„Szerettem meghalni. Hatásos, izgató feladat” – írja naplójában Gobbi Hilda. Egy nagyszerű színésznő zseniális mondata; s mintha valamennyien ezt próbálgattuk volna a magunk mögött hagyott huszadik században. Hogyan is kezdődött? A honfoglalás millenniumában égett az ország; utcasorok, paloták, szobrok emelkedtek mindenfelé. De alig fordult egyet az idő kereke, máris kezdődtek a túlköltekezés jelei. Vállalkozók sora jelentett csődöt, a középosztály megindult a lejtőn, de nem ám Sziszüphoszként… A magyar kisnemes körfolyosós bérházakba költözött, a földbirtok a kurta gangra tett virágcserepekbe. Majd jött az első világháború. Kicsit akár fel is lélegezhettünk volna, hiszen a háború rászorít a mindennapokra, nem enged jövőt tervezni; s ha vége, jöhet az újjáépítés. Úgy nagyon nagy vonalakban így is történt – de mire minden jóra fordult, begyűrűzött a gazdasági világválság. Ismét lenullázódtunk; s hogyan tudott kikászálódni e hatalmas kátyúból az „okos” emberiség? Újabb világháborúval… Ám egyszer az is véget ért; nekigyürkőzhettünk újfent az újjáépítés nemes, de már korántsem szokatlan feladatának. Hiszen mi mintha valamennyien szerettünk volna meghalni. Olyan hatásos és izgató feladat… És minő csodás kísérletek kora következett! Agrárországból a vas és acél országává próbált tenni bennünket a tervgazdaság; s meghúzhattuk magunkon a nadrágszíjtelket, nadrágszíjpanelt, nadrágszíjautókat. De mi, igen tehetségesen, még ebbe is fülig beleadósodtunk. Választottunk hát magunknak új rendszert; de sokak szerint ennél még Osztyapenko is fürgébben váltott lábat… Annak, aki ma körültekint, furcsa gondolatai támadhatnak. Mert túl a személyes gyászok és veszteségek fájdalmán, úgy tűnik, hogy el sem telt ez a száz esztendő. Égünk az országalapítás millenniumának lázában, közben globalizálódunk és integrálódunk; de mindeközben hová tűnik az ember? Clifford D. Simak mondataival élve: „Az első kérdés tehát az, hogy létezett-e valaha az ember nevű teremtmény. Jelen pillanatban, valódi bizonyítékok hiányában, a józan megítélés csak az lehet, hogy a mondakörben szereplő ember nem létezett, és kizárólag a népköltészeti invenció szüleménye.” Természetesen egy tudományos-fantasztikus regény bevezetőjében szerepelnek ezek a sorok – de vajh valóban oly messze állnak a magunk mögött hagyott évszázad, évezred rideg valóságától…? A kérdésre, csakúgy, mint számos hasonlóra, nem kell új feleletet keresnünk…

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra