Az alábbi írás a "messzi Jugoszláviában" született. Nemcsak azért fontos nekünk, mert folyamatosan figyelnünk kell a határon túliak életét - hiszen különben üres szóvá kopik összetartozásunk gondolata, - hanem azért, mert az ott történek a saját helyzetünket tükrözik vissza. Nálunk a fordulat sokkal régebben és sokkal lassabban történt, mint odaát. A média-pálfordulást sem lehetett oly könnyen tetten érni, mint Szerbiában. Sőt, a sajtó derék munkásai sokszor előbb ocsúdtak, mint mások: élére álltak a folyamatoknak. Mindez azonban a felszín, s a lényeget az alábbi cikk írja meg nekünk. Ez az írás először 2000. szeptember 1-én jelent meg. A szerző, aki rendszeres olvasónk, most küldte meg hozzánk.

Megtelik a rekordok könyve
Egy tanulságos történet arról, hogy milyen újságokat olvasok

Volt abban valami perverz önelégültség, ahogy a fordulat utáni első napokban egyfajta jóleső érzéssel vettem meg a Politika, az Ekspres Politika, a Borba, a Večernje Novosti (sőt ez még rendkívüli kiadást is csinált...!) aktuális aznapi lapszámait. Azokról az újságokról beszélek, amelyeket korábban rezsimlapokként ismertünk és akként kerültünk is. Oda nem adtuk volna azt a szaros kis nyolc dinárt értük, vagy amennyibe épp kerültek, amely már akkor sem ért semmit, sőt a Szerbiai Szocialista Párt helyi szervezetei által ingyen osztogatott Politikát sem akartuk sehogyan sem elfogadni... Nem is értem, miért.
Ha meg mégis belelapoztunk egyikbe-másikba, akkor meg leginkább csak a kuriózum kedvéért, hogy lássuk már, most épp ki van tapétán, terítéken, NATO-konyhán, vagy már amit, ugye, úgy átlagban képesek voltak összehordani mindenkiről, akit ellenzékinek véltek. Be kell vallanom, ilyen céllal időnként bizony belelapoztam ezekbe az újságokba is, sőt, ahogy közeledtek a választások, egyre gyakrabban... Ahogy a Magyar Fórumot is rendszeresen megveszem, ha Magyarországon járok; bár eleve tudom, hogy úgysem tudhatok meg belőle semmit; de azért belelapozok, hogy lássam már, most épp kit köpködnek veszettül...
Mert ezek másképp nem tudnak. Veszedtül. Nem a Magyar Fórum a téma, azt csak az összehasonlítás miatt mondtam... A szerbiai volt rezsimlapokból sem derült ki soha semmi, hacsak az nem -- amit már mondtam is --, hogy épp kit használt lábtörlőnek a hatalmi koalíció. No, de arra meg aztán lapátoltak ám rá kegyetlenül, amennyit csak értek.
De nem is arról akarok beszélni most, hogy milyenek voltak ezek a lapok, mert olyanok voltak, amilyenek, ma ez már igazán nem érdekel, s igazából, az az érzésem, hogy nincs is miért érdekeljen. Voltak, úgymond, „érdekes” esetek, amikor a Večernje Novosti lebukott a beranei tömegről készült meghamisított fotóval, amelyiken osztódással szaporodtak az emberek, hogy látsszon ám, de igazán, hány eszeveszett rajongója is van mindenki szeretett Gedájának.
Szóval, megtörtént a fordulat, a volt rezsimlapok is arculatot váltottak. No meg persze főszserkesztőt is -- többségükben. Ahogy ők mondták, „megváltozott a szerkesztési koncepció”, „átalakult a szerkesztéspolitika”.
Hát, be kell vallanom, volt röhej, amikor már a belgrádi események, a szövetségi parlament és a televízió épületének elfogalása utáni pénteken megvettük a Politikát. Az eddigi NATO-bérencek hirtelen „civilekké”, egyszerű, avagy tisztes polgárokká, sőt vezető politikusokká váltak, egyikük meg elnök úrrá változott. Néhány napig veszegettem is ezeket a lapokat és volt bennem némi megelégedettség, hogy végre rendesen írnak ezek is. Úgy éreztem ugyan, hogy ezek az emberek, akik a szóban forgó lapokat készítik, a saját fejükre végzik el újabban a nagydolgukat, de legalább nem ömlik belőlük a gyűlölet, nem fröcsögnek, nem prüszkölnek és nem hemzsegnek felesleges jelzőktől.
Mintha hiretlen minden megváltozott volna, most már minden oké lenne... S mennyi kell az egészhez? Egy kis „megváltozott szerkesztéspolitika”, s máris vidámak vagyunk, üljük az örömünnepet annak az embernek a tiszteletére, akit tegnap még nem győztünk elhalmozni a negatív megkülönböztető és megbélyegző jelzőkkel?! Akit minden utolsó szemétségnek elmondtunk?!
Veszegettem ezeket a lapokat, de aztán napról napra egyre csak kezdett alábbhagyni bennem ez az elszántság...  Szétnyitottam a Borbát teljes szélességében, mert abból aztán széltében is meg hosszában is van ám, de bőven, de a némi elégtételt is jelentő jó érzések mellet mégis valami olyasmi kezdett motoszkálni bennem, hogy „hát kell ez nekem?”, „kíváncsi vagyok én erre?”...
Persze, hogy nem!
Jó kupec módjára ezek az emberek eladták a lovukat és máris egy másikat nyergelnek... Csak azért, mert fordítottak egyet a köpönyegükön, mostantól pénzeljem őket?! Szó sincs róla! Vannak újságok, amelyek eddig is rendesen írtak, akkor is rendesen beszéltek, amikor a legerősebb volt a diktatúra és amikor fojtogatta őket a rezsim mindenféle eszement sajtótörvényekkel meg horribilis bírságokkal, amikor bebörtönözték az újságírójukat. Amelyeknek szinte úgy kellett létezniük, mintha diverzánsok lettek volna valamely koravén francia ellenállási mozgalomban...
Négy olyan szerb nyelű napilap van, amelyet eddig is szerettem olvasni: a Vojvodina, a Danas, a Blic és a Glas Javnosti. Azzal, hogy megvásároltam, őket pénzeltem eddig is, amikor a volt rezsimlapok kígyót-békát kiabáltak mindenkire, akiről csak a gyanúja is felmerülhetett, hogy más a véleménye, mint amit ők mondanak tollba.
Hol lehet ebben a mérce?
Valahol az merült fel bennem, hogy most, a fordulat után, igazán csak azt érdemes olvasni, aminek nem változott a hangvétele. Csak azoknak lenne szabad adni a szavára, akik ugyanúgy beszélnek, mint azelőtt. Mert, akinél most hirtelen más szelek fújnak, a legfikarcnyibb köpönyegforgató, most épp úgy ír, ahogy az én szájam ízének is megfelel, de csak azért, mert nyalizik a hatalomnak. Ennek az újnak. Amelyik a minap még ellenzéknek neveztetett.
Hát nem fogom még azzal az egyébként teljesen értéktelen kis öt dinárkámmal -- amennyibe épp a Borba kerül -- sem támogatni az ilyeneket! Maradok én szépen a már jól bejáródott lapjaimnál, amelyek ugyan nem mindig beszélnek úgy, ahogy a szájam ízének megfelel, de legalább ezzel is a hitelüket növelik (hiszen a Vojvodina ára ugyancsak öt dinár...). A magam részéről ezzel is tiltakozom az ellen, hogy megtévesszenek: nem lesznek ezek az emberek most néphősök csak azért, mert az utolsó utáni pillanatban fordítottak egyet a szélkakason...
Jó sok időbe bele fog telni, mire a szóban forgó szerkesztőségek -- esetleg -- visszanyerhetik a hitelüket. Hiszen voltak olyan kirívó példái is ennek a köpönyegforgatásnak, mint a Tanjug egyik tudósítójának, Nevenka Jovičićnek az esetében is, aki azon a bizonyos csütörtöki napon egymás után kétszer adta le ugyanazt a jelentést. A különbség a kettő között csak annyi volt, hogy az elsőben dr. Vojislav Koštunica még aljas, NATO-bérenc, hazaáruló és defetista volt, a másidikban pedig Slobodan Milošević háborús bűnös. Hát igen, ki is itt az igazmondó juhász?! Úgy sejtem, továbbra sem a Tanjug kötelékeiben kell őt keresnünk... Még ha meg is változott a szerkesztéspolitika...
Eddig Önök hol voltak, hölgyeim és uraim?
Nem lesz most a forradalom hőse, nem lehet néphős az Újvidéki Televízió magyar szerkesztősége sem. Pedig a fordulat napjaiban nagyon tudtak ám hivalkodni bátor kiállásukkal és a meghurcoltatásukkal... Miért, azért kellene könnyezve térdre borulnunk és fejet hajtanunk előttük, mert az utolsó utáni pillanatban ráeszméltek arra, hogy a szakadékba rohan velük a vonat, amin ültek? Ünnepelnünk kellene őket csak azért, mert az utolsó utáni pillanatban egy másik szelet fogtak be a vitorlájukba? Olyan üzenet érkezett e-mailben, hogy remélik, az újvidéki tévé magyar szerkesztőségének ügye legalább olyan fontos nekünk, mint a kolubarai bányászok sztrájkja... Miféle ügy?! Ez már végképp minden pofátlanságon túllő... Most siratnunk kellene őket, mint hős mártírjainkat?
Hát nem, ezerszer is nem. Miért nem tudtak ugyanezek az emberek a sarkukra állni akkor, amikor a náluknál sokkal bátrabb kollégáikat elbocsáttoták, kirúgták? Hol volt akkor a mártíromság meg a hősködés? Akkor miért nem tudott kinyílni a csípájuk? Nem, távolról sem olyan fontos néhány köpönyegforgató ember esete, mint a kolubarai bányászok sztrájkja.
Főleg nem most, amikor mindenki, de szó szerint mindenki a győztes oldalon szeretne tetszelegni és örülni magának. Jó ez az új szél, ezzel megint messzire jutunk... Bezzeg, amikor a kollégáinkat az elmúlt években meghurcolták és kirúgták, de úgy, hogy még a lábuk sem érte a földet, akkor behúztuk fülünket, farkunkat és lestük, hogy milyen nagyobb, jobban fizetett munkahelyeken ülhetünk a helyükre?! Akkor bezzeg megfelelt az az átkos rendszer... Hogy el ne pityeredjek...!
Tudom, a látszat csalhat, mégsem gyűlölködöm. Sokkal inkább meg vagyok döbbenve. Lenne bár annyi becsület az emberekben, akik mindezt végigcsinálják, hogy legalább akkor, amikor odáig jutnak, hogy nekik is be kell látniuk: egy diktartórikus, fasisztoid rendszer hű kiszolgálói voltak, legalább maradjanak csendben, akkor egy szavam se lenne. Legalább ne hősködjenek. Ne várják el, hogy évtizedes meghunyászkodásukért éljenezzük őket... Mert ettől a viselkedéstől fordul fel a gyomrom.
Petar Luković -- régi jó szokásához híven -- találóan állapította meg nemrégiben: „a győztes oldalra való menekülés gyorsaságában minden rekordot megdötöttünk”. Igen ám, de ezeknek a rekordereknek és csúcstartóknak a nyakába nem akasztgatunk arany- és ezüstérmeket, s nem is csak azért, mert az idei olimpia már véget ért, hanem azért sem, mert nem gusztusos. Gyomor kell hozzá. Edzett. Nemhogy érmeket, de az öt dinárt sem adjuk oda az újságjukért...

Szabó Palócz Attila

Vissza a kezdőlapra