Ezerkilencszázötvenegyben nyertem diplomát és szerződést a Nemzeti Színházhoz, ugyanekkor megnősültem. Feleségem Gombos Katalin, az Ifjúsági Színház ünnepelt naivája. Hamarosan két gyermekünk született: András és Mariann. Egy új család jött létre, hogy folytassa az elődök útját. A történelem pedig kísérte tovább életünket, miközben mi is alakítottunk rajta. Például 1956 októberében a Petőfi-szobortól a Parlamentig, lyukas nemzeti lobogótól a barikádokig, egészen addig, amíg a szovjet lánctalpak meg nem teremtették „Kelet-Európa csendes, újra csendes?” több évtizedes diktatúráját. De ennek családi-történelmi krónikáját talán egy más alkalommal idézném fel – egy írásában így foglalta össze felnőtt élete számára legfontosabb mozzanatait Sinkovits Imre.

A lexikon szerint: „… 1951-ben kapott diplomát, és a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1958-tól 1963-ig a József Attila Színház tagja volt, majd visszaszerződött a Nemzeti Színházhoz. Gazdag hanganyaga, nagy modulálóképessége, mély átélése és szuggesztivitása legjelentősebb Shakespeare-szerepek és a klasszikus magyar drámák hősalakjainak újszerű és hiteles megformálására predesztinálják. Kitűnően alakít intrikus jellemeket, humora, megfigyelő- és karikírozóképessége legkiválóbb művészeink sorába emelte. Szerepköri korlátai nincsenek. Kiváló versmondó, számos filmben és tv-játékban szerepel. A Nemzeti Színház örökös tagja.” E két arckép közé próbáljuk most beilleszteni a pályatársak emlékeiből rajzolt arcmását…

Egy nyelven beszéltünk

Ezerkilencszázötvenkettőtől ismertük egymást. Akkor szerződtem a Madáchba; ő már a Nemzetiben játszott – emlékezik Zenthe Ferenc. - Persze: mindennap volt próba, majd előadás. És rengeteg filmforgatás! Az egyikből estünk a másikba. Sok filmet készítettem vele. Barátom volt. Nagyon meglepett a hír… Nehéz erről beszélni… Egy generációhoz tartozunk, igaz, én hét évvel idősebb vagyok. Mindig úgy találkoztunk, mintha nem múlt volna el közben egy-két hét, vagy akár több hónap. Jó kedvvel, nagy szeretettel tudtunk beszélni egymással. Nem csak magyarul, hanem - ezen belül is - egy nyelven beszéltünk. Kiváló ember és színész volt. A hivatásának élt. Teljes emberként művelte a mesterséget. Mindig pontosan tudta: mikor, mit, hogyan mondjon. Nagyon benne volt a „civil” életben is. Sok barátja volt, még több tisztelője… Gyakran beszélgettünk arról: hogyan tud a mi generációnk alkalmazkodni a mai, megváltozott színházi világhoz. Csak úgy, mondta, ha azt, amit kapunk - tisztességgel, becsülettel valósítjuk meg…

Emberséggel nevelt

Meghatározó élmény volt tőle és a Nemzeti Színház akkori gárdájától tanulni. Ezerkilencszázhatvankilencben… – mondja tűnődve Andorai Péter. - Mindent tőlük sajátítottunk el. Álltunk és figyeltünk; statisztaként az előadásokon, vagy csak a színfalak mögül figyelve a próbákat. Szinte belélegeztük a tudást – s ami nagyon fontos volt: ők szívesen adták azt át. Az, hogy egy levegőt szívhattunk velük; csodálatos emlék. Az akkori Nemzetinek volt egy emelkedett légköre; hangsúlyozták is, persze, hogy az ország első színházában vagyunk. Ott tanultunk meg – tisztességet, becsületet tanúsítani. A színház – szentély. Thália temploma. S ehhez mért erkölcsi magatartást kell gyakorolnunk. A próbákon nem lazsálunk, utcai nagykabátban nem megyünk be a színpadra, nem majszolgatunk. Ezekért olyan szigorú fegyelmiket kaptunk, hogy hamar megtanultuk: ha belépsz a színház kapuján, az olyan, mintha templomba lépnél. Megalapozták későbbi színházi magatartásunkat. S hadd említsem egy még személyesebb élményemet. Az ember tragédiája párizsi képében a forradalmárok csoportjában szerepeltem. Egyikünk a játék szerint agyonlövi magát – s én megpróbáltam ezt „lereagálni”. Meggyászoltam a sorstársat. Az előadás után Sinkovits félrehívott. Nem a többiek előtt okított, hanem négyszemközt magyarázta el: fiatalember, én pontosan látom, hogy maga mit akar, de ebben a jelenetben Danton a főszereplő. Fontos, hogy a néző rá szegezze a tekintetét. Ha maga elvonja a figyelmet, elfordul, a saját kis drámájával foglalkozik, akkor eltereli a hangsúlyt a mondanivalóról. S még nagyon sok, ehhez hasonló finomságokat tanultunk tőle. De mindig - emberségesen közeledett hozzánk.

Nevettetett és ríkatott

Csupán az utóbbi három hónapban kerültünk közelebbi viszonyba; de úgy is mondhatnám: megadatott, hogy az utóbbi három hónapban vele egy színpadon játszhattam – említi Kaszás Attila. - Találkozásunk zavarba ejtően emberséges volt; belecsöppentem, vendégként, egy színészi közösségbe, de ő úgy fogadott, mint régi ismerőst. Nagyon megható volt. A Csongor és Tündéről beszélek, természetesen. Nagyon érzékeny próbafolyamatban dolgoztunk; bár néha látszott, hogy nincs egészen jól… Előző este még játszottunk; akkor valami furcsa talán átsuhant a színpadon és a lelkünkön. Erről nehéz beszélni… Nem is tudok. Azt, hogy mit jelentett ő ennek a kornak: nem az én tisztem minősíteni. De azt tudom: számomra megtestesítője volt azon irigylésre méltó színészeknek, akik a szakma minden csínját-bínját értették. Tudott ríkatni és nevettetni. Ez szakmánk két legalapvetőbb funkciója. Emellett nagyon bölcs, okos ember volt. Tudott - gondolkodtatni is. Azt a morális hitet és tartást, amellyel rendelkezett, nagyon kevesek mondhatják magukénak. Nem csak a szűken vett szakmában, hanem az országban is.

Drámai sorsot élt

Olyan közel van még a csapás, hogy nagyon nehéz magunkhoz térni - csuklik el Raksányi Gellért hangja. - Tegnap játszottam a színházban; csend honol. Magukba mélyedő, megrendült kollégákat látok. Szorongva hívjuk fel – a kortársak – egymást. Hol Bessenyei Feri csönget rám, hol én hívom, félve, Agárdy Gabit. Megmagyarázhatatlan űr tátong a lelkünkben. A fele kitépődött. Össze akarom szedni magam, de roppant nehéz, mert egy nálam fiatalabb barát távozott el – s én ezt csak fordítva tudtam elképzelni. De ha már így hozta a kegyetlen sors, az jut eszembe, hogy csak minden száz évben egyszer születik ilyen óriási színész. A legnehezebb időkben is mindig megvallotta a hitét. Szinte valóságérzet-hiányban szenvedve… A mi ütköző államunkban egy ilyen színész élete egész szellemi létünk hű kivetítője. Arra gondolok: talán majd egykor, ha meglesz a történelmi távlat, valaki biztosan ír az Imréről egy kitűnő drámát. Mert nem csak megérdemli, hanem alkalmas is erre az ő egyéniségéből kiáradó érzelmi töltés. Fél évszázadon keresztül bűvkörébe varázsolta – okkal – a magyar nézőt. Korra, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Tisztelték és szerették a művészetét. Az, ami őbenne megrázó volt: mindig töretlenül képviselte a Nemzeti Színház színeit. Fájó szívvel mondhatjuk el: ő valóban a nemzet színésze volt.

Élete a színház

Harminc éven keresztül voltam pályatársa. És kortárs is – fogalmaz szaggatottan Máté Erzsi. - Játszottam az édesanyját, a feleségét; nagyon sokszor szerepeltünk együtt. Zseniális színész volt. Nagyon nagy egyéniség; s amit én végtelenül szerettem benne: a humorát. S hihetetlen életkedvét, élni akarását. Életigenlését. Sohasem láttam rosszkedvűnek… Persze, most a színházról beszélek. A magánéletét nem ismertem; de ha a színházban találkoztam vele, elementáris egyéniség volt. Megszállott színész. Néha el is tűnődtem: mennyi az az idő, amennyit a családja körében tölt? Ha csak magamból indulok ki: életem legnagyobb részét én is a színházban töltöttem. Nappalokat, estéket. Azt hiszem: mindene a színház volt. Az élete. Az otthona. Az biztos: ennek a férfinek a színház volt az élete. Megszállott, őrült színész. Ez volt a mindene…

Imádott játszani

Nekem, mint színésznek, rettenetesen jó dolog volt, hogy amikor ránéztem az Imrére, akkor sohasem egy színésszel beszélgettem, hanem mindig azzal az emberrel, akit ő megszemélyesített – idézi fel Hámori Ildikó. - Ez nem gyakran fordul elő… Annyira azzá tudott válni, akit játszott, hogy az egészen kápráztató volt. Minden műfajban remekelt. Komédiában, vígjátékban pontosan olyan jó volt, mint a drámában. Sőt – az előbbiben talán még jobb; azokban lubickolt. Imádta. Mert - halálosan komolyan vette. Húsz évet játszottam vele együtt; ennek alapján is mondom: fantasztikus fizikai, pszichikai ereje volt. Legyőzte a betegséget is. Kiment a színpadra és semmit nem lehetett látni rajta. Ezt igazolja az utolsó este története… Kiment – és mintha minden baját elfújták volna. Imádott játszani. A színház iránti szeretet hajtotta, s a színművészettel szemben érzett becsület. Ő nem megélhetési színész volt… Számomra fantasztikus, hogy minden előadáson hozzá tudott tenni valamit azokhoz az alakításokhoz, amelyek amúgyis úgy álltak a lábukon, hogy az megkérdőjelezhetetlen volt. Sokáig játszottuk az Ők tudják, mi a szerelem című darabot a Várszínházban. Tolnay Klárika lányaként, a szerepem szerint, végigültem az előadásokat. Bent, a színpadon. És néztem őket. Fantasztikus élmény volt. Minden előadás hozott öt olyan percet, amely újat jelentett; addig nem úgy néztek egymásra; addig nem látott gesztus, jelzés született. Imre ebben különösen, megszállottan elől járt. Valamit minden előadáson másképp csinált; de nagyon igazul. Ám ha valami mégsem sikerült – letérdelve, kezet csókolva kért bocsánatot Klárikától. Nagyszerű ember. Jó volt vele együtt játszani. S hogyan mondott verset! Rettenetesen érezte a hangsúlyokat, a szavakat; a sorok minden rezdülését…

Történelmi személyiség

Nagyapámnak volt egy mozija Ibrányban. Oda szabad bejárásom volt; minden filmet láttam. Gyerekként így találkoztam először Imre bácsival – tekint vissza Hegedűs D. Géza. - Középiskolás voltam már, amikor a debreceni színházi fesztiválon, 1970 körül, először láttam őt színpadon. A Mózessel vendégszerepeltek; hihetetlenül felkavaró élményt nyújtott. Fantasztikus benyomást tett rám az a szálfaegyenes, csodálatos bonyolultsággal játszó színész. Nem gondoltam volna, hogy kis idő múlva együtt játszhatok vele. Nagyon sok rádiójátékban lehettem partnere, sokat szinkronizálhattam, tévéjátékokban is szerepelhettem mellette. Amire nagyon erősen emlékszem: a Czillei és a Hunyadiak. Imre bácsi volt Czillei, én játszhattam Hunyadi Lászlót. Komoly ellenfelei lehettünk egymásnak… Érdekes színpadi élmény: a Don Carlost játszottam a Vígszínházban, s neki be kellett ugrania az Inkvizitor szerepébe. Megmentette az előadásunkat. Így ő küldött néhány alkalommal a máglyára… Magánemberként is sokszor találkoztunk. Számtalanszor utaztunk együtt vidékre, verses műsorokban szerepelve.  Hogyan tudott verset mondani… Az utak alatt hihetetlenül sokat mesélt. Emlékszem egy történetre: feküdtünk egy fárasztó próba szünetében, mesélte, a Nemzeti Színház színpadán, Bihari Jóska bácsival. Hanyatt. Egy kicsit kiegyenesítettük a hátunkat; s fölnéztünk. Látod, mondta Bihari, itt van ez a körfüggöny. Olyan, mint egy nagy szoknya. Mi pedig, színészek, e szoknya alatt szaladgálunk, s ennek a csodálatos nőnek, aki a színház, próbálunk örömet szerezni. No és természetesen magunknak is. Ez valami borzasztóan erős szimbólum… Én csak jókedvűnek, kedvesnek, figyelmesnek, odafigyelőnek, kíváncsinak, sorsodra kíváncsinak ismertem meg. Nem lehetett olyan rohanó pillanat, hogy egy-két szó erejéig ne lett volna rád nyitott, ne szorongatta volna meg a kezedet, ne lapogatta volna meg jókedvűen a válladat. S egy történelmi személyiség. A modernkori történelmünk nagyszerű, bátor alakja.

Jó volt szemébe nézni

A Mózesben láttam őt először. Fantasztikusan nagy hatással volt rám – hallgat, szívszorítóan, Szakácsi Sándor. - Később kollégája lehettem; ugyanarra a színpadra léphettem, amelyen őt láttam Mózesként, majd közös öltözőbe kerültünk. Sokat beszélgettünk is, főként a Tévedések vígjátékának előadásai alatt, hiszen jelenésünk a darab elején és végén volt. A köztes időt többnyire átdiskuráltuk, már ha neki nem akadt egyéb dolga. Levélírás, szereptanulás; a restanciáit ott szokta bepótolni. Mindig egy kis irodányi notesz, levél, toll volt nála. S írt. Úgy másfél héttel ezelőtt Mózest szinkronizáltam egy filmben, s egyszer csak beszólt: figyelj, Sanyi. Ez volt az utolsó szinkronszerepe. Akkor tudtam meg, hogy a filmben ő az Úr hangja s én lettem Mózes… Furcsa az élet… Nagyon szerettem őt, s azt hiszem, ő is engem. Mindig kérdezett: mit csinálok, hogyan alakul az életem. Csak nemrég mondtam neki: olyan jó a szemedbe nézni, Imre bácsi. Aznap, amikor meghalt, a Nők iskoláját játszottuk. Természetesen nem volt tapsrend; az előadás végén társulatunk egyik tagja bejött és bejelentette a hírt. Egy perces néma felállással adóztunk emlékének, a nézők is, majd csöndben kimentünk a színpadról. Furcsa érzés volt. Később bejött a színházba Agárdy Gabi bácsi, hozott egy koszorút Imre bácsi öltözőasztalára s ott sírt. Majd egy műszaki dolgozó jött be sírva, s szintén letett egy csokrot. Úgy érezte, hogy neki ezt – muszáj… Mindannyiunknak hiányozni fog.

---

Sinkovits Imrét, a nemzet színészét február másodikán délután három órakor temetik az Óbudai Temetőben. A Nemzeti Színházban felállított ravatala előtt aznap délelőtt kilenc és egy óra között róhatjuk le kegyeletünket.

Tamási Orosz János

 
 

Vissza a kezdőlapra