A Népszabadság 2001. február 3-i (szombati) számának „Hétvége” című mellékletében megjelent „Titokzatos kötődések. A magyar politikai píár és a demokrácia válsága” című írás nézetem szerint mérföldkövet jelent a hazai sajtó működésével foglalkozó szakirodalomban. A cikk teljesen új megvilágításba helyezi a sajtó szerepét a közvélemény tájékoztatásában, s ennek alapján világossá válik számunkra a hazai sajtó egy része - főleg maga a  Népszabadság - által követett kommunikációs gyakorlat is.
Az írás szerzője – Göllner András, a montreali Concordia egyetem politikai tudományok tanszékének professzora, a budapesti Annax International kommunikációs tanácsadó cég elnöke – egyebek mellett a következőket írja:
„A közvélemény tájékoztatása a közügyekről nem elsősorban a sajtó feladata, hisz az a demokratikus világban egyáltalán nem erre a szerepre hivatott, hanem arra, hogy kritikus szemszögből közelítse a hatalom működését.”
Ez teljesen világos és egyértelmű megfogalmazás, sem szövegkörnyezet-ismertetést, sem kommentárt vagy magyarázatot nem igényel. A mondatot ennek ellenére érdemes többször elolvasni, mert mondanivalója elsőre talán szokatlannak és meglepőnek tűnhet.
Az a kérdés természetesen rögtön felmerül az olvasóban, hogy ki vagy mi a felelős a közvélemény közügyekről való tájékoztatásáért, ha nem a sajtó. A szerző azonban erre is ad egyfajta választ:
„A közügyekről való tájékoztatás, a közhasznú információk biztosítása magának a demokratikus intézményrendszernek, a demokratikus közigazgatásnak, a demokratikus politikai pártoknak a tevékenységéből fakad, s ehhez tapad szervesen a különféle érdekek körül szabadon szervezkedő mozgalmak nyilvánossága.”
A közügyekről való tájékoztatás tehát a szerző szerint a felsorolt intézmények tevékenységéből fakad, s ezzel alighanem minden újságolvasó egyetért, de hogy az ilyen módon biztosított közhasznú információk miként jutnak el a közvélemény egyes tagjaihoz, arról a szerző nem világosít fel bennünket. A cikkben a későbbiekben többször szó van „az államigazgatás szükségszerűen pártatlan kommunikációs rendszerének” kiépítéséről és felzárkóztatásáról, de konkrét kommunikációs technikai megoldásokra vonatkozó elgondolásokat a szerző nem ismertet. Lehetséges, hogy valamilyen közvetlen – szájról szájra történő – információ-átadásra gondol, de azt is el tudom képzelni, hogy nagy példányszámú, mindenkihez eljutó kiadványok útján tartja megvalósíthatónak az általa említett pártatlan államigazgatási kommunikációs rendszert. A sajtó ugyanis ebbe a rendszerbe semmiképpen sem tartozhat bele, hiszen a szerző szerint az a demokratikus világban egyáltalán nem erre a szerepre hivatott.
Persze aki rendszeresen olvassa a Népszabadságot, annak eddig is volt egy ilyen érzése, de annyira következetesen és jól érthető formában ez a felfogás talán még sohasem jelent meg a sajtó hasábjain, mint Göllner professzor úr és cégelnök idézett írásában. Mostantól tehát egyértelmű és világos mindenki számára, hogy aki a közügyek iránt pártatlan módon érdeklődik, az ne a Népszabadságot olvassa, mert ebből a lapból ilyen jellegű információkhoz nem juthat.

Bonifert Donát

Vissza a kezdőlapra