Az EU tagság itt van a nyakunkon. 2001-et írunk, s ha nem sokat hibázunk, 2004-ben már teljes jogú tagjai lehetünk az Uniónak. Ahogy a ködből kibukkant ez a távolinak látszó, ám rohanvást közeledő dátum, felmerült a kérdés: tudjuk-e mit csinálunk, vagy csak behódolunk egy divatnak, mint a kilencvenes években az ultra-liberális gazdaságpolitikának?

Nemrégiben a Szent Margit gimnáziumban a fiataloknak arra a kérdésre kellett tömör válaszokat adniuk, hogy mit várnak az Európai Uniótól. A válaszok egy kevesek által ismert folyóiratban, a solymári eredetű, de országos figyelemre méltó „Képmás Magazinban”  sajtónyilvánosságot is kaptak.

A körkérdésre adott válaszok néhány kategóriába voltak csoportosíthatók.

1. A népek közti közeledés, békesség egymás kultúrájának megismerése által.
2. Összefogás - főleg keresztény értelemben.
3. Jólét.
4. Megkülönböztetés nélküli társadalom.
5. Magyarország visszatér oda, ahová mindig tartozott.
6. A szétszakított magyar nemzet békés újraegyesítése.

Ezek a válaszok lényegében jól tükrözik azokat az érveket, amelyek alapján ma a lakosság túlnyomó többsége az EU-ba lépés mellett van. Ez a túlnyomó többség durván hetven százalék.

De mik az érvei a harminc százaléknak? Sokan a nemzeti önrendelkezés feladását látják a belépésben s vagy elkerülhetetlen rossznak, vagy akár elkerülendőnek minősítik a tagságot.
Látszólag megerősíti ezt a véleményt a pártoknak az az egyöntetű álláspontja, hogy csak támogató népszavazás után léphetünk be. A NATO esetén ez bölcs döntés volt, de nem volt feltétlenül szükséges. Most azonban a népszavazás nem megkerülhető, - érvelnek - mert az EU-ba lépve szuverenitásunk, nemzeti önrendelkezésünk egy darabját adjuk oda Brüsszelnek.

Ahhoz, hogy ezt megérthessük, meg kell ismernünk az EU döntéshozatali mechanizmusának  főbb vonalait.

Három főszereplő van:
A Bizottság, a Tanács és a Parlament.
A Bizottság eredetileg a közös Európa kormánya lett volna. Ma is szokták így nevezni, de hatalma elsősorban a döntések előkészítésében és nem azok meghozatalában van. A brüsszeli hivatali apparátusról van szó.
A legfőbb döntéshozó a tagállamok kormányfőiből álló Tanács.
Véleményező, módosító bizonyos esetekben társdöntéshozói - mindenképpen az idő függvényében növekvő jelentőségű - szerepe van az Európa Parlamentnek.

Részletes szabályok szólnak arról, hogy milyen típusú döntéshez milyen fajtájú döntéshozatal szükséges.
Négy döntéshozatali mechanizmus van: a konzultációs eljárás, az együttműködési, a hozzájárulási és az együttdöntési eljárás.
Ezek részletes bemutatása meghaladja az ésszerű terjedelmi korlátokat. A konzultációs mechanizmusban a parlament véleményét nem kötelesek figyelembe venni, az együttműködési eljárásban a jogalkotó a Tanács, de a Parlament javaslatait csak egyhangú szavazással vetheti el. A hozzájárulás közismertebb néven vétójogot jelent, az együttdöntési eljárásban a Parlamentnek társjogalkotói szerepe van.

A valóságban sokkal de sokkal bonyolultabb folyamat világosan mutatja, hogy hol sérül a nemzeti szuverenitás. A Tanács jogszerű döntései kötelezőek a tagállamokra. A döntésben részükről csak a kormány vesz részt, s meghatározott kérdésekben - kétharmaddal - le is szavazható. Így elképzelhető, hogy a tagállamok közel egy harmada valamit ellenez, de mégis végre kell hajtania.

Ha néhány év múlva mindannyian az Európa Unió polgárai leszünk, miként tudjuk befolyásolni azokat, akik rólunk döntenek?  A befolyásolásnak három csatornája van: a Tanács a nemzeti kormányok képviselőiből áll, rájuk a nemzeti parlamenteken keresztül hathatunk. Ez a hatás áttételes, s ezért szokás demokratikus deficitről, megfogyatkozott demokráciáról beszélni az EU döntéshozatalaiban.
A demokrácia hiányát az EU jogfejlődése is észlelte és az Európai Parlament jogkörének fokozatos szélesítésével próbálta kezelni. Az Európa Parlament képviselőit ugyanis a tagállamokban a polgárok választják, lényegében az országgyűlési képviselőkkel azonos módon. Ez a második csatorna.
A harmadik az EU működését megszabó egyezmények sora, amelyeket a tagállamoknak jóvá kell hagyniuk, helyenként ratifikáció, azaz parlamenti szavazás révén, más országokban pedig népszavazás útján.
Ezeknek a mechanizmusoknak a megismerése azért fontos, mert feltárja, hogy ha kicsit áttételesebbé lesz is a választópolgár szerepe, de szavazatával kifejezhető véleménye mégis csak hatni tud a rendszerre.

Nem a demokrácia hiánya a baj, hanem az egész döntéshozatal bonyolultsága, az, hogy megfelelő előtanulmányok nélküli átláthatatlan az egész. Az EU tagságra való felkészülésnek tehát részben a politikai ismeretterjesztés időszakának kell lennie.

Az EU nyilvánvalóan közelebb hozza egymáshoz tagállamait, ezt nagyon jól látták a Szent Margit gimnázium tanulói. Mivel jár ez a közelség? Ha nem vigyázunk, nagy bajokat okozhat. Ha az emberek saját kulturális élete főleg befogadásból áll és nem a saját értékek tudatosításából és terjesztéséből, akkor elmosódnak a nemzeti karakterek, jellegtelenné, gyökértelenné válik az ember. Ekkor a közeledés nem gazdagít, hanem szegényít. Meggyőződésem szerint ez ellen tiltakozik valahol a lélek mélyén az a valójában mérsékelt osztrák vagy francia, aki - sokak meglepetésére - a jólfésült, de kicsit unalmas és a problémákat talán a szőnyeg alá söprő bal és jobb középpártok helyett a szélsőségre szavaz.

Nem szabad tehát a feltétlen kulturális gazdagodást jelentő közeledést a nemzeti kultúra elhanyagolásának korszakává tenni. Magyarország egyik legfőbb nemzeti célját, - a magyar nemzet határmódosítás nélküli újraegyesítését - akkor érheti el, ha európaisága magyar lesz és magyarsága európai. Ekkor és csak ekkor maradunk függetlenek az egységesülő Európában. Az államiságának jubileumát ünneplő Magyarország érzi ezt. Jócskán megvannak azok a történelmi gyökerek és művészeti értékek, amelyeket szétoszthatunk, amelyek nélkül Európa maga is szegényebb lenne. Olyan vezetésre, olyan kormányra van szükségünk, amely látja ezt, és amely képes mindennapos gyakorlatává tenni a nemzeti kulturális örökség ápolását. A minden értéket relativizáló liberálisok és a külső erők lelkes kiszolgálására nevelt szocialisták nem is érzik ennek a feladatnak a jelentőségét. Eredmény a jobb-közép, polgári és kereszténydemokrata kormány újabb megbizatásától, a megkezdett  munka folytatásától várható.
 

Surján László

Vissza a kezdőlapra