Ösztönös felkészülési folyamatnak is nevezhetném a Marton úrral eddig megtett közös utunkat – gondolkodik el a művész. - Az első nagy közös találkozásunk 1975-ben volt, a Pesti Színházban. Az ifjú Werther újabb szenvedései-ben. Egy különös játékban: mai, fiatal kamaszfiú vette magára a wertheri jelmezt és próbálta túlélni azt a szorító világot, amelyben élnie kellett. Végül az elembertelenedő körülmények közepette föladja a küzdelmet; de nem tudni: véletlen baleset, vagy tudatosan vállalt áramütés következtében távozik az élők sorából. Ez volt az első közös munkánk; az egészet átszőtte a gyönyörű goethei szöveg; nagyon szép költői játék volt. Következett a Homburg hercege, majd a Jó estét nyár, jó estét szerelem, a Kőműves Kelemen. Ez az az időszak, amikor – úgy játszol, ahogy kinézel, amilyen a lelked, a fizimiskád, az alkatod. Úgy egy az egyben jöttek a „pofáncsapó” szerepek – de ahogy kezdett öregedni az ember, alakult belül is, egyre összetettebb kihívásokkal kellett szembenéznie. Törtebb életű, életútjukban nem egyenes ívű, bonyolult karakterű feladatok vártak. Emlékszem: drága apám, amikor megnézte Az ügynök halálát, azt mondta rólam a darab után: fiam, ez már egy alakítás volt… A nyolcvanas évek derekától kezdve tehát szép fokozatosan átállítódott a pálya… Volt még különös találkozásom Marton úrral a III. Richárdban, ahol is Richárd közvetlen tettestársát, gonosz segítőjét, Buckingham herceget játszhattam. Ő már egy igazi, furcsa, kettős életet élő, nagy játékos karakter volt. S végül belefutottunk ebbe a nagyon jó szerepbe…
- Torvald Helmer. Egy velejéig erkölcsös, tisztességes ember. Ösztöneiben azonban velejéig erkölcstelen és tisztességtelen…
- De – nem tud róla. Ez nagyon fontos. Amúgy magam is egy olyan apajogú világban nőttem fel, amelyben a férfitekintély megkérdőjelezhetetlen volt. Bármilyen negatív gesztust gyakorolt, azt is tisztelni kellett. Természetesen ebből a világból kiszakadtam, sokféle kulturális érintkezésben lett részem, s kialakult saját világképem is. Egyszer csak nyilván már kritikával szemléltem bizonyos dolgokat. De tudatosan s tudat alatt is hordozunk magunkban „torvaldos” jellemzőket. S hát ki tudja? A pszichológusoknak van az a játéka, hogy (természetesen szimplifikáló a dolog, de mégis nagyon jól jellemzi a lélekrajzot): egy téglalapot négyfelé osztva az egyik szelet személyiségünk azon része, amelyet ismerünk, vállalunk, s amit mások is tudnak rólunk. Van alatta egy másik: mi magunk tudunk róla, de elrejtjük. A harmadik rész az, amelyet mások látnak és gondolnak rólunk, de mi nem is tudunk róla. Majd, általuk megismerve ezt, vagy vállaljuk, vagy próbáljuk elrejteni. S a negyedik szelet: a tudatalatti. Ahonnan nagyon meglepő tulajdonságok törhetnek felszínre, a legváratlanabb pillanatokban. Ha utána gondolok: tizennyolc éve élek már házasságban. Az ember sokszor nem látja a saját gesztusait, cselekedeteit. Megéli az éveket s a pillanatokat, hol így, hol úgy, pozitívan vagy negatívan, az ünnepeket és a mostohább fejezeteit az életnek; de azért nem látjuk magunkat. Biztos vagyok benne: ha egy harmadik szem kívülről követné az életemet, én is bizony sokszor rajta kapnám magam sok mosolyogtatóan irritáló tulajdonságomon. Azt gondolom tehát: van olyan része lényünknek, amelynek köze lehet a karakterhez. Úgy is, hogy jól eshet az embernek az intoleráns, főokoskodó, apáskodó hajlamait kijátszani. Marton Laci valamelyik nap azzal jött be a próbára: ma reggel legalább negyvenszer „torvalkodtam” otthon a gyerekeimmel. Egymás között is szinte cselekedeteink jelzőjévé vált ez a név. Nagyon jó feladat. Képviselni egy ilyen ember igazát – mert annál jobban lehet szembesíteni azokkal, akik lent ülnek. Majd ők minősítik. Én nem tehetem, mert akkor lebukik, akkor nincs. Ez a szép. Egy hihetetlenül nagy munkabírású, pontosságra törekvő karakter. Úgy fogja fel a világot, mint kozmikus adottságot. Minden úgy van, ahogy van – a Göncöl-szekértől a postaláda kulcsáig. Minden úgy van a helyén, és úgy van jól, ahogyan van. Ismerünk ilyen embereket… Nagy önbizalom és tekintély; végzi pontosan a munkáját; tehetséges és korrekt. De az a nagy veszedelem, hogy az emberi viszonylatok sokkal bonyolultabbak ennél…
- Kellett tehát egy nagyszerű rendező – és kellett egy csapat…
- Olyan műveletet hajtott végre Marton László, mint ahogyan az orgonához nyúl a művész. A hangszeren vannak olyan kulcsok, amelyekkel át lehet hangolni a leghatalmasabb templomi orgonát is. A szerkezet ugyanaz marad, mégis: az öblösebb hangok finomabban, a lágyabbak hidegebben, kristályosabban szólalnak meg. Így éltem meg ezt a szerepet: nagyon nagyszerű kaland. Élvezetes munka. Nem beszélve arról, hogy ez partnerek nélkül valóban nem megy. Eszenyi Enikővel a Vígszínházban – ahol már huszonhatodik évadomat töltöm – eddig mindössze háromszor találkoztunk színpadon. Ilyen mélyen, sokoldalúan, sokrétűen megközelítve a két nem kapcsolatát – most először. Hihetetlen munkabírású és fantáziájú, nagyon nagy odaadással és alázattal dolgozó kolléga. Jó vele játszani. Örülök, hogy Benedek Miklós is a csapatban van. Vele most kátszom először életemben. S színpadon nem találkozunk a Gálffi Laci által megformált Krogstaddal, de egymás életében hihetetlen súlyos tehertétel a mi létezésünk, direkt és indirekt módon egyaránt. Kiss Mari - évfolyamtársam volt. Most ismerkedtem meg a darab fordítójával, Kúnos Lászlóval. Jót tett a műnek, hogy nem egy közvetítő nyelven át, hanem norvég eredetiből lett újrafordítva. Jól mondható, feszes, mai darabbá avatta. Mit mondhatnék még? Az előadás – Torvald végszavával élve – a legnagyobb csoda. Így, kérdőjel nélkül…
Vissza
a kezdőlapra