Nagyon szép család voltunk nemrég még mi hárman: anya, apa és én. Mindennek megvolt a maga kialakult rendje és módja.
 Szép is volt ez így, amíg egyszer csak mindenki arról nem kezdett beszélni, hogy apa nemsokára elmegy tőlünk, itt hagy bennünket és csak nagyon hosszú idő múlva, csak nagyon sokára jön majd vissza hozzánk.
 Azt szerettem a legjobban, amikor anya az egyik, apa meg a másik karom alatt megragadott és úgy emeltek fel: összeölelkeztünk, egy formás kis kört alkottunk.
 Erre mondtam én mindig:
 – Csináljunk családot!
 Meg hogy:
 – Most mi vagyunk a család!
 És akkor egyszer csak számolni kezdtük a napokat: apa még hármat alszik itthon, apa még kettőt alszik itthon, apa még egyet alszik itthon. Végül pedig:
 – Mire felébredsz reggel, kicsim, apa már nem lesz itthon!
 És úgy is lett.
 Aznap este még egyszer összeölelkeztünk, apa a vállamon sírt és csak azt ismételgette, hogy mennyire szeret.
 – Mikor jön haza? – kérdeztem anyától.
 – Mire apa hazajön, te már négyéves leszel – mondta.
 Másnap reggel, amikor felébredtem, apa már nem volt itthon. Anya egyedül vitt el a bölcsibe, egyedül jött el értem és egész délután is csak ő volt otthon velem.
 Hinni akarom, hogy apa nem azért ment el tőlünk, mert nem szeret már minket. Ezt hinni akarom!
 A csúnya katona bácsik nem engedik, hogy velem legyen, miattuk kellett olyan messzire utaznia, hogy annál messzebbre már nem utazhat itt senki.
 Elvitték tőlem, most így már nem lehetünk család, nem csinálhatunk családot, szomorúbb lett minden körülöttem.
 Valaki hiányzik az otthonunkból, valaki nem ad nekem puszit este, valaki nem szeretget meg mindig, mint korábban... Az én apám most nincs velem, az én apám katona.
 Nem lehet velem, mert neki most ott kell élnie velük.
 De én várom, akkor is, ha tudom, hogy csak nagyon sokára lesz ismét velem. Várom, ha négyéves leszek is már, mire visszatér.

Szabó Palócz Attila

Vissza a kezdőlapra