Vissza
a kezdőlapraBeiermeiszter GyörgyA magyar vendéglátás privatizációjának sajátosságai
Én szintén azzal a gondolattal kezdeném, hogy az egymásra épülő szegmensek együttes gyengülése – együttes erősödése megbontja az egyensúlyt. Ez látszott a rendszerváltás előtti időszakban, hogy amíg a szállodaipar nagyon hatékonyan fejlődni és erősödni tudott, addig a vendéglátás elég sok kritikát hagyott maga után. Mégis azt kell mondani, hogy kreatívak lévén a rendszerváltást megelőző időszakban is számtalan változásnak lehettünk tanúi. Közismert, hogy a tervutasításos rendszer nagyon sok kellemetlenséggel jár. Mennyiségi korlátozással, élelmi nyersanyagok korlátozásával, üzlettelepítési korlátozással, stb. Tehát nem az igazi kereskedelmi egyensúly megteremtése volt a cél, hanem egy bűvös ellátás-centrikus magatartás érvényesült. Egyesek íróasztal mellett kívánták megvalósítani, hogy egyfajta ellátási egyensúly alakuljon ki az országban. Ez az idők során nagyon sok problémával járt, mégis azt kell mondani – és ez elhangzott már több előadásban is –, hogy a rendszerváltást megelőző időszakban a vendéglátás világszerte ismert volt, a magyar gasztronómia elismert volt, tehát nagyon sokat tettek a szakemberek annak érdekében, hogy az ide látogatók, jó szájízzel, teli humorral, és megfelelő hangulattal távozzanak. Ha számokat kell említenem, akkor huszonöt tanácsi vállalat, tizenkét munkahelyi vállalat és számtalan szakszervezeti üdültetésben résztvevő szervezet bonyolította irányítottan a vendéglátó tevékenységet.
A magánszektorban az 1966-67-es adatok szerint összesen háromszáz üzlet volt. Tehát romokban volt a magán vendéglátás az 1978-79-es évekig, addig jóformán arra terjedt ki a figyelem, hogy a tanácsi illetve állami szektorban működő vállalatok és szervezetek a területi ellátási elvet figyelembe véve a lehető legtöbbet teremtsék meg, ami szakmailag, az adott lehetőségeken belül elérhető. Mit jelentett tulajdonképpen ez a tervutasításos rendszer? Szabályozott jövedelemkiáramlást, a másik oldalon alapellátást. Talán ma már furcsa, de a hús is keretesítve volt, tehát húskereteket állapítottak meg, a vendéglátás számára hetente meg volt határozva, hogy mennyi marhahúst lehet kiadni. Hát sajnos ez a múlt. De tény, hogy igazi kereskedelem nem alakulhatott ki. A vendéglátásban sajnos ennek nyomai még ma is jelen vannak. És nem azért, mert korlátozott lenne a nyersanyag, hanem mert egyfajta nagyon óvatos gazdálkodás van jelen — és ezt pozitív értelemben mondom — a vendéglátó-üzletekben, helyesebben takarékos gazdálkodás. Ennyire elsődleges szempont volt az élelmiszerellátás, az élelmiszer-kereskedelem prioritást élvezett, így a vendéglátáson igen lassú fejlődés ment keresztül.
Az egész időszak kísérőjelensége a hiánygazdálkodás volt. 1968-ban, a gazdasági mechanizmus címén készült valami fordulat, ami semmi mást nem eredményezett, csak azt, hogy a vállalatok elkezdtek hatékonyságról beszélni, jövedelem-érdekeltséget emlegetni, tehát új fogalmi körök jelentek meg a gazdálkodásban. Mindez már utalt arra, hogy a korábbi elavult, tehát az ezt megelőző időszak viszonyaival is elégedetlenek voltak a piac szereplői. Beindul egy szakosodási folyamat, létrejönnek a kereskedelmi vendéglátók, de elkülönül a munkahelyi vendéglátás, hiszen alapvető cél a munkásellátás. Létrejönnek az önálló szálloda-vállalatok — és itt van az a pont, amit kiemeltem már a bevezetőben —, a kiemelt szállodavállalatok 1970-es évek második felében az úgynevezett osztrák hitellel egy nagy löketet kapnak a fejlődésben. Teljes szerkezetükben meg tudnak újulni ezen belül a kereskedelmi vendéglátás is meg tud újulni, de nagy általánosságban a tanácsi vendéglátás szinten marad, uram bocsá’, inkább visszafelé fejlődött. A munkahelyi vendéglátásban előnyök jelentek meg, amiket a munkaadók biztosítottak. Tehát: hozzájárultak az étkezési költségekhez, technikai feltételeket javítottak, s így a vendéglátás ilyen látszatmegoldásokkal, de mégis változást ért el.
Ha a vállalatok jövedelmezőségét nézzük, akkor a nyolcvanas években már egy dinamikus fejlődésnek lehetünk szemtanúi: eredménycentrikussá válnak a vállalatok, megpróbálják az eredményeik egy részét visszaforgatni a hálózatba. Ebben az időszakban, főleg a nyolcvanas években egy robbanásszerű üzletszám-változás következik be. Tehát számszerűen megváltozik a piac, de minőségileg még elmarad. Látható, hogy ez az úgynevezett vállalati struktúra nem maradhat fenn sokáig, mégis mint kísérletező szakmának ebben a minisztérium mindenkor segítségére volt a tevékenységünknek, pl. hozzájárult egyes elszámolási rendszerek bevezetéséhez. Ez úgymond testidegen volt, a szabadkasszás rendszer, amit köztudottan “büdösnek” hívtuk. Ez a változatlan tulajdonviszonyok mellett, a gazdálkodásban már nagyobb szabadságot jelent, s úgymond megtakarításra és a megtakarítás egyéni felhasználására ösztönzi az üzlet vezetőjét. Megjelenik a szoros elszámolás egy módosított változata, amit a nyolcvanas évek elejétől szerződéses üzemeltetési formának hívunk.
Tulajdonképpen ez volt a kezdete a szakma vagy a vendéglátás privatizációjának. A szerződéses üzemeltetési rendszer a szabadkasszás üzletekre épül, míg a szoros üzletekre a jövedelemérdekeltségi rendszer, s itt szintén a két fogalom erősödik fel, hogy hatékonyan és jövedelemteremtően kell működtetni az üzletet. A nyolcvanas évek második felének gazdasági tendenciája — ez egyértelműen elhangzott a korábbi előadásokban — már nem volt pozitív, a piac gyengült. Ez a gyengülés nem csak a kereskedelemben zajlik le, hanem az iparban, mezőgazdaságban is, ezért valóságos hozsannával vártuk a rendszerváltást, tehát a piacgazdaság megindulását, a valóságos privatizációt. Én azért kaptam ezt a lehetőséget, mert szereplője voltam annak a bizottságnak, amely a AVÜ mellett, később az ÁPV Rt. mellett dolgozott. Tanácsadóként beleszólhattunk, véleményt alkottunk abban, hogy milyen gyorsan és milyen folyamatokon keresztül képzelhető el vagy gyorsítható a privatizáció. S bár a korábbi időszakban voltak változások, hatékonysági változások a vállalati struktúrában, gazdálkodásban, de ez mégsem eredményezte az, úgymond vállalati KISZ-fejek megváltozását, nem vezetett a jövedelemtermelő és önálló, életképes szervezetek hosszantartó működéséhez.
Valóságos tulajdonváltásra volt szükség. Ennek a feltétele már 1988-as 6. törvénnyel megteremtődhetett. Mindezt úgy ismeri a szakirodalom, mint a spontán privatizáció időszakát. Ez egy nagyon érdekes történet, hiszen az akkori állami vezetés ösztönözte a privatizációt, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy a cégek gazdasági társaságokat alapítsanak, és nyitottak legyenek a valóságos privatizációra. Mégis nagyon sok kritikát kaptak, óhatatlanul azért, és amiért máris az egyéni célok kerültek előtérbe — bár délelőtt a miniszter uraktól elhangzott ez a kritika, hogy az egyéni érdeküket próbálták kovácsolni azzal, hogy kisebb gazdasági társaságokat, kft-ket hoztak létre, és máris a vagyont hajszolták, vagyis apportálták az állami vagy a tanácsi vagyon egy részét ezekben a társaságokban. Ennek ugyan nem volt meg a reális feltétele, már az első körben a törvény nem teremtette meg ezt a lehetőséget, de éltek ezzel, így kerültek biztosítók és bankok azok közé a befektetők közé, amelyek később nagyon gyorsan vissza is vonták a befektetett tőkét. Mint említettem, tehát a valóságos privatizációt az Állami Vagyonügynökség központilag szervezte, tehát Budapesten. Nagyon nehéz volt a rálátás erre a hatalmas ágazatra, azzal jellemeznék, ahogyan már említettem, hogy mintegy 2500 üzlet privatizációját kellett végrehajtani, így ez az egész privatizációs folyamat mintegy harmincezer dolgozót érintett. Ebből következően nagyon nagy volt az ellenállás, tehát nem lehetett azt mondani, hogy a 90-91-es években az alkalmazottak előtt a mindenkori gazdasági vezetés sikeresnek látszott.
Nagyon sok kritika fűződött ehhez. Óhatatlanul az átrendeződés, tehát a privatizáció első szakaszának, a társaságok megalapításának szakasza is munkaerő-elbocsátásokkal járt együtt, tehát a felduzzadt létszámú alkalmazotti réteget és a fölösleges, üzletben lerakódott munkaerőt elküldték a vezetők. Ennek eredményeképpen láthatóan nemcsak az iparban, a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban, hanem a vendéglátásban is segítette a munkaerő-kiáramlását a gazdasági folyamatokból. A spontán privatizációt valóban a decentralizált privatizáció, vagyis az úgynevezett ’94 évi 74-es törvény zárta le. Ez a 74-es törvény – ha valakinek a tudományos munkája során kezébe kerül, és némi elemzést végez, láthatja, hogy kimondottan a kiskereskedelemről, ezen belül a vendéglátásról szól. Az volt a cél, hogy valóságos tulajdonváltás jöjjön létre, tehát az üzletek magánkézre kerüljenek. Ennek a programnak a lényege, hogy licit útján, az előprivatizációban értékesítsék az adott üzletet. A kezdeti, fájdalmas vállalati ellenállást követően nagyon felgyorsult ez a folyamat. 1994-re ez a program túlnyomórészt be is fejeződött. Kiürültek tehát a régi vállalatok, és a vállalatok végelszámolás útján vagy csőd- és egyéb elszámolás útján meg is szűntek.
Mi maradt meg? Ez a törvény világosan próbálta kizárni vagy megtartani azokat az erős és egészségesen működő szervezeteket, amelyeknek "láncok" voltak az akkori közös megnevezői. Ilyenek elsősorban az azonos működési normára épülő üzletláncok, ilyen volt a munkahelyi vendéglátás, amennyiben a munkahelyi vendéglátás életképes volt, a diákétkeztetés, az egyetemi étkeztetés életképes volt, és alkalmas volt a munkahelyet biztosító, hosszú távú bérletre. Ebben az esetben szintén támogatta az állam ezt a privatizációt. Külön szólhatnék a szálláshelyek privatizációjáról, de arra most nem térek ki, mert Rubovszky úr említette. Itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a három, nagy szállodavállalat elkülönítetten vett részt a privatizációban, az úgynevezett privatizációs egyes ütemben, ezt egészen más igazgatóság tárgyalta, közismerten nagyon nagy gondok merültek fel a privatizáció során, részben azért, mert a hiteltartozást ezek a vállalatok ez ideig nem voltak képesek törleszteni. Ilyen vagyonértékű szállodákat választottak le a rendszerről, az ÁPV Rt., korábban az AVÜ közvetlenül értékesítette ezeket, s így teremtette meg a fedezetét annak, hogy zavartalan legyen az átalakulás és a privatizáció. Sikeresnek mondható elsősorban a Pannónia a privatizációja, a már említett Danubius esetében a kétlépcsős privatizáció, és a Hungarhotels is érettebb volt.
Ez utóbbival kapcsolatban vitatkoznék Rubovszky Andrással: ez érettebb volt a privatizációra, mint ahogyan azt a későbbiek során a szakirodalomból és az egyes szakcikkekből kiolvashattuk, ugyanakkor rengeteg olyan belső vagyonszerkezeti probléma merült fel, ami lassította a privatizációt. Mivel, Komárom-Esztergom megyében hasonló feladatot végrehajtva magam is elmondhatom, hogy bármilyen jogvita állt fenn például egy ingatlan vagyonszerkezetében, pl. nem megfelelő tulajdoni lappal rendelkezett, nem megfelelő volt annak a jogi előkészítése, nem lehetett bevonni, és nem lehetett bevinni az adott társaságba, ez később nagyon sok vitával, elsősorban bírósági jogkövetkezményekkel járt. A szállodavállalatok mellett visszatérnék tehát a vendéglátásra, amire visszatekintve örömmel mondhatjuk el, hogy egy katarzis volt. A szakma nagyon gyorsan megújult. Kétségtelen, hogy a kilencvenes években sokan kerültek munkanélküli helyzetbe, és hol kerestek álláslehetőséget? – A vendéglátásban. Tehát így indultak el pl. a garázs-kimérések. Ezek nem lehettek versenytársak, működtek, de mégis azok voltak, mert egy bizonyos vásárlóerőt vontak el, árhelyzetükről és kínálati munkájukról hadd ne beszéljek. S úgy játszódik le ez az egész folyamat, hogy közben igen nagy a munkanélküliség. A munkanélküliség érthető módon a fizetőképes kereslet csökkenésével jár, tehát a vásárlóerő igen gyenge ebben az időszakban, mégis meg kell jelenniük a piacon ezeknek az üzleteknek. Megkérdezhetik, hogy mi volt a forrás, hogy miből tudták ezeket az üzleteket megvásárolni.
Említettem, – és nem véletlenül –, hogy a szabadkasszás időszak, a szerződéses üzemeltetési rendszer képzett egy olyan tartaléktőkét, hogy akik előrelátóan gondolkodtak, azok ennek birtokában beszállhattak ebbe a privatizációs folyamatba. Maximálisan segítette az állam – ez elhangzott már korábban is –az E-hitel formát, és megjelent nagyon sok helyen a kárpótlási jegy, mint ilyen befektetési lehetőség, és ezzel gyorsult. Igaz, hogy két-három évig, tehát ’92-'93-'94-ben nagyon lassú a fejlődés ezekben az üzletekben, amit magyar tőkével privatizáltak, és megjelent a vendéglátásban a külföldi tőke, a külföldi kivásárlás is. Ezeket nem tudjuk kimutatni mind a mai napig, mert nagyon sok rokon segítette a magyar vállalkozót abban, hogy az üzletet megvásárolja, akinek külföldi érdekeltsége, külföldi rokona, ismerőse volt. Ez nagyon egészséges és nagyon jó volt. Ami nem egészséges – és ezt önök is tudják, hiszen minden városban, így Budapesten is előfordul –, hogy nem lehetett a privatizációból kizárni azokat az elemeket, akiket ma nem szívesen tekintünk partnerünknek és versenytársunknak. Nagyon sok esetben látjuk a bűnügyi krónikákban, hol-milyen üzletben, milyen személyek vezetik és működtetik az üzletet. De le fog tisztulni ez a folyamat, mert mindez nem jelenti azt, hogy ezzel a folyamat befejeződött.
Tehát a privatizáció — itt olasz példát tudnék felhozni — több tulajdonosváltás után állt be egy igazi szintre. Mert aki nem bír, és aki nem tisztességes, az a piacon előbb-utóbb eladásra kényszerül. Eladja az üzletét, és előbb-utóbb megtalálja az igazi partnert. Nem kell félni ettől, nem kell ezt siettetni. Hiba, ha mi nagyon pesszimisták vagyunk ezen a téren, és hamar kimondjuk, hogy nagyon alacsony szintű, nem megfelelő a vendéglátás, ezért kevesebb a vendég. Nem kevesebb! A 3,4 milliárd dollárba a vendéglátás tisztességesen beleteszi azt az élő munkát, amivel végül is büszkélkedhetünk napjainkban. A tőkeszegénység tehát általános jelenség, de a kis üzleteknél nem olyan pregnáns, mint egy szálloda megvételénél. A szállodák, a nagyobb üzletek kialakulása későbbi évekre vár. Szintén azt mondom, hogy hagyjunk feladatot a harmadik évezredre bőven, hiszen itt már Rubovszky úr említette a kastélyszállóktól kezdve a különböző új férőhely-kapacitások bővüléséig a lehetőségeket, vagy pedig a külföldi befektetők által most beindított programot.
Ez mind kevés. Ez Budapestre érvényes, de vidékre nem. Vidéken döntően a helyi befektetők, vagy pedig külső segítséggel, de helyi befektetők fognak megjelenni. A piacot ők ismerik — és ez elhangzott és talán kritikaként is —, és valóban az a jó ebben a megváltozott folyamatban, hogy csak az merjen vállalkozni és befektetni, aki igazán ismeri a piacot. Megjelennek szakmaidegen befektetők. Ez szintén olyan folyamat, ami hosszú ideig biztosan eltart, hát ezt mondják pénzmosodának. Gyakorlatilag más tevékenységben megtermelt és későbbiek során veszélyessé vált tőkét szívesen visznek be a vendéglátásba. Hirtelen gyönyörű objektummal találjuk szembe magunkat. A kínálati oldalon minden benn van, de szíveskedjenek majd megpróbálni igénybe venni a szolgáltatást, és ítéljék meg, hogy milyen. Már nem tudja szakmailag megtölteni, nem tudja — mint ahogy mi mondjuk — a szívét adni a szakmához. A vendéglátás szív nélkül nem megy. Az jöjjön — és mindig azt mondtuk —, azé ez a placc igazán, aki a teljes énjét tudja adni a vendéglátáshoz. '94-'95-re, mint említettem, befejeződik a tényleges privatizáció, de emellett mintegy 55 000 vendéglátó üzletet ismerünk napjainkban. Nem pontos a statisztika, de ebből 37 000 egyéni vállalkozásban működik. Ez a szám nagyon lényeges, ebből következik, hogy meghatározó a magyar egyéni vállalkozás.
Befejezésül annyit, hogy valóban kellemetlen mind a mai napig a gyakori tulajdonosváltás és az időszakos tőkekivonás, de a nemzetközi megítélés szempontjából büszkék vagyunk arra, hogy a külföldi szaksajtóban pozitív megítélések jelennek meg.
2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.A hozzászólók IDE kattintsanak!