Szűk ösvényről az autópályára
Granasztói György: A közép-európaiság a kultúrában ragadható meg

Mit értünk valójában Közép-Európán, e nyelvi, etnikai, vallási szempontból rendkívül sokszínű, két világháború kiindulópontjául és színteréül szolgáló, hídszerepben lévő térségen? Politikatörténeti fogalmat, egyfajta érzést, avagy kulturális közösséget? Sokszor és sokan megpróbálkoztak már a meghatározással. Ezúttal Granasztói Györggyel, a Teleki László Intézet főigazgatójával kíséreljük meg ezt A híd túlsó oldalán címmel Bán D. András szerkesztésében megjelent tanulmánykötet kapcsán, amelyet a XXI. Század Intézet a napokban a 2000. év legjobb történelemtudományi, illetve társadalomtudományi kötetének járó, frissen alapított díjjal jutalmazott.

Először is, próbáljuk meg értelmezni, miről is beszélünk. Ki mit ért, illetve értett az először a XIX. század közepén Friedrich Naumann művében felvetődő, egészen a közelmúltig politikai, politikatörténeti töltetű fogalom alatt? Melyek a Közép-Európaként nevezett térség határai?

– Meglehetősen nehéz ezeket megszabni. Ha például azt veszszük, hogy az angolszász világban Közép-Európának tekintik a La Manche-csatornától keletre terjedő részt, akkor máris látjuk, hogy teljesen mást értenek ez alatt, mint mi. A politikai indíttatású, Naumann-féle felfogás ugyanakkor határozottan a német egységgel és Németország térségbeli pozíciójával volt összefüggésben. A mi elképzelésünkben e fogalom mindenképpen a dunai térséget jelenti. Egyfajta dunai Európát értünk ez alatt, nagyjából az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területeket és a mai Bajorországot. A mi szemünkben nem öleli fel teljes egészében Lengyelországot, annak csak a déli részét, és semmiképpen sem a Kárpátoktól keletre, illetve délre fekvő területeket. Nem egészen így jelenik meg azonban a lengyelek számára Közép-Európa, hiszen annak a térségnek, amit ők értenek ez alatt, Magyarország a déli peremén van, és ugyanakkor vele kapcsolatban fontos szerepe van például Fehéroroszországnak. Ez a fogalom nagyon sokat változott az idők során. A most megjelent, Bán D. András által szerkesztett kiváló tanulmánykötet egyik fő célja éppen az volt, hogy áttekintse, mit lehet Közép-Európán érteni. Nagyon képlékeny fogalomról van szó, s a vizsgálatakor biztonsággal tulajdonképpen csak azt tudni, hogy azokról mit lehet mondani, akik a meghatározással, a fogalomalkotással foglalkoznak. A helyzet paradoxona, hogy miközben Közép-Európa rejtély marad számunkra, a fogalmat használók gondolkodásmódja kitárul előttünk.

– A Balti-tenger és a Balkán, valamint a Németország és Oroszország közötti terület elnevezésén máig vitáznak. Nevezték Kelet-Közép-Európának, Közép-Európának vagy éppen Köztes-Európának. Mennyiben tükrözték ezek a meghatározások a világpolitikai változásokat?

– A Naumann-féle elképzelés az első világháború végével tulajdonképpen idejétmúlttá vált. A két háború közötti időszakban a német, de a közép-európai politikai gondolkodásban is másfajta elképzelés kezdett lábra kapni, amelynek az volt az oka, hogy alapvetően megváltozott a politikai helyzet. Németországot kivették a fogalomból és Köztes-Európának nevezték. Ez alatt a Németország és Oroszország közötti, Balkánig húzódó sávot értették. Ez az elnevezés sajátos ütközőzónát takart. Olyan befolyási övezetnek tekintették a térséget, amelyben nem igazán érvényesült sem a Szovjetunió, sem pedig Németország politikája. A második világháború után ez az elképzelés is idejét múlttá vált. A kérdés a közös piac és a Varsói Szerződés rendszerében hosszú ideig nem merült fel, mígnem – elsősorban történészek részéről – újból előtérbe nem került valamikor a 60-as években. Ekkor azonban már főleg Kelet-Közép-Európáról beszéltek, amely mára szintén elavult kifejezés lett. Elsősorban azt a pesszimista értelmiségi életérzést fejezte ki, amely szerint térségünk ugyan Közép-Európa, de annak véglegesen és visszavonhatatlanul a szovjet érdekszférához tartozó keleti fele. Emellett az elnevezésben benne volt egy olyan attitűd is, miszerint ez egészen más, mint a Nyugat, sok benne a keleti elem.

– A földrajzi, politikai meghatározásokon túllépve fontosabbnak érzek egyfajta közös érzést, sorsközösséget. Lehet-e arról beszélni, hogy kialakult valamiféle közép-európai érzés?

– Közép-Európáról igenis lehet beszélni, és valószínűleg van ilyen közép-európai életérzés is. Politikai vagy politikatörténeti alapon azonban e fogalmat nem lehet meghatározni. Úgy érzem, ebben az esetben is az következik be, hogy a történelem kultúrává alakul, ez utóbbi pedig elfogadja a sokszínűséget. Ha Közép-Európát kultúrának tekintem, akkor vannak benne megragadható közös elemek, amelyek azonban nem rendeződnek politikai, politikatörténeti, jogtörténeti kategóriákba, s talán még gazdaságtörténeti szempontból sem lehet evidensnek tekinteni. Mélyen egyetértek Milan Kundera koncepciójával, amely Közép-Európa kulturális egységéről beszél, mint olyan közösségről, amely jobbára a műalkotásokban ragadható meg. Látom azonban a közép-európai identitás egy másik megközelítési lehetőségét is, mégpedig a településtörténeti kiindulásutat. Ennek elemzésével ugyanis ki lehet mutatni olyan egyöntetűségeket és sajátosságokat, amelyek egymásra rímelnek, s ilyen értelemben érzékeltetnek valamilyen kulturális egységet. Olyat, amelyet az emberek éreznek, de nagyon nehéz megfogalmazni, főleg pedig lefordítani a politika vagy a hatalom nyelvére.

– Melyek azok a közös élmények, amelyek kialakítják e kultúrát? Melyek lehetnek e sokszínűségben a közös érintkezési pontok?

– Mindenki beláthatja például, hogy Európának olyan részéről van szó, amely a legtávolabb esik a tengerpartoktól. A kijáratot csak nagyon hosszú úton lehetett elérni. Ez a korai középkortól egészen a XX. századig természetes módon sok mindent másképp határozott meg. Azzal együtt, hogy egy távolságot csak lassan, döntően szárazföldi úton lehetett megtenni, másfajta közlekedés, hírszolgáltatás, információáramlás és másfajta hatalomszervezetek is jöttek létre. Nem véletlenül vetődött fel itt elég sokszor, hogy van-e realitása egy nagyobb centralizált monarchiának, s a válasz jó néhány alkalommal igen volt. Gondoljunk Podjebrád György birodalmára, a Jagellók lengyel királyságára, a magyar Anjoukra, Mátyás királyra, s az osztrákokra, akik a Habsburgok révén hosszú időre regionális nagyhatalommá váltak. A Rajna vidékén ezzel szemben például semmiféle nagy formáció nem jött létre. A két, nagy vízi forgalomra alapozott világkereskedelmi övezetet összekapcsoló folyó mentén a Német-római Császárságot alkotó államok számbeli többsége foglalt helyet. Az ezekre épülő államberendezkedési formák viszont jó néhány vonatkozásban különböztek a közép-európaiaktól. Láthatjuk tehát, hogy a földrajzi térbeli különbségek, ha nem is meghatározóan, de egész másfajta keretet jelentenek.

– Több elméletben vissza-visszatérő motívum a térség elmaradottsága. A legmarkánsabban, Immanuel Wallerstein által megfogalmazott vélemény Kunderáéval ellentétben a „hivatalos” tudományosság része lett...

– Nagyon érdekes problémáról, s tegyük hozzá, nem egészen tiszta ügyről van szó. Nemrég jelentek meg például Jósika Miklósnak a XIX. század közepén Brüsszelből írt levelei, amelyek figyelemre méltó szemléletbeli különbségről árulkodnak. Miközben ugyanis ma a centrum és a periféria különbségéről beszélünk, arról, hogy mi az utóbbiba, pontosabban a Wallerstein-féle félperifériára tartozunk, addig Jósika számára ez egyáltalán nem jelent meg ilyen egyértelműen. Nála például a magyarokkal szemben a belgák sápadtak és betegek voltak, s mint írja, gazdagságuk ellenére is kicsik a lakásaik. Ezzel a példával csak azt szeretném illusztrálni, hogy miközben a probléma – mi is a centrum és a periféria – hihetetlenül megfoghatatlan, azoknak a gondolkodásmódját nagyon jól jelzi, akik ezeket a fogalmakat megalkották. A centrum–periféria problémát egyébként késői marxista felvetésnek tartom, amely Wallerstein könyvének hatására lett a kádári elit kánonjává, hatását pedig érezzük mind a mai napig. Nem vitatom, hogy később és kevésbé részesültünk az ipari forradalom áldásaiból, de kétségtelen a későbbi rohamos felzárkózás is. Ráadásul a mai helyzetben, amikor Magyarországon elmaradottságról már csak mérsékelten beszélhetünk, előkerülhetnek hasonló szempontok is, mint Jósika Miklósnál. A mai levélíró például megírhatná, hogy Budapesten nem mutatkozik még olyan társadalmi szakadás, mint Brüsszel luxusnegyede, Uccle és a szegény Molenbeek városrésze között. Ezek már nem annyira a fejlettség és az elmaradottság kritériumaként jelennek meg, hanem elsősorban alternatívaként. Tehát az olyan ország esetében, mint Magyarország, az elmaradottság nem abszolút igazság, s mivel például korábban is képesek voltunk a gyors alkalmazkodásra, nem feltétlenül szükséges csupán a kérdésben felvetett reménytelennek láttatott elmaradottság szempontjából megítélni.

– Beszéltünk arról, hogy Közép-Európát belengi egyfajta finom kulturális közösség. Mennyire fenyegetik ezt a világ új kihívásai, mint például a globalizáció, s jelenthet-e ez erőt az uniós csatlakozás után? Milyen lesz e térség öt-tíz év múlva?

– Olyan sokszínű folyamatról van szó, amelynek jellegzetességei még nem igazán állnak előttünk, így aztán bizonyos újnak gondolt jelenségeket a közvélemény túlértékel, míg másokra nem fordít elég figyelmet. Az egyik legfontosabb változás, hogy a második világháború után olyan európai társadalom jött létre, amelynek néhány alaptétele teljesen új helyzetet teremtett a nemzetközi politikában. A hagyományos nemzetállami gondolkodásmód megszűnt azzal, hogy a német–francia kibékülés egyszer s mindenkorra és éppen az Európai Unió keretei között megtörtént. Ez óriási fordulat, hiszen két világháború írható a nemzetállami versengések számlájára. A gondolkodásmódot a zsidó holokauszt is alapvetően megváltoztatta. Nem lehetett ugyanis még 1938-ban vagy 1941-ben igazán, teljes valóságában átélni azt, amit 1945 után Európa ösztönösen és tudatosan is átélt annak következtében, hogy szembesült a történtekkel, a népirtás szörnyűségével. A fasizmus borzalmaihoz járultak aztán a kommunizmus rémtettei is. Ez szintén erősíti az új gondolkodásmódot, amely átalakít mindent. A kiélezett nemzeti versengés az európai integráció környezetében alapvetően megváltozott, sarkítva, erős túlzással, de azt lehet mondani: gyakorlatilag a sportpályákra korlátozódik. Ez újfajta nacionalizmusokat jelent, olyanokat, amelyeket nem lehet összekeverni a szélsőséges soviniszta uszításokkal. Mindez azért nagyon fontos, mert ennek következtében kétirányú, egymással ellentétes változás tanúi vagyunk. Egyrészt láthatunk egy globalizáló tendenciát, amelyben gyakorlatilag ugyanazt a híradót lehet nézni Londonban és Budapesten, és rengeteg standardizált értékhez juthatunk hozzá a világ bármelyik részén. Másrészt hihetetlen mértékben fölszaporodnak a különböző lokális, csoport- és más öntudatok, amelyek fölött a nemzeti kultúrák mintegy átívelnek. Az új helyzet lehetővé teszi egy rendkívül plurális, sokrétű társadalom kialakulását, amelyet a kultúra fog egységbe. Ez most az a szint, amelyen egységbe rendeződnek a dolgok. A magyar történelembe például ily módon viszonylag nehézség nélkül be lehet illeszteni, értelmezni lehet a cseheket, a szlovákokat, a románokat, de csak akkor, ha mindezt kulturális értelemben fogom fel. A kultúra most, lassan-lassan úgy tűnik, át fogja venni azokat a nemzettudatot alakító szerepeket, amelyeket eddig a hagyományos történetírás látott el. A hagyományos és elavult nemzetállami történelemmel szemben döntően egy központi, hatalmi politikai elgondolás jegyében rendeződtek egymás mellé az értelmezések. Ezek vallási, nemzetiségi, osztály- vagy éppen faji alapon állították szembe mindazt, amit az új felfogások jegyében másképp látunk. Más összefüggésekben, más erkölcsi értékrendbe helyezve, egymáshoz fűződő kapcsolataik jegyében értelmezzük őket adott esetben. Közép-Európának ebben az új helyzetben olyan alaptőkéje van, hogy értelmetlen a centrumról és a periféria problémáiról beszélni. Az a tény, hogy Magyarország integrálódik, a totalitárius rendszerek és a nemzeti versengések primer, háború előtti borzalmát kiküszöböli önmagából és részben szomszédságából is. Ez nagyon fontos dolog, és az emberi élet olyan kibontakozását indítja el, amelyet csak a lehető legoptimistábban tudok megítélni. A magyar történelem hatalmas fordulata ez, amellyel jobban járunk, mint például az osztrákok. Mi ugyanis most az első világháború óta tartó mély társadalmi-történelmi válságból, a mélypontról elvezető hosszú menetelés után jutunk előre, és ez olyan, mint amikor az ember kiérkezik egy szűk ösvényről az autópályára, s végre teljes sebességgel mehet előre.

Stier Gábor
Magyar Nemzet
2001. március 12.

Vissza a kezdőlapra