Ma kegyeletadó ünnepségen és előadással emlékeznek meg Zentán az 1849. évi véres gyertyaszentelőről. A tragikus események 152. évfordulóján idézünk egy részletet Zenta monográfiájának a közelmúltban kiadott I. kötetéből:

A zentai nemzetőrség felett Majoros István helybeli földbirtokos vette át a parancsnokságot. Vészbizottságot alakított, a várost sáncokkal vette körül. Így érte őket január 29-én a szerbek felszólítása, akik a város ellenállás nélküli feladása esetében bántatlanságot ígértek. Majoros hallani sem akart erről. Hazafias beszédeivel maradásra, elszánt védekezésre szólította fel a hiányosan felfegyverzett védőket; sőt a menekülni szándékozókat a sáncokra állított őrök segítségével akadályozta tervük végrehajtásában. Küldöttség ment Szegedre, hogy katonai segítséget kérjen, mivel azonban nem kapott, vissza sem tért a városba.    Közben Szabadkáról Zentára rendelik Demcsa János őrnagyot, hogy vegye át a parancsnokságot. Mivel Szabadkáról sem várhattak támogatást, utasítást ad ki, hogy a nők és a gyermekek hagyják el a várost, s csak a fegyverbíró férfiak maradjanak annak védelmére. Majoros saját ambícióitól fűtve, de meggyőződéséből kifolyólag is Demcsa ellen lázította a népet, azzal érvelve, hogy családjuk védelmében a férfiak majd nagyobb elszántsággal harcolnak. Saját álláspontja kierőszakolásában odáig ment, hogy lincshangulatot szított Demcsa őrnagy ellen, akiről közben az is kitudódott, hogy görögkeleti vallású. Ezzel végképp hitelét vesztette az amúgy is egyre inkább eluralkodó pánikhangulat közepette, s a Majoros által felizgatott tömeg valósággal felkoncolta.    A Tisza mentén vonuló szerb hadoszlop február 1-jén ért Zenta alá. A városba küldött, megadásra szólító parlamentereket Majoros kivégeztette. E végzetes események után a szerbek megindítják a támadást. Davidovac 1500 embere, valamint Aleksandar Trifkovic szerbiai önkéntesei (mintegy 500-an) komolyabb ellenállás nélkül nyomultak előre. A már teljesen demoralizált, maroknyi zentai nemzetőr elmenekült. Csatlakozott hozzájuk Majoros István is. Zenta civil lakossága így már teljesen kiszolgáltatottan, védtelenül maradt. Aki tehette, menekült Magyarkanizsa irányába, a réteken keresztül. A felgyújtott, lángokban álló városban rekedt lakosok többsége pedig kegyetlen öldöklés áldozatává vált. A kegyetlenkedésekben elsősorban a részeges Trivkovic önkéntesei jártak elöl. Az általuk elkövetett rémtettek annyira kirívóak, egyedülállóak voltak, hogy később Knicanin elfogatja, és Belgrádba küldi felelősségre vonás végett, ott azonban a fejedelem asszonyhoz fűződő rokoni szálak erősebbeknek bizonyultak a kenderkötélnél, így a számonkérés elmaradt.    Három nap múltán a szerb csapatok elhagyták Zentát, és Magyarkanizsa ellen vonultak, a rablást, öldöklést azonban a helybeli szerbek egy része is folytatta. Mindent összevetve, mintegy 1500--2000 magyar lakos esett áldozatul a február eleji vérontásnak. Köztük szép számmal akadtak zsidók is, akiknek a magyar szabadságharc iránti rokonszenvük miatt kellett lakolniuk.

Akárcsak a délvidéki harcok más színhelyein, így Zentán is találkoztunk az emberiesség megható példáival, amikor is a szűkebb közösségi hovatartozás győzedelmeskedik a nemzetin. Így például Mojsije Zagorica jegyző akadályozta meg Trivkovicékat abbéli szándékukban, hogy a Szent Háromság-szobrot emberfejekkel rakják körül török szokás szerint. Az ártatlan lakosok mentésében, rejtegetésében úgyszintén elöl járt Sava Vujic földbirtokos, valamint Aleksandar Nikolic pravoszláv pap. A köztudatban persze elsősorban az értelmiségiek neve maradt fenn, de a hagyomány úgy tartotta, hogy többen is követték az előbb említettek példáját.
 

Vissza a kezdőlapra