Nagyszerű írást jelentetett meg Jávor Béla a Magyar Nemzetben. Már a cím is erősen figyelemfelhívó: "Az írástudók árulása Jaj a botrányokozóknak – és ha hagyjuk őket, nekünk is". A cikk a megalkuvásról szól, s Boldizsár Iván csak példázat. Sem a cikk céljával, sem megírási módjával nincs vitám, írásom célja egy rövid kiegészítés.

Jávor kimutatja, hogy "Boldizsár szervilizmusa felülmúlhatatlan". A folytatás sem akármilyen: "Hány, de hány boldizsárja volt a hazai közéletnek? Miért, hogy egyes emberek, akik nem voltak híján intelligenciának és műveltségnek, mégis beadták a derekukat annak a rendszernek? Mi vezette őket? Talmi előnyök, amik nem is voltak olyan nagyon talmiak? Főszerkesztői poszt, állandó PEN- és UNESCO-utazások a világ összes táján magas napidíjjal?"

Jávor, noha elismeri, hogy az utazás, a pozíció nagy motivációk, de nem hiszi, hogy ez lett volna minden árulás oka. Szerinte Boldizsár tudta, hogy sosem fog olyan minőséget írni, mint az osztálytársa, Örkény? "Belőle sosem jön ki egy Tóték, sem egy Macskajáték, így ha ő is akar egy kis dicsőséget, akkor meg kell fogni a dolog rosszabbik végét és hízelegni kell. Mert másképp nem lesz semmiféle megjelenés, másként nem hihetem azt, hogy író vagyok, másként labdába sem rúgok. S még az sem zavarta, hogy a valódi írók ebben az időben meg sem jelenhettek, a hatvanas években pedig csak akkor, ha nem írtak olyat, amit Aczél elvtárs elvetett."

Miért adja el magát az írástudó? Erre a kérdésre Jávor Béla Márainál talál feleletet. "Márai írja a Föld, föld első leckéjében, miként ünnepelte utoljára barátaival 1944-ben a Sándor-napot, amelynek éjszakáján már a német tankok dübörögtek végig a Mikó utcán. Leírja, hogy a társaság minden tagja antináci volt, egy kivételével, aki a beszélgetés vége felé, kissé már ittasan megragadta az író gallérját és mentegetőzve nyöszörögte: – Könnyű nektek, mert ti tehetségesek vagytok, de mit tegyek én, aki nem vagyok az. Nekem be kellett lépnem a nyilaskeresztes pártba, hogy lehessek valaki!"

Mindehhez Jávor még hozzá teszi: "De nemcsak a kellő tehetség, hanem a kellő tisztesség hiánya is e boldizsárizmus forrása, a kellő tisztesség, amely megvéd minket a kísértéstől."

A fentiekkel tehát teljesen egyetértve, Boldizsár példájához mégis valami hozzá kell tennem, ami ugyancsak nem egyedül Boldizsárról szól. Boldizsár fiatal korában a Fiatal Magyarság című folyóiratnál volt. Ez a folyóirat egy megújulást kereső, érték iránt elkötelezett új nemzedéket jelentett. Sok fiatal cserkésztiszt kereste oldalain az utat meg a társakat. A 45-ös fordulat után ezt az érték-kötődésű társaságot szinte veszedelmesebbnek tekintették, mint mondjuk a csendőröket vagy a nyilasokat. Boldizsárnak tehát volt mit "kompenzálnia". Hűsége a Párthoz és Nagy Vezetőihez álca, menekvés, jellemtelenség. Gyávaság. A legjobbaktól metn a legrosszabbakhoz. Ez földi értelemben megbocsáthatatlan. Ám nem Boldizsár Iván a lényeg, (Szépecske haza című írását még kifejezetten kedveltem is). Ha a mai boldizsárokat meg akarjuk érteni, a jellem torzulásának ezt az okát is be kell számítanunk. Mert ez a jelenség ma is él. Miért próbálkozott oly sok III/III-as 90 után bekerülni a közéletbe? Nem parancsra - bár ilyen is akadhatott - hanem gyávaságból, a leleplezéstől való félelemből. Ezek a megélhetési köpönyegforgatók.

Igaza van Jávor Bélának, amikor kijelenti: "…boldizsárok mindig voltak, ma is vannak és mindig lesznek, a boldizsárizmus kiirthatatlan és örök, mint ahogy botrányok is mindig lesznek, de mit mondott az Úr? Jaj a botrányokozóknak! És ha hagyjuk őket, akkor jaj nekünk is."

Surján László

U.i.: Logikusan adódik a kérdés: Miként különböztetjük meg a megélhetési köpönyegforgatót a damaszkuszi úton járótól?
Nem nehéz, csak egy kicsit figyelni kell. A Megtért, tehát a damaszkuszi utas szívesen  beszéli el, mi volt régebben, miként váltott. Élmény számára a változás. Erkölcsi felemelkedés, amelyet azért említ meg másoknak, mert reméli, hogy követik a pédláját. Ám a boldizsár hallgat. Titkolja a múltat, s abban a csapatban amiben épp van, pápább a pápánál. Belőlük lesznek a kérlelhetetlenek. Saját lelkiismeretük ellen tusakodnak. Sajnálatra méltók.

Vissza a kezdőlapra