(Washingtoni jegyzet)
Bush elnök első külföldi látogatása, a felújított iraki bombázások és az amerikai jobboldal által fel-fellobbantott "Clinton-botrányok" idején aligha okoz különösebb izgalmat Washingtonban, hogy hétfőn látogatást tesz itt az új, demokratikus vajdasági parlament elnöke. Nenad Canak érkezéséről még az új jugoszláv nagykövetség sem tudott, amikor rájuk kérdeztünk. (Mentségükre legyen mondva, hogy még mindig nem dolgoznak teljes apparátussal, noha az új nagykövet már átadta megbízólevelét.)

De kit is érdekelhet az Egyesült Államokban Vajdaság, amikor az elmúlt két év balkáni híreiben mégiscsak sokkal izgalmasabb módon szereplő Crna Gora függetlenségi törekvéseit is olyan hűvösen kezeli a volt és az új amerikai kormányzat egyaránt!? Washingtonnak tulajdonképpen kiválóan megfelel, hogy az Európai Unió ügyeletes külpolitikai trojkája éppenséggel lekezelő gőggel fenyegeti Podgoricát: Európa már a "belgrádi demokrácia" szeleinek szárnyán zarándokol rendes járatokon a "szövetségi fővárosba". Milo Djukanovic montenegrói elnök hatnapos amerikai útja során minden tőle telhetőt megtett, hogy megmagyarázza: a balkáni stabilitásnak nem kerékkötője, hanem pozitív tényezője lehetne egy független Crna Gora. A vele együtt utazó Branko Lukovac külügyminiszter pedig egy jegyzetet hagyott hátra ugyanerről a témáról, amely szombaton jelent meg a Washington Postban Új kezdet egy régi ország számára címmel.
Crna Gora vitathatatlan történelmi államisága, az 1878-as berlini kongresszus által visszaadományozott függetlensége, hároméves vakmerő szembenállása Milosevictyel és a kosovói etnikai tisztogatások albán menekültjeinek befogadása sem elég ahhoz, hogy komolyan vegyék a Szerbiától mindenáron válni próbálkozó kis helyi köztársaság törekvéseit. Miféle érvek kellenek hát ahhoz, hogy a világ nagy dolgaival foglalkozók meghallják Vajdaságnak, ennek az "északkeleti szerb tartománynak" (ahogyan az amerikai sajtó leginkább nevezni szokta) a sóhajait!? Olyan vágyakat, amelyek pedig meg sem közelítik a függetlenség vagy elszakadás gondolatát, hanem -- roppant, sőt túlzott óvatossággal -- csak valamiféle gazdasági és önkormányzati szintű tiszteletben tartást szerénykednek kérni Belgrádtól.

A vajdasági kisebbségek (elsősorban a magyarok és a horvátok) fenyegetettsége miatti aggodalmat ugyan -- mint ismeretes -- egy 1999-es törvénytervezetbe is beloptak azok a kongresszusi tagok, akiknek közvetlenebb információik vannak a valós helyzetről, de -- mint ugyancsak tudjuk -- a javaslatból végül mégsem lett törvény. Az amerikai kormányon kívüli külpolitikai szakértői színtér elsősorban a válságokkal és stratégiai kérdésekkel foglalkozik, ezért marad le radarernyőjéről a 13 éve csendes elnyomatásban tűrő Vajdaság. Valószínűleg meg kell érteni a súlyos helyzetek tucatjaival foglalkozó szakértőket, ha nem összpontosítanak olyan vidékekre, ahol még az ottani lakosság is inkább csak befelé fordulva panaszkodik gazdasági kisemmizettsége és harmadrangú sorsa miatt, és eszébe sem jut, hogy egyértelműen és határozottan követeljen magának -- legalább -- olyan jogokat, amelyek egy korábbi időszakban másokkal együtt magától értődően megillették. A követeléseken is túlmenően ki kell alakítani egy pozitív képet Vajdaságról a nemzetközi közvélemény szemében. Ez egyáltalán nem lehetetlen, csak megfelelő embereket és módszereket kell ráállítani a feladatra. És azért Amerikában is akad olyan tekintélyes külügyi szakértő, aki hajlandó nyíltan feltárni a lehetőségeket.

"Politikusaink természetesen százféle kifogást találnának Vajdaság államisága ellen, ahhoz hasonlóakat, amilyeneket Kosovo vagy Montenegro esetében hallani -- írta tavaly tavasszal egy zágrábi lapban Janusz Bugajski, a washingtoni Nemzetközi és Stratégiai Tanulmányok Központjának elismert elemzője. -- De a jelenlegi nemzetközi álláspontoktól függetlenül és a döntések meghozóinak Belgrád "idegesítésétől tartó", patetikus félelmére való tekintet nélkül, a vajdaságiaknak önmaguknak kell kialakítaniuk céljaikat és megfogalmazniuk törekvéseiket. El kell dönteniük, hogy Európa része kívánnak-e lenni, vagy meg akarnak maradni egy sorvadó provinciának Európa legnagyobb fekete bugyrában."

Az idő sürget, és a fenti kérdés megválaszolásához egyetlenegy alkalmat sem szabad többé elmulasztani. Pótvizsgára ugyanis aligha lehet számítani.

PURGER Tibor
megjelent a Magyar Szóban

 
 

Vissza a kezdőlapra