Kis pártok – kis esélyek

A magyarországi pártstruktúra polarizálódása (kétpártrendszerré alakulása) gyakori témája a politológusoknak. A közvéleménykutatási adatok az utóbbi időben alátámasztják ennek a folyamatnak a létezését: míg ugyanis 1990-ben és 1994-ben még hat párt (a Fidesz, az MDF, az MSZP, az SZDSZ, az FKGP és a KDNP) jutott be a parlamentbe, s 1998-ban is öt pártnak (a Fidesznek, az FKGP-nek, az MSZP-nek, az SZDSZ-nek és a MIÉP-nek) sikerült ez önállóan, könnyen elképzelhető, hogy a 2002-es választásokon már csak két párt – a Fidesz és a MSZP – lesz képes arra, hogy a parlamentbe jutás 5 százalékos küszöbét átlépje.

A ma a parlamentbe jutás lehetőségéért küzdő pártok (FKGP, MDF, SZDSZ, MIÉP) közül a Kisgazdapárt 1990-ben a listás szavazatok 11,8 százalékával a parlamenti helyek 11,4 százalékát szerezte meg, majd népszerűsége a belső viszályok következményeként csökkent, s 1994-ben már csak a listás szavazatok 8,9 százalékát és a parlamenti helyek 6,7-át kapta. 1998-ban javítani tudott: 13,8 százalékos szavazati aránnyal a parlamenti helyek 12,5 százalékához jutott, ezzel az addigi legjobb eredményét érte el az FKGP. Valójában azonban ez csak egy újabb csökkenő népszerűségi folyamat egyik állomását jelentette, hiszen 1996 elején (a Bokros-csomaggal szembeni határozott fellépésének köszönhetően) a Kisgazdapárt – a választók 26 százalékának rokonszenvét élvezve – rövid ideig a legnépszerűbb párt volt az országban.

Az FKGP népszerűségvesztése az 1998-as választásokat követően folytatódott, hiszen – míg a nagyobbik koalíciós partner, a Fidesz támogatottsága a választásokon elért 28 százalékkal szemben egy ideig meghaladta az 50 százalékot, majd hosszú ideig 40 százalék körül alakult, s 30 százalék alá sohasem csökkent – a Kisgazdapártra szavazni hajlandók aránya a választásokat követően tovább fogyott: 1998 és 1999 folyamán mindvégig 10 százalék körül, de inkább ez alatt volt, majd 2000 elején ismét csökkenésnek indult, s 2000 novemberében már 4 százalék alá esett. Az újabb keletű belső viszályok, személycserék igazából nem rontottak a párt helyzetén, hiszen az utóbbi hónapokban a kisgazdák potenciális szavazótábora nemcsak hogy nem csökkent, hanem a múlt évi, novemberi mélyponthoz képest kissé nőtt is, és hónapról-hónapra 5 százalék, tehát a parlamentbe jutás határa körül alakul. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy amennyiben a párt belső helyzete valamilyen formában stabilizálódik, a 2002-es választások után ismét a parlamentben láthatjuk majd az FKGP politikusait, bár a mostaninál nyilván lényegesen kisebb létszámban.

Az MDF támogatottsága a szavazópolgárok körében az utóbbi években tartósan alacsony, a nagypárti illúziók tehát végképp alaptalanoknak tűnnek. Az 1990-es választásokon elért 24,7 százalékos szavazati arányt, s a parlamenti helyek 42,7 százalékát a párt többé nem tudta megközelíteni: népszerűsége már 1990 második felében 20 százalék alá esett, majd 1992 elejétől az 1994-es választásokig végig 10-12 százalék között alakult. 1994-ben még a szavazatok 11,7 százalékával a parlamenti helyek 9,6 százalékához jutott az MDF, majd a jobbközép és a szélsőjobb közötti ingadozás, és a pártszakadás következtében 1996 végétől támogatottsága a parlamentbe jutás küszöbértékére csökkent, s a sikertelen választási kampány következtében, 3,6 százalékos szavazati aránnyal önálló pártként 1998-ban nem tudott a parlamentbe kerülni. A pártelnök személyében azóta bekövetkezett változás ezen a helyzeten igazából nem sokat javított: az MDF támogatottsága 2000-ben végig 3-4 százalék körül alakult, tehát a parlamentbe jutás küszöbértéke alatt maradt, s az idei év eddig eltelt részében is éppen csak elérte az 5 százalékot. A gyakorlatilag kudarcot vallott Békejobb-kezdeményezés nem növeli az MDF politikai értékét, az önálló arculat felmutatására irányuló igyekezet pedig a politikai irányvonal, s a vezető kormánypárthoz való viszony bizonytalanságát is jelentheti a választók szemében. Egy kiélezett választási kampányban az MDF-nek ezek a sajátságai könnyen ismét kudarchoz, a parlamentből való végleges kieséséhez vezethetnek – hiszen a 2002-es választásokon néhány jelöltjének a Fidesz által történő támogatására sem építhet.

A KDNP, amely 1990-ben még a listás szavazatok 6,5 százalékát, 1994-ben pedig hajszálnyit javítva, 7,1-át szerezte, s a parlamenti helyek 5,4 illetve 5,7 százalékához jutott (boldog idők!), 1994 után a sikertelennek bizonyult politikai irányvonal és a belső hatalmi harcok következtében fokozatosan lemorzsolódott és kiesett a parlamenti pártok sorából. Jelenleg a közvéleménykutatások szerint nem hogy a parlamentbe jutás, hanem a statisztikai érzékelhetőség határát sem éri el, gyakorlatilag tehát eltűnt az országos politika színteréről.

A MIÉP nulláról indulva, évekig szinte alig érzékelhető népszerűségi mutatókkal, 1998-ban éppen hogy a küszöböt túllépve jutott be a parlamentbe, jórészt annak köszönhetően, hogy az MSZP „altató” kampánya következtében a választásokon való részvétel ekkor minden korábbinál alacsonyabbra süllyedt. A MIÉP parlamenti tevékenysége nem teljesen igazolja ugyan korábbi szélsőséges hírét, népszerűségének látványos növekedését azonban semmi sem jelzi. Stabil szavazótábora ennek folytán csak akkor biztosíthatja számára a parlamentbe való ismételt bejutást, ha a választási részvétel 2002-ben is a négy évvel korábbihoz hasonlóan alacsony lesz.

Az SZDSZ, az egykori második nagy rendszerváltó párt jelenlegi esélyei semmivel sem látszanak jobbnak, mint amit a többi kis párt esetében érzékelhetünk. Az SZDSZ 1990-ben a listás szavazatok 21,4 százalékát, s a parlamenti helyek 23,6 százalékát kapta, ezt követően azonban népszerűsége – a kormányon lévő MDF-éhez hasonlóan – gyorsan csökkent, 1992-ben alig 10 százalék felett, 1993-ban pedig végig 10 százalék alatt alakult. 1994-ben a választások előtt néhány héttel a párt népszerűsége hirtelen nőni kezdett, s a választásokon megközelítette ugyan 1990-es eredményeit, hiszen a listás szavazatok 19,8 százalékával a parlamenti helyek 18,1 százalékához jutott, ez azonban jórészt rajta kívül álló körülményekből (elsősorban a Fidesz népszerűségének zuhanásszerű visszaeséséből) következett. 1994 után kormánytényezőként ugyanúgy sikertelennek bizonyult az SZDSZ, mint az előző ciklusban ellenzéki pártként, népszerűsége folyamatosan csökkent, 1997-ben már ismét 10 százalék alá esett, s az 1998-as választásokon – mivel ekkor már más pártok népszerűségének csökkenéséből sem tudott hasznot húzni – csak a szavazatok 7,9 százalékát és a parlamenti helyek 6,2 százalékát kapta. Nemsokára azután az SZDSZ-t is elérte az MDF sorsa, holott sem pártszakadás, sem különösebb belső viszálykodás nem sújtotta: 1999 elejére támogatottsága már nem érte el a parlamentbe jutás küszöbét jelentő 5 százalékot. Végül is semmi különös nem történt az SZDSZ-szel, egyszerűen csak alkalmatlannak bizonyult a politikai porondon történő tartós helytállásra.

A pártelnök személyében 2000 végén történt, immár sokadik változás – bár sokak számára úgy tűnik – valójában nem hozott eredményt az SZDSZ számára. 1999-ben ugyanis gyakorlatilag végig 4 és 5 százalék között alakult a párt támogatottsága, majd 2000 tavaszán lassú javulás következett be, és május-szeptember hónapokban már 6, sőt 8 százalékos eredményeket is mutattak a közvéleménykutatások. Ezt követően, a főpolgármester-pártelnökjelölt agresszív fellépésének hatására a párt népszerűsége 4 százalék alá esett, s ehhez képest – a befutott pártelnök-jelölt konszolidáltabb fellépéseinek köszönhetően – nőtt ismét az SZDSZ támogatottsága, s jelenleg a 2000 május-szeptember közötti csúcsnál valamivel alacsonyabban, 7 százalék körül áll. A főpolgármester-pártelnök népszerűsége azonban, ahogy ez előrelátható volt, hónapról-hónapra csökken: 2000 márciusában még 56 ponttal a politikusok népszerűségi listájának negyedik helyén állt, 2001 februárjában viszont 47 ponttal már a tizennegyedik, azaz a mezőny második felébe csúszott vissza. A párt elnökének kettős pozíciója tehát egymás hatását rontja, s ha 2002-ben az SZDSZ ismét be tud jutni a parlamentbe, az csak a szerencséjének lesz köszönhető.

Végül, bár önálló politikai erőként nem lép fel, ejtsünk néhány szót az MKDSZ-ről is. A közvéleménykutatások arra adnak választ, hogy mekkora az egyes pártok közvetlen támogatottsága, a számunkra elsődlegesen fontos Fidesz népszerűségében az MKDSZ támogatása tehát nem jelenik meg. A jövő évi választásokon azonban ez másképp lesz, hiszen nagy a valószínűsége annak, hogy a Fidesz-MKDSZ közös jelöltek több szavazathoz juthatnak, mintha csak a Fidesz jelöltjei lennének (a hódmezővásárhelyi önkormányzati választások ennek látványos jelét adták). Elképzelhető, hogy a választásokon néhány százaléknyi szavazatkülönbség döntőnek bizonyul majd, így az eddigi sikeres, mértéktartó politika folytatásával, több nyilvános fellépéssel az MKDSZ a 2002-es választások titkos favoritja lehet.

Bonifert Donát

Vissza a kezdőlapra