Amikor 10 évvel ezelőtt utolsó pénzemen „lehúztam” valamelyik Kanári szigetre, leültem a partra, előkotortam a már „hónapok óta el akarom olvasni” könyvet, és arra gondoltam, hogy a távoli otthon, az ügyes-bajos marhaságok, a kifizetetlen számlák, a kocsi furán hörgő kipufogója..., mindez valahol a horizont mögött maradt. Akkoriban újság sem volt a szigeten, amennyiben mégis felbukkant egy világi napilap, jócskán állott volt már, azaz: érdektelen. És tévé sem akadt, egyszerűen nem volt ott semmi. Viszont akadt nyugalom, bor bőven, este a szálloda teraszán tűnődés, vajh, sikerül-e annak a palinak a 307-es szobából leakasztani végre a nőt 402-es szobából? Napközben mászkáltam a parton, úsztam, felfedeztem, hogy vannak virágok, hogy este sötét lesz, reggel pedig világos.

Aztán 2 héttel később, miután megérkeztem, meg kellett kérdeznem a sárga képű otthoniaktól, hogy mi történt a világban azóta... Mert semmiről sem tudtam, hiszen távol voltam, igen, a többiek irigykedve bámultak rám, és ez így volt rendjén...

Aztán valamikor megérkezett a szigetről elküldött képeslapom is...

Most?

Nos, megint lehúztam az egyik szigetre, a világvevőm megint arab kajabálást fogott, de a második napon napilapot találtam, aznapit, a Hotelben pedig akadt tévé. Műholdas, ergo: hazai tévécsatornákkal. De még ellenállam, pihenni jöttem, felejteni a stresszt, mondogattam elszántan magamnak. Aztán harmadik napon a strand közelében hosszú sorra lettem figyelmes.

Afféle vegyesbolt előtt kígyózott, a kirakatban az állt dülöngélő betűkkel: Email, HERE! És máris viszketni kezdett az ujjam. Mi lehet az elektromos postaládámban? Ki írhatott? Jelentkezett végre az a szerkesztőség? Igen, beálltam a sor végére. Előttem egy német, előtte egy orosz férfi állt, mögém hamarosan egy osztrák krapek ugrott, aztán jöttek az angolok... Végre sorra jutottam, benyomtam a „juke-box”-ba, a dobozba a pénzt, beléptem a HÁLÓBA, megnéztem a leveles ládámat, válaszoltam egy ismerősömnek, a webkamerával lekattintottam magam - így küldtem elektromos képeslapot boldog-boldogtalannak, amint ott ülök az idétlen kanári szigeti hokedlin - benéztem a vitafórumba, meglátogattam otthoni napilapom website-ját, és örvendezve olvastam, hogy megint jár a villamos, aztán arra gondoltam, innen is küldhetném a cikkeket, de nincs nálam a notebook-om...

Aztán?

Az indiai pasas vigyorogva figyelmeztetett, hogy a több vendég is akar ám Internet-ezni, ezért legyek már tekintettel... Esetleg jöjjek vissza 21 óra után, akkor nincsenek ennyien. Igen, ebben a pillanatban éreztem, hogy a világ tényleg globalizálódik. Nincs többé „kiugrás”, mert bárhonnan, bármikor csatlakozhatok, az „el voltam, semmit sem tudok” ma nem irigylésre méltó állapot.

Felálltam hát a billegő hokedliról, átadtam helyemet az osztráknak, aztán kiléptem a homályból a napverte utcára. Jobbra az óceánoz vezetett az út, balra a szállodához, ahol a hordozható komputerem várt a szobában.

Az óceán várhat, a cikk nem, gondoltam. Balra indultam.

A cikket befejezem, visszajövök, elküldöm, gondoltam. De azért eközben furcsa bánatot éreztem.

Kalász István

Vissza a kezdőlapra