Alapige: ApCsel 24,24-25

Néhány nap múlva pedig megjelent Félix a feleségével, Druzillával, aki zsidó származású volt. Magához hívatta Pált, és meghallgatta őt a Krisztus Jézusban való hitről. De amikor az igazságról és önmegtartóztatásról meg a jövendő ítéletről kezdett beszélni, Félix megrémült, és így szólt: „Mostan menj el, de ha alkalmat találok, majd ismét hívatlak.”
 

Tavaly nyáron volt 30 éve, hogy dr. Joó Sándor, a pasaréti református gyülekezet lelkipásztorát hazahívta az Úr. 
A Cseri Kálmán vezette gyülekezet oly módon is szokott emlékezni rá, 
hogy az évfordulón az ő igehirdetései közül hallgatnak meg egyet.

A Magyar-Hon-Lap most nem évfordulóra emlékezik. A beszéd tartalma miatt tartja fontosnak, hogy olvasói megismerjék azt. A kellő pillanat felismerésének fontosságát - éppen a Nagyböjt kezdetén - nem lehet eléggé hangoztatni.  Lehet, hogy épp most van a nagy alkalom a megújulásra, megerősödésre!

Ez az anyag egyben ajánlás is: A pasaréti gyülekezet honlapján ugyanis az igehirdetés olyan tárházával találkozhatni, ahonnan mindenki sokat meríthet épülésre, gazdagodásra.

 

„Az igében van egy kicsiny szó, a melynek a jelentősége mégis igen nagy. Így hangzik: mostan. A mostan csak egy egészen rövid pillanat, mégis, mi minden függhet tőle egy ember életében! Ezen a mostan-on múlhat egy embernek az örök élete! Tudniillik azon, hogy most mit tesz, hogy ezt a mostant miként használja fel. Ez a mostan talán egy végleges döntés alkalma lehet. Olyan pillanat, a melytől kezdve egy ember élete vagy fölfelé emelkedik a fénylő magasságok felé, vagy lefelé, valami sötét mélységbe süllyed, ahonnét bizony nincs felemelkedés. Félix és Druzilla számára ez a mos tan azt jelenti, hogy a következő néhány percnek vékony drótján függ számukra az üdvösség vagy kárhozat. Az, hogy megtartatnak-e az örökkévalóság számára, vagy elvesznek? Az a kérdés, melyiket választják?
Mostan! — Minden embernek megvan a mostanja. Néha többször is egy élet folyamán. Neked is megvan, nekem is. Félix és Druzilla számára akkor volt ez a mostan, amikor Pált hallgatták. Ez a két fiatal lélek ott áll az életük nagy, döntő választóvonalán. Micsoda hatalmas mostant ad nekik itt Isten. Tele kegyelemmel, figyelmeztetéssel, életlehetőséggel. De sajnos… elmulasztják a döntő pillanatot, kiejtik a kezükből és elszalasztják életük nagy mostan ját. Félix azt mondja Pálnak: Mostan… eredj el! Majd amikor alkalmam lesz, magamhoz hívatlak.
Hogy jobban megértsük a helyzetet, hadd mondjam el röviden, ki volt ez a két ember.
Félix rabszolgasorból emelkedett egy re magasabb pozícióba. Történetünk idején Júdea helytartója volt, mint annak idején Pilátus. Nagy pompával élt Heródesnek Cézáreában levő királyi palotájában. Kegyetlen, önző, kicsapongó természet lévén, valóságos ostora volt sok éven át a szerencsétlen országnak. Druzilla, aki zsidó asszony volt, harmadik felesége volt Félixnek. Királyi vérből származott. Nagy Heródes unokája és Heródes Agrippa királynak a leánya. Történetünk idején 17-18 éves lehetett, de már nagy élet volt mögötte. Hírhedt szépség volt. A fiatal zsidó királyleány most a helytartó feleségeként élt apja palotájában, népe nagy botránkozása közepette.
Az egyik tehát pogány volt, a másik vallásos, de valójában nem istenfélő — alapjában véve mindketten olyan emberek, akik vajmi keveset törődtek azzal, amit Isten mond, akik számára sokkal inkább a szemek kívánsága, a testi vágyak, meg az élet kérkedése volt a minden. Ez a két ember kapta itt az Isten kegyelmének a mostanját.
Különös az, ahogyan néha egy-egy embernek az útjába kerül Isten. Az ember csak él, éldegél a saját feje szerint, legjobb belátása szerint, nem is gondol semmire. Nem zavartatja magát, megy a maga útján tovább… tovább… És egyszer csak ott áll az útján Isten! Íme, itt is így történik.
Egy bizonyos napon 70 római lovas katona vonul be Cézáreába. Jeruzsálemből jöttek. Egy megkötözött foglyot hoztak magukkal. Semmi különös nem volt ebben. Gyakran előfordult ott ilyesmi. Mit törődött Félix egy fogoly zsidóval? És mégis, ez a különös fogoly nemcsak Félix kaszárnyájába kerül be, hanem valahogyan Félix lelkiismeretét is foglalkoztatni kezdi. Annyira, hogy egy szép napon azt mondja feleségének: — Figyelj csak ide. Ma reggel egy Pál nevű foglyot hoztak Jeruzsálemből, ahol már olyan sok zavargás volt. Ez egy egészen különös ember. Meg kell mondanom őszintén, hogy értetlenül állok vele szemben. Folyton csak arról a názáreti Jézusról beszél, akit — tudod — Pilátus idejében keresztre feszítettek. Az emberek Jeruzsálemben azt mondják, hogy meghalt, ez a Pál meg azt állítja, hogy él.
Erre még az élvezeteknek élő Druzilla is fölfigyel. Ő is ott akar lenni a fogoly Pál kihallgatásánál. Hogy miért? Ki tudná ezt megmondani? Talán Isten keresése ez, talán a régi vallásos emlékek mozdultak meg benne. Tehát mégse tudott, úgy látszik, elszakadni attól, amit hazulról hozott, még ha akármilyen kevés is volt az. A gyermekkori vallásos emlékek néha föltámadnak, és szót kérnek. Nem hiábavaló ám az imádság, az a bibliai történet, amit gyermekkorában tanult valaki. Íme, Druzilla is meg akarta hallani ennek a különös fogolynak a szavait, akiről olyan sokat beszéltek. Milyen furcsa hit lehet az ezzel a názáreti Jézussal kapcsolatban? Érdekes lehet.
Így olvastuk a leírást: Néhány nap múlva azután meg is történt ez a dolog. Hívatják Pált. Nem bírói tárgyalásra, hanem csak olyan magánbeszélgetésre. Hármasban vannak Félixék magánlakosztályában. Druzilla talán kényelmesen végigdől egy heverőn és hallgatja Pált. Pál pedig ennek a gőgös, rideg, római helytartónak és élveteg királyleánynak beszél. Jézusról beszél. Szó szerint így olvastuk: „a Krisztus Jézusban való hitről beszél nekik." És itt következik el Félix és Druzilla számára ez a sorsdöntő „mostan".
Hogy Pál mit mondhatott el ennek a két embernek a „Krisztusban való hitről”, azt sejtetik ezek a szavak: igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről beszélt. Elég veszélyes téma, különösen ebben a helyzetben. Miért nem inkább az Isten bűnbocsátó kegyelméről, szeretetéről, könyörületéről szólt? Hiszen Pál sorsa, emberileg szólva, Félix kezében van. Igen ám, de Pál tudja azt, amit ez a két ember nem tud. Azt, hogy az ő sorsuk meg a Sátán kezében van.
Amikor Pál ott áll előttük és végiggondolja az életüket, látja, hogy ez a két szerencsétlen ember minden pompával, luxussal és élvhajhászással együtt a pusztulás felé rohan. Akkor nem tud hallgatni. Elfelejti, hogy földi bírája előtt áll, csak azt látja, hogy ez a két ember a vesztébe rohan. Igyekszik őket megfékezni, segíteni rajtuk, mint elszabadult paripákat megállítani, még akkor is, ha közben őt magát talán elgázolják.
Megpróbálja őket keményen fölrázni. Mélyen belemártja az ige kését e két ember életének a fekélyébe, csak úgy spriccel belőle a genny. Mielőtt Isten bűnbocsátó kegyelméről, szeretetéről beszélne, kemény szavakkal szól az igazságról, önmegtartóztatásról és az eljövendő ítéletről. Mert addig soha nincs kegyelem, amíg az ember nem tudja, hogy kegyelemre szorul. Addig nincs bűnbocsánat senki számára, amíg nem válik tudatossá benne, hogy mit bocsát meg neki Isten.
És akkor következik el Félix és Druzilla esetében ez a sorsdöntő „mostan”. Mert most végre meghallják, amit még soha, senkitől nem hallottak, amit soha, senki nem mert megmondani nekik: az igazságot. Az igazságot önmagukról és Istenről. Most végre az történik, ami még soha eddig: meglátják saját életüket és mögötte Isten ítéletét.
Milyen különös, megcserélődnek a szerepek: A fogoly Pál a vádló, és a bíró Félix ott ül a vádlottak padján, mellette a remegő Druzilla. Mintha azt mondaná Pál: Félix és Druzilla, ti azt tesztek velem, amit akartok, de ne felejtsétek, hogy él az Isten, és megítéli a földet, mert „Elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután jön az ítélet." (Zsid 9,27)
Milyen hatalmas prédikáció lehetett az ott Félixék szobájában! Micsoda halálos csend támadhatott, amikor az ítélet fenyegetése elhangzott, mielőtt a kegyelmet kihirdethette volna Pál! Mi minden mehetett végbe ennek a két embernek a lelkében, amikor Pál, a tőle megszokott szenvedélyes szavakkal mondhatta nekik: — Félix és Druzilla, a Krisztusért kérlek, mintha Isten kérne általam, béküljetek meg az Istennel! Higgyetek Jézusban, bízzátok rá magatokat, és akkor másként folytatódik az életetek! Gyertek ti is oda a Megváltóhoz, mert az Ő vérében bocsánat és szabadulás van a ti számotokra is!
Itt már csak az a kérdés: Félix és Druzilla mit kezdtek ezzel a „mostan"-nal? Ezzel az kimondhatatlanul nagy kegyelemmel, amit számukra ez a pillanat jelentett?
Így olvassuk az erről szóló tudósítást: Megrémülve ezt mondta Félix… Druzilla pedig hallgat. Talán azt jelenti ez, hogy Pál szívbe markoló szavai nem hatottak erre a szépasszonyra? Lehet. Nem tudjuk. Ma is megtörténik, hogy ketten ülnek egymás mellett a templomban, mindketten ugyanazt az igehirdetést hallgatják és az egyik a lelke mélyéig találva érzi magát, a másikat pedig hidegen hagyja. Nem jelent a számára semmit.
Félix tehát nem tudta olyan könnyen túltenni magát az igén, amit hallott. Megrémült Félix. Nemcsak egy érdekes prédikációt kapott, hanem áldást is kapott belőle. A sokknak az áldását, szent nyugtalanságot. A félelemnek az áldását. Megmozdult benne valami. Végre hallotta Isten igaz igéjét, és Isten igéjének a villáma becsapott ennek az embernek a kemény, hideg szívébe. Megrémült. Ez a jó, amikor valaki így ül a templomban is, hogy magára veszi az igehirdetést, találva érzi magát. Ez jó, kezdetnek…
És tovább? Mi történik tovább? Sajnos semmi. Sajnos nem az történt, hogy a megrémült Félix térdre borult és fölkiáltott: Uram, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Vagy ezt mondta volna: mit cselekedjek, hogy üdvözüljek? (mint a filippi börtönőr). Bár ezt tette volna! Bár megragadta volna most azt a mentőkötelet, amit Isten mostan odadobott neki. Mostan itt a pillanat, hogy Félixből igazán ember legyen, Isten gyermeke! Megváltott élet. Sajnos, a megrendülésből csak egy zavart mentegetőzés lett. Mostan eredj el — mondja Pálnak.
Tehát nem utasítja vissza cinikusan Pál szavait. Nem csap öklével az asztalra, nem hallgattatja el, nem tiltakozik az „igazságról, önmegtartóztatásról és ítéletről” szóló szavak ellen. Csak egy, egyetlen egy kifogása van: a „mostan” ellen van kifogása. Isten, meg a Jézusban való hit, meg a bűnből való megtérés „mostan” alkalmatlan időben jött neki. Nem, majd holnap, vagy talán holnapután. Amikor alkalmatosságom lesz — mondja — magamhoz hívlak téged.
Eközben valaki nevet. Tudjátok ki? A Sátán. Ennél jobban be se csaphatja az emberi lelket. Ez tetszik neki. Sokkal jobban, mint egy kemény elutasítás. Ez a legjobb módja annak, hogy a „legveszélyesebb" prédikáció is ártalmatlanná váljék. Mert ezzel, hogy „majd holnap, ha alkalmatosságom lesz" — a fölbuzdult lelkiismeret is megcsendesedik. Az ember így be tudja beszélni magának, hogy mégse vagyok én azért olyan közömbös lélek. Igen, igen, abban a megtérésben van valami igazság… csak mostan még nem. Isten, légy még egy kis türelemmel hozzám. Én igazán komolyan akarom venni, amit mondtál, csak nem most, majd…
Óh, de sok emberrel történik ez! Nem akarunk mi a vallásunktól elszakadni, se az egyházunktól. Jól is esik néha egy-egy jó prédikációt hallgatni, és annak a hatása alatt elérzékenyedni. De… Utána nem történik semmi. Marad minden a régiben, mert mi magunk a régiek maradunk. Amikor Isten az Ő „mostan”-jával sürget, nem mozdulunk. Amikor azt mondja: most dönts végre, kit akarsz szolgálni, kihez akarsz tartozni? Most szánd rá magad, hogy leteszed végre azt a bűnödet, akkor mi visszahőkölünk. Belátjuk, hogy nem jó irányba fut az életünk vonata, s ebből egyszer még baj lesz, valami végzetes összeütközés, szerencsétlenség, ezen változtatni kell, de nem most. Majd…
Pedig, atyámfiai, ez a történet éppen azt mutatja, hogy a „most még nem" mindig azt jelenti: soha sem. Mert Félix hívatta ugyan Pált még azután többször is, de a nagy „mostan”, ez a belső megrendülése, a kegyelem nagy felkínálása elmúlt a számára. Úgy tűnik: örökre! Ez után az Istentől elkészített mostan után újra bezárult a szíve. Jobban, mint azelőtt. És ez mással is így szokott történni. Aki élete nagy „mostan"-ját elszalasztja, talán sohasem kapja vissza többé. Istennek az a szava, amelynek hatása alatt a szívünk nem törik meg, a szívünket még jobban megkeményíti. Isten igéjét hallgatni veszedelmes dolog. Ezért figyelmeztet már az Ótestamentumban is Isten: „Ma, ha az Ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveteket!" — Ma, most!
Atyámfiai! Mindent el lehet halasztani, csak az Istenhez való térésünket, a vele való kapcsolatunk rendezését, a bűneinkkel való leszámolást, azt nem! Betömni azt a szörnyű léket, amitől süllyed az élet hajója, eltávolítani azt a borzalmas időzített bombát, amelyik minden pillanatban robbanhat, ezt nem lehet halogatni!
Miért ne lehetnél te most rögtön boldog? Miért ne lehetne a te szívedben is békesség, a lelkiismeretedben nyugalom, a szívedben öröm? Neked se kellene tovább egyetlen lépést sem tenned Isten ítéletével a fejed fölött. Ne mondd, hogy majd, amikor alkalmatosságom lesz! Honnan tudod, hogy lesz még? És ha Isten most készítette az alkalmat, azt most kell megragadnod! Több és jobb alkalmad úgy sem lesz, mint amit most kínál Isten. Vagy legalábbis nem tudhatod, hogy lesz-e még valaha. Olyan csak egyszer van, ami felől biztos lehetsz, ez pedig a "most". És a most-ot kitolni máskorra, játék az örökkévalósággal.
Isten igéje tehát arra bátorít, hogy akár ebben a pillanatban is itt van számunkra ez a most. Micsoda lehetőség van ebben! Olyan ez most, mint egy nyitott ajtó, amelyen át az Atya kitárt karokkal siet a közelgő tékozló fia elé.
Ne halogassátok! Amit Isten most tett időszerűvé az életetekben, azt most végezzétek el. Ma. Ragadjátok meg az általa felkínált alkalmat. Félixek és Druzillák, pogányok és vallásosak, gyertek mind! Mind oda Jézushoz! Hadd legyen ez a nap a számotokra az a nagy „most", ami után végre igazán új élet kezdődik, hasznos, áldott, győzelmes, keresztyén élet. Krisztusi élet!"
 

Úgy legyen! Ámen.
 

Vissza a kezdőlapra