Már nem emlékszem, hol és kitől olvastam, de bennem maradt egy mondás: minél kisebb egy ország, annál hosszabb a himnusza és annál több a nemzeti ünnepe. Tagadhatatlan, hogy van ebben a mondatban némi bántónak is vélhető fensőbbség, fölényes szarkazmus; ugyanakkor rátapint egy roppant lényeges elemre. A kis országok életében rejlő benső, szinte már vállalt, de legalábbis elfogadott játékszabályként tudomásul vett érzelmi instabilitásra, az identitás egyensúlyzavaraira utal. Így van ez mifelénk is. Gondoljunk csak bele: tudunk-e méltóképp ünnepelni történelmi évfordulóinkon; s tudunk-e bensőséges, tartalmas alkalmakat teremteni érzelmeink kimutatására – nem hozott anyagból…
Február tizennegyedike. Egy különös napja a magyar történelemnek. Erős túlzással meghasadt nemzetünkért is mécsest lobbanthatnánk ezen az estén, hisz egyaránt születésnapja jónak és rossznak. Zsigmond királyé – aki fél évszázadig uralkodott, s akit a legrövidebben „a monarchia korai előfutáraként” is aposztrofál a történetírás. És Batthyány Lajos születésnapja – a magyar függetlenségi harcok első mártír miniszterelnökéé; a nemzet első szabadon választott vezetőjéé. De a köznapi jóra s a közműveltség alapvetésére, annak elengedhetetlen szükségességére is vélhetnénk e napon – a Magyar Tudományos Akadémia első nagygyűlésének évfordulóján. Mondottam: különös dátum.
Egy önmaga múltját ismerő és tisztelő; identitására nem kényesen vigyázó (mert arra néki nem is kell; úgy van és él benne az, mint a lélegzet, olyannyira evidensen…) nemzet, ha nem is emelné szép, fényes ünnepei közé ezt a napot, de semmiképp sem hagyná azt idegen szokásokkal elfedni, elfeledtetni. Ráadásul – ízléstelen, csiricsárén külsőséges szokással…
Meglehet: túl komolynak gondolják most e sorokat; miért kell kötözködni a Valentin-nappal, kérdik. Miért is? Mert – nincs közöm hozzá. A globálbiznisz egyik legtrükkösebb, legkörmönfontabb ága. Ugyan van ideológiája: állítólag egy római császár kényszerítette „cölibátusba” katonáit, mert úgy gondolta, hogy az egyedülálló férfiak kitartóbbak, ellenállóbbak. Valentin pap azonban titokban továbbra sem tagadta meg a fiatal szerelmesektől a házasság szentségét. Ezért életével fizetett. A legenda – szép. De mi köze van mindennek a szív alakú léggömbökhöz, a plüssállatkákhoz, s annak, hogy Angliában újabban már állatoknak is küldhetnek üdvözlőkártyákat a szerelmesek napja alkalmából? A szigetország lakóit gyakran vádolják azzal, hogy jobban szeretik ölebeiket, mint a gyermekeiket, olvashattuk egy mai hírben. „A Valentin-napi állatkártya természetes fejleménye ennek az állatszeretetnek” - mondta a Woolworths áruházlánc szóvivőnője…
Mi közünk hát a szeretetet és a szerelmet íly ízléstelen giccsé parafrazáló képeslapokhoz? Elég csak egy-kettőre rápillantanunk ahhoz, hogy józan elmével ne érezzék túlzónak indulataimat.
Lehet-e a karácsonyi áhítatot, lehet-e a húsvéti örömhírt odavarázsolni még egy alkalomra; kell-e a szeretetnek még egy ünnep? Kell – de nem ez. Bár a képeslapgyártóknak biztosan jól jön. Egy felmérésben olvasható: évente egymilliárd üdvözlőkártya fogy ezen a napon; s ezt a számot mi is gyarapítjuk, Légy a Valentinom! feliratú, rózsaszínű, émelygősre „kandírozott” kultúrmerényleteinkkel… Igen: ez ugyanabból a kultúrszennyből származik, amely egy évtizede hömpölyög hozzánk, megállíthatatlanul. A szappanoperák röpcéduláinak, a csöpögős lektűrök könyvjelzőinek, a gépies, futószalagon születő érzelemmentes érzelmek blokkolókártyáinak is nevezhetnénk e kartonlapokat. Számtalan testvérével egyetemben; amelyek (ha már egy gesztus tárgyairól, rekvizitumairól szólunk) feledtetik a mézeskalács szíveket, a tükrös huszárokat; feledtetik saját dalainkat és virágainkat.
S van még egy üzenete ennek az „ünnepnek”: túl határtalan giccsáradatán, túl számunkra megfoghatatlan – mert gyökértelen – hagyománytalanságán. A szeretet – örömhír. Életünk teljességének üzenete; hétköznapjaink mindegyikének célja és lehetősége. E nagy folyóból ki lehet persze – és ki is kell – merni egy-egy kortynyi pillanatot. A karácsonyi és a húsvéti örömhír érkezéséét; és a Kedves születéséét. S persze két élet összefonódásának is vannak olyan pillanatai – amelyek csak az övék. Ilyenkor illik egy szálnál több virággal hazatérnünk. De egyetlen szálat minden más napon is haza kell vinnünk, legalább arcunkon, mosolyunkban, simogatásainkban. A kedvesség, a szeretet, a szerelem – ne legyen egyetlen nap vásári bóvlija; ne legyen cinikus globálbárók profitfelhalmozásának általunk önként s dalolva vállalt, szolgált eszköze.
Ez az „ünnep” – nem a miénk…

Tamási Orosz János

 

Vissza a kezdőlapra