már teljesen leeresztett és üresen a földre pottyant:) Most!
Bohócz: (teljes, sőt talán némileg már-már el is túlzott bohóci díszben, görkorcsolyán érkezik, s körbe-körbe száguldozik a színen a jelenlevők körül.) Lepottyant a lufim, ó, jaj nekem, ne várj tovább: érkezem! Lepottyant a
lufim, ó, jaj nekem, ne várj tovább: érkezem! (Hangosan, ügybuzgón kiabálva többször is megismétli ezt a mondatot.)
Vaszdira Karó: Szervusz, egyetlen, hűséges Bohócz barátom!
Bohócz: (továbbra is a görkorcsolyán száguldozva.) Vaszdira Karó! Minden mesék Ravaszdi Róka komája! Jaj, de örülölök a váratlan találkozásnak! Olyan régen láttalak, szinte már az is csoda, hogy megismerlek még…
Vaszdira Karó: Szeretném neked bemutatni néhány barátomat…
Bohócz: (ebben a pillanatban a görkorcsolyával száguldozva, nagyot puffanva és nyekkenve egy még nagyobbat, hasra esik és elterül a színpadon.)
Brekkkanyó: (rémületében.) Brekkk!
Vaszdira Karó: (Zöldlevelivel és Brekkkapóval együtt odaszalad hozzá, hogy felsegítse.)Nem esett bajod, barátom?
Bohócz: (nagyokat nyögve.) Ez is a programhoz tartozik, ez is a műsor része…
Vaszdira Karó: (gúnyosan.) Egy olyan műsorszám, amelyikre senki sem számított…
Bohócz: Jó, jó… Akkor is semmiség. Sajnos, be kell vallanom, hogy ebben a görkorcsolyázásban még nem vagyok a legprofibb. Gyakorolnom kell még, mert a belépőim egyelőre még mindig ilyen fájdalmasak szoktak lenni… (A karját ápolgatja.) Jaj, szegény sajgó tagjaim… (Zavartan a többiekre néz.) Semmiség, semmiség, semmiség…
Brekkkapó: (egyetértően, ám mégis ironikusan.) Brerkkk…
Bohócz: (lassan feltápászkodik, gyors mozdulatokkal igazít néhányat az öltözékén, s mosolya máris a régi.) Hol is tartottunk?
Vaszdira Karó: Épp azt kezdtem ecsetelni, amikor elhatároztad, hogy kitöröd a nyakad, hogy be szeretném mutatni neked néhány barátomat.
Bohócz: Brekkkanyóra (kezet csókol Brekkanyónak), Brekkkapóra (üdvözlésképp feléje nyújtja a kezét, hogy lekezeljenek, Brekkkapó pedig viszonoza a kézszorítást) és Zöldleveli Kótyonfitty főméltóságú nagyágyúra, a Faluszéli Brekkkegőverseny idei győztesére gondolsz? (Katonásan tiszteleg Zöldleveli előtt; úgy összecsapja a bokáját, hogy majd hanyatt esik a görkorcsolyával a lábán.)
Vaszdira Karó: (a nevezettekhez, elégedetlenkedve.) Nem is mondtátok, hogy ismeritek Bohócz barátomat…!
Brekkkapó: (zavarban.) De… Hát…
Brekkkanyó: (szintúgy.) Izé… Hogy is…?
Bohócz: (Vaszdira Karóhoz.) Nem, ők nem ismernek engem, Vaszdira.
Vaszdira Karó: De akkor…?!
Bohócz: (a szavába vág.) Semmi de, semmi akkor, semmi máskor, meg ilyenek… Te aztán nagyon jól tudod, hogy én rettenetesen szeretem a meséket, s egyiket sem szalasztanám el a világ minden kincséért sem. Minden mese szereplőit úgy ismerem, mintha kora gyermekkorunktól fogva együtt nevelkedtünk volna…
Zöldleveli: (felcsillan a szeme.) Akkor azt is tudod, mi az én nagy bánatom?
Bohócz: Bánat? Hát az meg mi fán terem? Az miféle fogalom? Sohasem hallottam még róla… Nekem, mint bohócnak, az a legfontosabb feladatom, hogy ezt az izét… Ezt a… a… a bánatot múlassam el!
Brekkkanyó: (nagyot sóhajtva.) Zsörtölőszép királykisasszonyba szerelmes az én szerencsétlen kisunokám…
Bohócz: Már miért volna szerencsétlen? Hiszen nincs is nagyobb boldogság itt, a földi világban, mint gyógyíthatatlan szerelembe esni… (Tudálékoskodni kezd.) A tiszta szerelem pillanatai művileg felidézhetetlenek. Nincsenek olyan csodaszerek, amelyekkel előidézhetnénk azokat… Teljes odaadással, teljes szívvel kell ahhoz szeretni, hogy boldogok lehessünk. Annál szebb dolgot pedig én egyelőre még nem ismerek. S egyébként sem lehet szerencsétlen az, aki egyszer már találkozott velem! Én mindenkinek a szerencséjét elhozom, amint a lufim bárhol a világon földet ér.
Brekkkapó: Ugye…! És ki is vagy te, fiacskám, valójában?
Bohócz: Bohócz vagyok, Brekkkapó. Egyszerűen csak: bohóc. És semmi több. Bohócz, aki csak bohóc… Egy ócska varangyos bohóc, aki imád varangyos lenni és ugyanakkor imád bohóc is lenni, s igazából csak így érzi jól magát…
Zöldleveli: (felcsigázottan.) Egy ócska varangyos bohóc?! S vajon ott van-e a gyógyír a tarsolyodban az én sebemre is?
Bohócz: Miféle seb, kisapám? Felejtsd el mielőbb! Az már a múlté, nincs többet, mióta itt, előttetek a korcsolyámmal pofára estem. Volt-nincs, punk-tum, irgum-burgum! Elektromos nyenyere!
Brekkkapó: Csak bohóc?
Bohócz: És büszke arra, hogy „csak bohóc”!
Brekkkapó: Hmmm… „Csak bohóc.” (Töreng, ízlelgeti a szavakat.) „Csak bohóc”… „Csak bohóc.”… Kurutty-kurutty, kurutty-kurutty… „Csak bohóc.”… Brekkk!
Bohócz: (egy faragott kis pálcát húz elő a mellényzsebéből és Zöldlevelihez fordul vele.) Látod ezt a pálcát?
Zöldleveli: Hülye kérdés! Nem, nem látom…
Brekkkapó: Brekkk?
Zöldleveli: Hát, hogyne látnám, amikor majd kivered vele a szemem?!
Bohócz: (diadalittasan.) De nem tudod, hogy mi ez!
Zöldleveli: Varázspálca! Mi lehetne más?
Bohócz: Varázspálcák csak a mesékben vannak, ezt jól jegyezd meg, kiskomám!
Zöldleveli: S mi más volna ez, ha nem mese?
Bohócz: Ez mégsem varázspálca! Én inkább botnak mondanám. Vagy: dorong! Csak éppenséggel ilyen kicsire sikeredett, hogy pálcának kell neveznünk… De akármi is legyen: nem varázs! Nincs neki semmi varázsereje. Akár te magad is kipróbálhatod… (Zöldleveli kezébe nyomja a pálcát.) Nesze!
Zöldleveli: (ki akarja próbálni a varázspálcát, ügyetlenkedik vele, varázsolni próbálna, de nem jut semmire sem.) Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csira bá-nat! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra! Abrakadabra!
Bohócz: (gúnyolódik.) Tojok én a babra! (Irtózatos hahotázásba kezd, mozdulataival és a hangjával is Zöldlevelit utánozza.) Csiri bú, csiri bá! Csiri búbánat, hapikám! Csiri bú, csiri bá! Csiri bú, csiri bá neked! Ha, ha, ha! Csiri bú, csiri bá! Ha, ha, ha! He, he, he! Hi, hi hi! Hu, hu, hu! Hü, hü, hü!
Zöldleveli: (lemondóan és megszégyenülten ereszti le a varázspálcát.) Nesze semmi, fogd meg jól!
Bohócz: (még mindig gúnyolódik.) Abrakadabra, tojok én a babra!
Zöldleveli: (mérgesen.) Ne gúnyolódj velem!
Bohócz: Csiri búbánat és az efféle varázsszavak semmire sem jók. Felejtsd el őket! Most pedig figyelj: elmondom, hogy mit kell tenned! Szóval, fogod… (Mondani kezdené, de megint erőt vesz rajta a hahotázás.) Csiri bú, csiri bá! Abrakadabra! Ha, ha, ha! Hü, hü, hűűű! He, he, he! Hi, hi, hi! Csiri bú, csiri bá! Abrakadabra!
Zöldleveli: (már nem figyel a Bohóczra, időközben némán, tüntetően a folyóparthoz lép és törökülésben kényelmesen elhelyezkedik.) Nem tudom, mi olyan nevetséges ebben…!
Bohócz: Semmi, semmi! Ne haragudj, de nem bírok magammal… (Odahajol Zöldlevelihez.) Figyelj rám! Fogod ezt a pálcát, amelyikről letisztáztuk, te magad is megállapíthattad, hogy semmi varázsereje sincs. Semmi más dolgod, csak odaböksz vele szívszerelmed, Zsötölőszép királykisasszony homlokára, s máris beteljesül a varázslat, a mese teljesíti minden óhajod!
Zöldleveli: Azt is, ami varázslat nélkül lehetetlen?
Bohócz: Jaj, ne kezdd már megint! Semmi sem lehetetlen, csak akarni kell. Minden csakis és kizárólag az akaraton múlik. A te akaratodon! Ha akarod, varázslat nélkül is minden vágyad teljesülni fog.
Brekkkanyó: Jaj, milyen szép szavak, elolvadok…!
Bohócz: (továbbra is Zöldlevelihez.) Egyet koppintasz a pálcával a homlokára, s máris érti a békanyelvedet, kettőt koppintasz oda, s ő is béka lesz, a leggyörűségesebb brekkkleány… Ha pedig harmadszor is homlokonn billented, újra emberlánnyá változik. Ha ő koppint hármat a te homlokodra, nem leszel más, mint daliás emberlegény, két koppintására pedig újra bákaként kuruttyolgatsz majd. Így élhettek le majd egy gyönyörűszép életet, boldogságban, szerelemben, mikor mire lesz szükség, hol az emberi portán, palotában, királyilag, hol meg a varangyosok között… No, mit szólsz ehhez?
Zöldleveli: Mese-mese mátka!
Bohócz: Hát nem hiszed?
Zöldleveli: Nem is tudom… Olyan szép volna, ha igazak lehetnének a szavaid… Nem tudom, hihetek-e bennük, pedig annyira, annyira, de annyira hinni szeretném…
Bohócz: Akarat kérdése az egész! Ha akarod, elhiszed, ha nem akarod, nem hiszed.
Zsörtölőszép: (időközben az erdő sűrűje felől érkezik, nagyon lassan, kémlelve, keresgélve halad előre, közeledik a többiekhez, akik egyelőre még nem vették őt észre.)
Bohócz: Ha hinni fogsz benne, úgy lesz, ahogy akarod, ha meg nem hiszel, hát magadra vess…
Zöldleveli: (erőteljesen, túlhangsúlyozottan töpreng.) Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Bohócz: Én azonban tudok már valamit, amit te még nem… Ezért csak annyit mondok, hogy nem sok időd maradt a töprengésre, hamarosan határoznod kell!
Zöldleveli: Miért? Mit titkolsz még előlem?
Bohócz: (csettint egyet az ujjával.) Csak ezt!
Zsörtölőszép: (most érkezik meg a folyópartra, ahol az előbbiek beszélgettek, odalép Zöldleveli mellé.) Hát megvagy!
Bohócz: (a többiek, Brekkkapó, Brekkkanyó és Vaszdira Karó felé fordulva int egyet, azok pedig engedelmesen, óvatosan fedezékbe húzódnak a bokor mögé, nehogy megzavarják a szerelmeseket. Bohócz is csatlakozik hozzájuk.)
Zsörtölőszép: Te vagy az a kedves békafiú, akivel akkor találkoztam, amikor eltévedtem az erdőben? Ne válaszolj! Tudom! Igen, megismerlek! Te vagy az!
Zöldleveli: (félénken kuruttyolgatva.) Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Már mindenfelé kerestelek, de most legalább annyival könnyebb dolgom volt, hogy már ismertem a járást, amerre eljuthattam hozzád, amerre megtalálhattalak…
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Szívem szép szerelme, te édes, aranyos kis varangyos!
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Hát nem butaság, hogy egy magamfajta királylánynak egy ilyen kicsike kis béka jelentse a legtöbbet az életében? Még a dajkámnak sem mertem elmondani, mennyire hiányoztál nekem a találkozásunk óta…
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Biztos, ki is nevetett volna ezért, a dorgálásról nem is beszélve…
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Csak tudnád, te kedves kis békafiú, varangyosok legszebbike, hány éjszakán át hallgattam érdeklődéssel az ablakom alatt kuruttyolgató békahad énekét… De tegnap hiába lestelek közöttük, nem láttalak a kanális partján…
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Biztos, hülyének is nézel most… Jön itt neked valami ágrólszakadt királykisasszony és csak beszél, beszél, beszél össze-vissza, megállás nélkül, be nem áll a szája… Csak mondja és mondja és mondja a magáét…
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Mintha valami szipogást, sírásfélét éreznék a kuruttyolgatásodban… Miért szipogsz, édes, imádott békadaliám?
Zöldleveli: (szipog.) Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Ne szipogj, ne sírdogálj, édesem! Jaj, hogy megvigasztalnálak most, ha a szavaim értenéd…
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: De úgy látom ám, hogy én is szimpatikus vagyok neked… Nem szöksz el, nem ugrasz odébb tőlem… Ha már nem beszélgethetünk, hát legalább ez is jelent valamit…
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: Más vigasz helyett, gyere, hadd nyomjak még egy csókot a homlokodra…
Zöldleveli: Kurutty-kurutty… Kurutty-kurutty…
Zsörtölőszép: (egy hatalmas nagy cuppanós puszit nyom Zöldleveli homlokára.) Így ni!
Zöldleveli: (a pálcával óvatosan rákoppint egyet Zsörtölőszép homlokára.) Kurutty!!!
Zsörtölőszép: Ha a szavaim értenéd, ez volna itt most a legszebb szerelmes vallomás…
Zöldleveli: Minden szavadat értem, gyönyörűszép királykisasszonyom.
Zsörtölőszép: (rémületében ugrándozva hátrálni kezd.) Jááá…! Ez egy beszélő bééé-ka…!
Zöldleveli: Nem én lettem most hirtelen beszélő béka, hanem te kezdtél el érteni a békák nyelvén.
Zsörtölőszép: Hogy én?!
Zöldleveli: Hát érted, amit mondok?
Zsörtölőszép: (még mindig dadog a rémülettől.) É-é-é-é-é-é-é-é-rteeeeeeeem…
Zöldleveli: (ujjong örömében.) Működik! Hurrá! Működik a varázslat! Éljen a Bohócz! Éljen Vaszdira Karó! Működik a varázslat! Működik, működik, működik, működik, működik, működik…! Most már semmi sem állhat szerelmünk útjába…!
Zsörtölőszép: Miféle varázslat?
Zöldleveli: Kérlek, hajolj közelebb, szépséges szép királykisasszony, szívem szép szerelme, mindjárt meglátod!
Zsörtölőszép: (félénken odahajol Zöldlevelihez.) Így jó lesz?
Zöldleveli: Igen, tökéletes, nagyon jó lesz ez így! (Kétszer a királylány homlokára koppint a pálcával.) Most!
Zsörtölőszép: (amint Zöldleveli másodszor is a homlokára koppint, azonnal brekkkleánnyá változik.) Mi ez? Mi történt velem?
Zöldleveli: (mélységes, őszinte szerelmi vallomást tesz.) Szívem szép szerelme, imádott Zsörtölőszép királykisasszonyom, Isten hozott a varangyosbékák világában!
Zsörtölőszép: Hogyhogy?! Béka lettem?! Pedig semmi különöset nem vettem észre…
Zöldleveli: Nincs is ebben semmi különös: békának lenni az egyik legeslegtermészetesebb dolog a világon.
Zsörtölőszép: De, hogy én?! Aki az imént még királylány voltam…?
Zöldleveli: Most is az vagy, édesem! Figyelj csak! (Ezúttal háromszor koppint Zsörtölőszép homlokára.) Így ni!
Zsörtölőszép: (a harmadik koppintás után azonmód visszaváltozik emberi királylánnyá.) Nini! Megint ember lett belőlem, pedig esküdni mertem volna, hogy fél perce még béka voltam…!
Zöldleveli: Az is voltál, egyetlen, imádott királykisasszonyom! Béka voltál, szépséges szép varangyosleányzó, rajongott brekkkleány.
Zsörtölőszép: És most?
Zöldleveli: Ismét ember lettél, visszaváltoztattalak az akaratommal és a hitemmel, mert igenis hiszek, én hiszek kölcsönös szerelmünk varázserejében…
Zsörtölőszép: De ez így nem jó! Azonnal változtass vissza békává! Én veled akarok maradni!
Zöldleveli: Nem! Nem, drága királykisasszonyom. Most rajtad a sor. Ha te is hiszel szerelmünk erejében, neked is sikerülni fog: változtass most emberré engemet!
Zsörtölőszép: De én nem tudom, hogy kell azt csinálni…
Zöldleveli: Itt van, fogd ezt a pálcát. (Zsörtölőszép felé nyújtja a pálcát, aki pedig érte nyúl és elveszi.) S most már csak annyi lesz a dolgod, hogy háromszor a homlokomra koppints vele, ugyanoda, ahová a csókokat lehelted.
Zsörtölőszép: (tétovázik.) De én… Nem is akarlak megütni… És nem is csináltam még soha ilyet. Kuruzslással, varázslással még sohasem próbálkoztam…
Zöldleveli: Nincs is ebben semmi kuruzslás, semmi varázslat. Csak hinned kell benne, és akarnod, hogy úgy legyen.
Zsörtölőszép: De én…
Zöldleveli: Nekem elhiheted, én már megbizonyosodtam róla, pedig előbb én sem akartam ám hinni benne.
Zsörtölőszép: Hát… Ha te mondod…
Zöldleveli: (odatartja homlokát.) No koppintasz, vagy nem koppintasz?
Zsörtölőszép: (végre Zöldleveli homlokára koppint.) E-e-e-eeegy… Kett-tt-ttőőő… Három!
Zöldleveli: (amint a pálca harmadszor is homlokához ér, azonmód daliás emberlegénnyé változik.) Huhhh… No végre!
Zsörtölőszép: (heppegve.) El sem hiszem!
Zöldleveli: Pedig minden úgy igaz, ahogy láthatod.
Zsörtölőszép: Úgy és úgy, annyira és annyira akartam, hogy így legyen! S most mégis elfog a kétség, nem árultak-e el, nem csaptak-e be az érzékeim…
Zöldleveli: Én már csak a szerelem érzékére hagyatkozom…
Zsörtölőszép: Ebben pedig rólad veszek példát, szerelmem…
Zöldleveli: Minden boldogságom erre az egy lapra, az érzékek érzékére fektetem…
Zsörtölőszép: Érzék az érzékek felett! Mi többet akarhatunk még?(Egymás karjába borulnak.)
Zsörtölőszép: (a hosszan tartó, szenvedélyes ölelésből kitépve magát az erdő felé rohanna, megragadja Zöldleveli karját, hogy magával vigye, maga után hívja szerelmesét.) Gyere, szerelmem! Most azonnal apám, a király elé kell járulnunk, hogy még ma adja áldását frigyünkre!
Zöldleveli: (most ő tétovázik.) Ilyen hirtelen?
Zsörtölőszép: Amilyen hirtelen csak lehet, amilyen sebesen a lábunk visz…
Zöldleveli: Amilyen hirtelen csak lehet! Így igaz! Máris rohanok…(Hancúrozva, hatalmas nagy boldogságban az erdő felé távoznak nagy sietve.)
Vaszdira Karó: (előugrik a bokor mögül, Zöldleveli után kiált.) Ugye, Kótyonfitty barátom!
Zöldleveli: (megtorpan egy pillanatra, Zsörtölőszépet is visszatartja.) Vaszdira?! Meg is feledkeztem rólad…
Vaszdira Karó: Ugye, Kótyonfitty barátom, kell-e minden mesébe egy Ravaszdi Róka koma?
Zöldleveli: Most látom csak igazán, hogy de még mennyire, hogy kell!
Vaszdira Karó: (diadalittasan.) No ugye!
Zöldleveli: Ezentúl egy mese sem múlhat el Ravaszdi Róka koma nélkül! Esküszöm! (Kedvesét kézen fogva az erő felé szaladva tűnik el a háttérben.)
Brekkkanyó: (a bokor mögül kiemelkedve.) Sok boldogságot, gyermekem! (Kezét a magasba tartva integet a szerelmesek után.)(Mindannyian, akik a bokor mögött rejtőzködtek eddig, kimásznak onnan.)
Brekkkapó: Mi legyen most? Mihez kezdjünk most mi, akik itt maradtunk?
Bohócz: Vár ránk még egy nagyon fontos feladat: be kell fejeznünk ezt a mesét!
Brekkkanyó: De hogyan?
Vaszdira Karó: Mi maradt még hátra?
Bohócz: Nekem van még egy nagyon fontos feladatom! Brekkkapó, neked adom oda (A zsebéből egy csodalufit húz elő.), tedd el ezt a csodalufit és mindig legyen a kezed ügyében, hogy nagy szükségedben, ha nem tudsz kikecmeregni a csávából… Szóval: érted! Akármikor szükségetek lesz rám, csak fújjátok fel és engedjétek el, hogy kedvére, szabadon röpködjön a fejetek felett, szárnyaljon, akár a fantázia, a hit és az akarat. Amint ezek közül bármelyik is földet ér, én azonnal ott leszek, hogy segítsek rajtatok.
Brekkkanyó: Köszönjük szépen a segítséget, kedves Bohócz, a kisunokám, Zöldleveli Kótyonfitty és Zsörtölőszép királykisasszony nevében is!
Brekkkapó: Nélküled nem boldogultunk volna…
Bohócz: (nagyzolva.) Ugyan, ugyan, semmiség! (Görkorcsolyáján száguldozva néhány kört ír le a többiek körül, majd a mező irányában „elrobog.”) Ha földet ér a lufim, én újra itt leszek, addig is, legyetek jók, gyerekek! (Amikor eltűnik a színről, kintről hatalmas csörömpölést hallunk, szegény Bohócz görkorcsolyájával ismét alaposan pofára esett.)
Vaszdira Karó: (Bohócz után kiált.) Aztán vigyázz a fékezéssel, barátom!
Brekkkapó: És mi most merre menjünk?
Brekkkanyó: Az otthonunk felé. Haza! (A sűrű erdő felé mutat.) Az pedig arra van, abban az irányban. (Karon fogja Brekkkapót és a jelzett irányba indulnak.)
Vaszdira Karó: (ugrándozik, hancúrozik körülöttük, s így halad velük együtt az erdő felé ő is.) Éljen Zöldleveli Kótyonfitty, az erdő s a mező főméltóságú nagyágyúja!
Brekkkapó és Brekkkanyó: (távozóban.) Éljen! Éljen! Éljen!
(FÜGGÖNY)