Vissza
a kezdőlapraMagyarország reneszánsza a 3. évezredben Dr. Bencze LórántA pedagógusképzés reneszánsza
A hajnal lova kikönyökölt a zsámbéki vár falán, később Hunyadi János, mielőtt kormányzóvá választották, azután Gróf Zichy Miklós, 1902-ben a svájci keresztes nővér, most pedig a zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Főiskola ablakán kitekintve mit látunk? Messze a célt, közel a helyzetet, a kettő közt a teendőket. A cél a pedagógusképzés reneszánsza, egyszerű: Dávidot újrafaragjuk, az egyik kezébe mobiltelefont adunk, a másik kezébe hamburgert, és kész a hamburger-egyetem. Nehezebb, hogy a jövő újjászülető embere tudja, szabadsága kötelesség és felelősség. Ismerje a fénytant, azaz, hogy kizárólag fénnyel lehet megszűntetni a sötétséget, és pontosan fel kell mérnie, hol áll, merre lép, mikor, milyen következménnyel. A magyar dzsungelben a reneszánsz pedagógus legnagyobb ellensége a butaság. A butaság rázó keverék, ha megrázzuk, feljön az alja, a kitartó és ostoba tehetségtelenség, a tohonya önzés, a naiv szakértelmetlenség. A társadalom fénykora, amikor a hatalomnak megvan a műveltség-fedezete. Ha azonban a hatalomnak még oly magasztos céljaihoz is csak butaság-fedezete van, fiaskó sorozat indul el. Háború, munkatábor, terror, környezetszennyezés. Mindennapjaink kisvilága ugyanilyen. Üde szigetek azok a pillanatok, amikor az okossággal találkozunk. A neoreneszánsz pedagógusnak az okosságot kell terjesztenie: profi módon.
Olyan hosszú távú terv megvalósítására van szükség, amely már a legközelebbi jövőben is érezteti kedvező társadalmi hatását, és amelyik megalapozza, hogy hazánk a harmadik évezred elején a műveltséget illetően a törekvéseihez méltó helyet foglalhasson el a világban. A terv célja csakis a vállalkozói társadalom okos műveltsége lehet, amely fogékony az új befogadására. Olyan szellemi- technikai körülmények közé fogunk kerülni, amelyekről még csak annyit tudunk, hogy nagyon sok tekintetben mások lesznek, mint ma. Ezért olyan tudásra van szükség, amely nem avul el. Ilyen például a problémamegoldás, a konfliktuskezelés, szituációkezelés, és így tovább. Másodszor: időtálló és a mostaninál nagyobb változásokat is túlélni segítő hagyományra támaszkodik. Nem dózerol le minden kis falut, házat, hanem megfontoltan, mértékkel válogat. Harmadszor: erkölcsi elvek alapján áll. Ilyen terv többek között a zsámbéki modell, illetve a küldetésnyilatkozat, az oktatási minisztérium is megjelentetett 6-8 éve egy alapkönyvet, elhallgatták, eltűntek a példányok. Negyedszer: a gyerekeknek olyan tudással kell rendelkeznie a piacgazdaságban, hogy ne lehessen őket becsapni. Lehetetlen állapot, hogy százhúsz százalékos kamatot ígérnek, és ezt ők elhiszik, a valós nyolcat, azt nem. Ötödször: legyen meg a gyerekeknek - és nekünk is - a kudarctűrő képességünk a boldoguláshoz, hiszen nem egy megszorítást kell még kiállni, sorra jönnek egymás után a szükséges és szükségtelen kényszerek, háborúk, árvizek, bankösszeomlások és így tovább… Hatodszor: gyakorlatias ismeretekre van szükség. Rá kell végre ébrednünk, hogy a puszta elmélet önmagában meddő, hiszen még az akadémikus matematikus szerint sincs más matematika, csak az alkalmazott. Nincs elméleti. Az Apor Vilmos Katolikus Főiskola küldetésnyilatkozata illetve annak háttéranyaga nyomán készült ez az előadásunk, a kormánynak felajánlom, bármit elorozhat belőle, amit itt hallanak, legfeljebb illendő, hogy hivatkozzanak rá később. Helyzetelemzés: tetszik nem tetszik a helyzet a bizánci despoták óta finomított társadalomvezérlési rendszer. Lényege, hogy a társadalmat művi úton osztja fel hierarchikus rétegekre, rétegenként icipici többletjogokat juttat az alsóbbakhoz képest, felfelé pedig hálás, szolgálói kötelezettségeket működtet, mint például a feljelentés. Ebben a rendszerben mindenki pontosan tudja, hogy ha valami baja van, az csakis a másik rétegből származhat, mindenki kapásból megmondja, hogy a bankárok, a cigányok, a svábok, a zsidók, a kisgazdák, a vendégmunkások okozzák a bajokat. A butaság védekezik így, pedig kis fáradtsággal ellenőrizhetné, sőt bele is szólhatna abba, hogy az állam mire költse adógarasait. A kasznár is butuska időnként, mert hírbe keveredik, hogy csal, lop, hazudik és a végén meg is teszi. A remény az, hogy egyre többen vannak, akik magukból indulnak ki, kis kört világítanak be maguk körül, családot, iskolát, színházat, falut, egyesületet, gyülekezetet. Ezt a beállítódást ügynöki hálózat terjeszti, az ügynök pedig a reneszánsz pedagógus. A folytonos újratájékozódás elsődleges feladat. Ha Magyarország reneszánszát óhajtjuk, kerüljük a múlton való kesergést, az elmúlt évtizedek hiányosságaira való utalást, úgysem tudjuk érzékeltetni, azt a hihetetlen gazemberséget, amit tapasztaltunk, már csak azért sem, mert az emberek eszméletlenül feledékenyek is. Ehelyett ki kell alakítanunk a szabadság kultúráját, rá kell nevelni a gyermekeinket a szabadságra, és persze előtte magunkat is. A zsarnokságban megnyomorított kultúra a hálátlanság kultúrája. A szabadság kultúrája derűs és hálás. Ebben a kultúrában a beszéd stílusa is mindig sugározza az ügy magasságát, jelentőségét, de nem komolykodva, hanem üdén és pontosan fogalmazva. Aki komolykodik, az még ettől nem szabad. Eközben az összegyűlt lemaradást be kell hoznunk, az előttünk járó országok fejlődési pályáját csak erőltettet ütemben tudnánk végigjárni s ez nem célravezető - könnyen reménytelen kifulladáshoz vezetett. Ha ezeket az országokat példaképnek tekintjük, elemeznünk kell a céljaikat. Ezután a lehető legrövidebb úton kell őket elérnünk, nem kéne bejárni a vargabetűket, amit ők is megjártak, sajnos mégis sok kacskaringót befutottunk már. A zsarnoki államot fokozatosan felváltotta a rabló állam, amely kioltja a reményt a polgárokban. A rabló államban a törvényeket bűnözők hozzák, vagy hozatják, ezzel párhuzamosan az eszmény a törvényszegés. Ebből kifelé mutató, biztos jel például a személyi jövedelemadó csökkenése, a mindenkit elérő tájékoztatás, hogy mire fordították az adómat, vagy az oktatás erőteljesebb támogatása. Míg nálunk félezer szűk mezejű, egyetemi- főiskolai szakon termeljük a munkanélküliséget. Nyugaton az élcsapat, a holland oktatás már az általános képzés felé halad. Ez egyrészt csökkenti a munkanélküliséget, másrészt érvényesíteni a life long learning követelményét. Így is, úgy is újra kell tanulni a részleteket, mert főként a részszakismeretek avulnak el gyorsan, nem az általános készségek. Azonnal át kellene fordulnunk ebbe az irányba. Teendők: a mi feladatunk és felelősségünk azonban az, hogy felmérjük indulóhelyzetünket. Ez most zajlik néhány területen, az intézményfejlesztési tervek kötelezők, de még sok hiányzik. Másodszor: azonosítsuk tárgyszerűen vegyük számba erőforrásainkat, lehetőségeinket, korlátainkat, erősségeinket, és gyengeségeinket. Például: ki kell alakítani a pályázati kultúrát, vagyis ne pályáztassuk a napi szükségletek forrásait. Aztán: tárgyilagos érvek döntsenek az elbírálásnál, ne a baráti ismeretség. Ne felezzék meg a kért költségeket, hiszen úgyis kétszer-háromszor annyit szoktunk kérni. A következő az, hogy kitűzzük a bejárni szándékozott utat. Döntsük már el végre, hogy az egyetemi oktatás inkább elmélet, vagy gyakorlati illusztráció, a főiskolai oktatás inkább gyakorlatias, az elméleti pedig háttér, és ne akarjuk emelni az egyetemi. A hallgatói létszámot egy bizonyos határon túl, mert az a színvonal csökkenéséhez vezet. Vegyük tudomásul, hogy a tömegeknek nincs tehetségünk az elméleti elvont gondolkodásra, de van tehetségük a gyakorlathoz. Tehát a főiskolai képzés színvonalát a tömeges képzés nem veszélyezteti annyira, mert ez az ő gyakorlatias tehetségükhöz van kitalálva, és persze ne akarjunk főiskola egyetemi képzést bevezetni. Ki kell jelölnünk az elsőbbségeket, nem a divat szerint, hanem széles látókörű és megfontolt latolgatás után világosan hangsúlyokkal, a fókuszok szem előtt tartásával. Például, az hogy milyen szakon mekkora hallgatói létszámot támogasson az állam anyagilag, ne attól függjön, hogy az államtitkárnak melyik intézmény ajánlott föl tanszéket, borospince-látogatás, de ne is a futó divat szerint. Következő feladat: ismerjük meg, kikre támaszkodhatunk, miben ki illetékes. Nem a tévé, nem a miniszterelnök, nem az államelnök, hanem az a tisztviselő, aki nem végzi el a rá bízott feladatot, mégse forduljunk illetéktelenhez, írjunk neki 17 vagy 38 levelet (ez valós történt) inkább megcsinálja, mint a bibliai bíró, csak már ne zaklassuk. Vagy cseréljük ki őt olyanra, akinek elég egy levél. Továbbá: mikor miben kell nagy lépéseket tenni, és mikor miben kell kitartóan, türelmesen kis lépésekben előrehaladni. Ezt kellene az észak-amerikaiaktól megtanulni, hogy tudnak ők konferenciát szervezni, hogy tudták ők Holdprogramot megcsinálni, nem pedig a nálunk, légüres térben mozgó iskolabusz-rendszert erőltetni. Továbbá: szünet nélkül tudatosítsuk, hogy időigényes munkát végzünk, és hosszú távra tervezzünk, messze előre nézzünk. Tehát legyen legalább 4-5 évre költségvetése az oktatási intézményeknek. Nem pedig a ’98-as, ’99-es költségvetést - a ’98-asat december 19-én írtam alá. Tessék gazdálkodni egy évig úgy, hogy nem tudom, hogy mi a menü. Valós várakozásokat tegyünk magunkévá, nehogy fölöslegesen csalódjunk. A gyerekszám tovább csökken, nem tudni meddig, az iskolák között kíméletlen harc folyik, a tanulókért, hallgatókért, erkölcstelenül is. Senki nem törődik a társadalom igényeivel. Eközben pedig legyen készség bennünk a változásokhoz, mind a tervezésben, mind a megvalósításban. Ne az állásunkat féltsük, miközben 20 éves jegyzetet olvasunk fel előadás helyett. Durván avatkozzunk bele, de ne másba, saját magunkba, mint középiskolás kémiatanárom, aki elégette több évtizedes szorgalommal megírt jegyzetét, hogy kénytelen legyen újat írni. Miközben hajlunk a változásokra, felejtsük már el a posztmodern kor mítoszait, hogy ne kelljen csalódnunk a várakozásunkban. Mitizáljuk a fejlődést, a munkát, a boldogságot, a demokráciát, az anyagot; van fejlődés a kőbalta és a neutronbomba között, de az Ómagyar Mária-siralom és József Attila Ódája közt a művészi értéket illetően változás van. Barátkozzunk össze az együtt dolgozókkal, ne veszekedjünk, hanem vitatkozzunk, tegyük programmá a gazda-szemléletet. A freiburgi egyetem és a zsámbéki főiskola felmérése szerint a mai magyar társadalom két, határozottan különbönöző kultúrára oszlik: egy hagyományosabbra és egy újabbra. És ez nemzedéki különbség, és már nem is a Győrffy-féle, a két kultúra annyira nem érti meg egymást, mint a szerbek, horvátok és bosnyákok.. Ezért a legfőbb teendőnk, hogy védett várat ne ostromoljunk, rohanjunk el mellette, majd éhen halnak a várban. Több magyar tudós került a szakma élére merész átvágással, mint ahogy az a lovasság árkon-bokron megelőzi a girbegurba úton menetelő gyalogságot. A másik, ezzel párhuzamos megoldás, hogy építsünk olyan láthatatlan falut, barátságos várakat, amelyeket nem lehet bevenni. Ez az udvarház-kultúra, a jó iskola, a színház, a kutatócsoport, a párizsi magyar professzor lakása. A harmadik, hogy a vesztett háborúk után - bőviben vagyunk ennek - nézzünk már előre, meneküljünk előre. Ne nyalogassuk vinnyogva sebeinket, mert megsegíthetetlenné válunk. Vegyünk egy nagy lélegzetet, akarjunk pedagógiai csodát, vállalkozzunk rá. Ebben a pedagógus a társadalom dinamikus újratermelésének a menedzsere. A fentiek alapján a harmadik évezred küszöbén úgy kell átalakítani az iskolát, kicserélni, bővíteni a tanagyagot, hogy az alábbi készségek mesteri kialakítására összpontosítson: tanulás, módszer, kapcsolatépítés, odafigyelés, önmérséklet, motiválás, együttműködés, hatékony kommunikáció a régi nyelven, retorika, általános szituációkezelés, információkezelés, problémamegoldás készsége, kritikakészség, idegen nyelvek. Ez a vállalkozó társadalom polgárainak társadalmi alaptőkéje. Akinek nincs meg ez az indulótőkéje, az a többszörösen hátrányos helyzetű. A vállalkozói társadalom iskoláiban átalakul a tanár és tanuló hagyományos kapcsolata is: a tekintélyelvűség, a távolságtartás, a tudás fejekbe töltése, oktatás-nevelés kettőssége és a többi
Az iskola, a tanár segítő-szolgáltatóvá válik. Nagyon nehéz lesz átváltani, mind az iskolának, mind a tanárnak, de még a tanulónak is. Ezért szükséges, hogy időben, először az óvoda-pedagógusnak és tanítónak legyen meg ez a műveltsége, hogy átadhassa. Ébredjünk már föl! Az óvó- és tanítóképzés az alapja minden fokú, minden felsőfokú képzésnek. Minden egyetemi képzéshez ők szállítják az emberanyagot. Ha ez rossz minőségű, hihetetlenül megnehezíti az egyetemnek munkáját, és hihetetlenül költséges a társadalomnak. Mégis mind az egyetem, mind a társadalom lenézi a tanítóképzést. Újratájékozódásunk követheti ebben a fellendülő ír példát, ahol egy évtizede még mögöttünk voltak a gazdaságban, most már előttünk járnak, mert olyan nagy a tekintélye többek között a tanítónak, hogy a kitűnően érettségizettek először tanítóképzőbe jelentkeznek, és ha oda nem veszik fel őket, akkor mennek egyetemre. Középiskolai tanárom megfogalmazásában otromba tudatlanságra vagy cégéres gazemberségre vallana, ha a humán képzésbe sorolnánk a tanítóképzést, hiszen ez utóbbi az egyetlen általános képzés a Magyar Köztársaságban. Először is tartalmaz természettudományos képzést, ha nem is kell hozzá atomreaktor, művészeti képzést, rajzot, énekoktatást, ha nem is világhírű operaénekeseket, festőket gyártunk. Harmadszor pedig a tanítóképzés nem elméleti, hanem gyakorlati képzés, nem elég megmutatni a gyermeket az 500 fős hallgatóságnak videofilmen, hogy ilyen állatfajta, mint az afrikai állat, vagy az atombomba-robbantást, hanem csak kis csoportban lehet őket oktatni. Ó, ha én meggyőzhetném erről a társadalmat, az országgyűlést, a kormányt! Nem ők a hibásak, hogy mindeddig ez sikertelen maradt, én vagyok a hibás. Ki kellene számítanom, és valószínű ki is lehet, hogy hány 1000 milliárdos kárt okoz, amikor egyébként tehetséges, de gyakorlati analfabéták özönlik el az egyetemeket. Budapest rektorhelyettese kiszámította, hogy a diplomája megszerzése után a mérnök 1 év alatt visszafizeti 5 éves oktatásának költségeit, az egyetemi költségeket. A felsőoktatás tehát a leggyorsabban megtérülő beruházás, mégsem tudja ezt elfogadtatni sem a társadalommal, sem az országgyűléssel, sem a kormánnyal, sem a pénzügyminiszterrel. A rektorhelyettes a hibás, még nem írt 38 levelet az ügyben. Körültekintően, és sok változás függvényében kellene nézni a gazdasági és pénzügyi mutatókat. A világon ugyanis mindenütt vannak kiváló közgazdászok, de nem mindenütt kiváló maga a gazdaság. Akkor nyilván nem egyedül a közgazdászok kiválóságától függ, hogy a gazdaság sikeres-e vagy nem, valami mástól, több minden mástól, s ezeket meg kell keresni. A nagyobb körültekintés sine quanon. Ma például csökken a gyermekszám, kevesebb tanítóra van szükség a túlképzés sokszoros. Mi a megoldás? Kézenfekvő: csökkenteni kell a tanítóképzést. Ez folyik most, ez kézenfekvő, de többszörösen sedre megoldás. Miközben ugyanis sokszoros a túlképzés, pedagógushiány van az iskolákban. A diplomás tanító elhelyezkedik bankban, biztosítótársaságnál, titkárnőként, ügynökként, és így tovább, mert ott a keresete a többszöröse az iskolában tanító kollégáinál. Pattan az újabb kézenfekvő, nagyokos és egyoldalú válasz: minek tanul négy évig olyat, amit nem hasznosít? Utánajártam: megkérdeztem egy kiváló hallgatónkat, aki ügynökösködik: érdemes volt négy évig tanulni a tanítóságot? Igen! De hát mit hasznosít belőle? Mindent, mert tanult lélektant, hatékony kommunikációt, szociológiát, közgazdaságtant, nyelveket, számítógép-kezelést, és a többi. És tegyünk hozzá még egy síkot, akármelyik felsorolt szakmában képezzük kizárólagosan, úgyis újra kell tanulnia mindent, amit már említettem, és állása sem lesz, ha, ha abban a bizonyos egyikben éppen nincs kereslet. Igen ám, csakhogy a tanító sokfelé lesz képes rátanulni aszerint, hogy mikor, mire lesz szükség, milyen álláslehetősége kínálkozik. Okosunk ebbe sem nyugodott bele, tovább érvelt: ügynöknek, titkárnőnek nem kell a négyéves képzés, drága, elég a pár hónapos képzés, vagy a két éves akkreditált felsőfokú képzés. Ha csak azt nézzük, hogy négy évig nem szaporítja a munkanélküliek táborát, már dől az érv, de hiszen szó volt a társadalmi tőkéről, a műveltségalapokról. Az egésznek a lényege: másképp lesz titkárnő az emberközpontúságra képezett, az emberhez kiválóan értő tanító, mint az egyhónapos gyorstalpalós akárki. De ha már mindenáron egysíkúak akarunk lenni, ahelyett, hogy megszüntetjük a már meglévő pedagógus-műhelyeket, alakítsuk át őket, vezessük be a főiskolai bölcsészképzést. Tananyaga azonos a fentebb vázolt tanítóéval, kivéve az iskolai gyakorlatok túlnyomó részét. Helyette gyakorolhatja a konferenciaszervezést, és így tovább, tanul legalább egy nagyobb európai nyelvet és egy kisebb európait, vagy nem európai nyelvet, legalább középszinten. Az EU-csatlakozáskor, de már előtte is felszívja őket a vállalkozói érdekkör, egy sem lesz munkanélküli, sőt hozzásegítik az országot, hogy kelet- európai szellemi, és pénzügyi központ legyen. Minden tanítóképző kapjon egy kisebb európai vagy nem európai nyelvet gondozásul, akkor nem kell őket szétverni, ha pedig netán több lesz a gyerek, könnyen újra vissza tudnak állni a nagyobb létszámra. Nem lesz úgy, mint most, hogy megszűntették korábban az osztott osztályokat, kihaltak az ehhez értő tanítók, ma pedig újraosztott osztályokban kell tanítani, ha csak nem akarjuk újra oktondian szétverni a kicsi falusi szellemi műhelyeket, azaz a kicsi iskolákat. Jártam osztott osztályban néhány hete, az oktatás színvonala jobb volt, mint a sok nem osztott osztályéban. A nagyobb gyerekek húzzák fölfelé a kisebbeket, a nagyobbakat pedig ösztönzi, hogy többet tudjanak a kisebbek előtt. Ezt a ragyogó iskolát most meg akarják szűntetni, a gyerekeket naponta utaztatni, embertelen, de ez nem számít, költséges is, ez talán számít. Falusi polgármesterek, általános iskolai igazgatók kitalálták a megoldást, csak el kellene tőlük fogadni. Nem kell szégyellni rájuk hallgatni: Ők nem a gyerekeket utaztatják naponta, hanem az eszközöket évente, amikor éppen szükség van rá. Ezeket közösen szerzi be három település önkormányzata, emberibb, olcsóbb. Ha nem találjuk meg a hasonló, körültekintő megoldásokat kormányszinten, minden problémánkra újabb vargabetűket fogunk tenni, és könyörtelenül lemaradunk. Nemcsak a helyi kihívásokat kell így, körültekintően kezelni, vannak világméretű kihívások is. Csak kettőt: az első a globalizáció menete.
Két kézenfekvő megoldás kínálkozik itt is: ellenállni vagy átengedni magunkat. Védekezni vagy feladni, kitartani a végsőkig, vagy megnyitni a gátakat. Kérem, mind a hősi halál, mind a fehér zászló kudarcra van ítélve, mert ez is egysíkú. Reménytelen utópisztikus az ellenállás, ugyanakkor pusztulásra van ítélve a globalizáció semmilyen, színtelen és szagtalanná oldódó kultúra is. Nem kell, Európának nem kell az a szalonzene tőlünk, amit ők sokkal jobban tudnak. A megoldás, hogy paradigmát kell váltani, legelőször az oktatásban. Az új paradigma pedig az, hogy a lehető legjobban használjuk ki a globalizáció előnyeit, s a legkisebbre csökkentsük ezzel a hátrányait. Délibábos ábránd szembeszállni a nemzetközi nagyvállalatokkal, kivéve egy-két esetben, a mint azt a SHELL elleni cselekvés kiválóan mutatja. Át kell vennünk az általunk is használható eszközeit, az eszköz ugyanis erkölcsileg semleges. Van, amit már át is vettünk, ilyen globalizáló eszköz az e-mail és az Internet. Korábban elképzelhetetlen közelségben és barátságban élhetünk, a globalizáció ezen eszköze és múltja miatt nemhogy nem kell feladnunk sajátságos kultúránkat, de meg is tudjuk erősíteni. A gazdaságnak, társadalomnak, de még a nemzetközi nagyvállalatoknak, intézményeknek is szükségük van a mozgékony kicsikre, a kicsik sokszínűségére
A technikailag is egyre inkább egymásba forduló e-mail, tévé, rádió, újságok és mobiltelefonok világában a kis intézmény hátránya exponenciálisan csökken. Sikeresnek tűnő cégek nőttek ki már eddig is kis nyomorultnak látszó, lakótelepi lakásokból. A magyar falu végén, ahol lakom, a telefonomról elmegy a hang drót nélkül, és a színes kép a fényképezőgépről az amerikai mamutegyetemre, méghozzá azonnal, hihetetlenül olcsó és egyre olcsóbb már nekem is, sőt egyre olcsóbban. Délibábos elmebaj az is, ha az elavult zsarnokságból idemerevedett központosító hulladék-ideológiával mindenáron gazdasági és igazgatási erőszakkal próbáljuk megszüntetni a kis intézményeket. Itt miért nem gondolkodunk liberálisan? Úgyis megszűnnek, ha életképtelenek, és ha megszűnnek, a kár az intézmény kicsinysége miatt is kicsi. Ha azonban a nagy intézmény életképtelen, akkor a kár is nagy, az egyik főiskola 45 millió adósságot halmozott föl, az egyetem ugyanakkor 1 milliárdot. Könnyebb volt a 45 milliót ledolgozni 2 év alatt, az 1 milliárdot nem tudták. A kormány segítette őket. Főként, ha a nagy intézményt így akarjuk mindenáron életben tartani. Erre mi történik? Még nagyobbat tákolunk össze a kicsikből. Kafkai világ. Nem is szólva arról a közismert tapasztalatról, hogy a kicsik általában könnyebben, gyorsabban mozdulnak, és jóval hatékonyabbak, mint a nagyok Megvan a helye a kicsinek és a nagynak egyaránt. Megdöbbenünk az előítéleteken, ha az ókortól vagy a mai távoli kultúrákról olvasunk. Csak az nem jut eszünkbe, hogy fölvilágosodott kultúrában töméntelen az előítéletek száma. Ezek persze megszilárdítják a társadalmat, másrészt esztelenül korlátozzák gondolkodásunkat. Globalizált világunkban vannak például fejlett technikájú országok, rendkívül fejletlen joggal - alkotmányos a kínzás, fizikai kínzás. A magyar fiskális hagyomány miatt kisebb a veszély, hogy velük sodródunk, mégsem elhanyagolható. Ennek jele, hogy bár bővében vagyunk a törvényeknek, de a megtartásában messze kullogunk az észak-amerikai szövetségi állam mögött, ahol a legkisebb a világon a bűnözés. Csak a hatékony iskoláztatás segít rövid távon is, de ezt nem látom a tananyag-vitákban. És nem nagyon látom sehol az interkulturális és multikulturális pedagógia és a pluralista társadalommal kapcsolatos programot. Csak azt, hogy nyivákolunk, hogy baj van. Zsámbékon volt egy nemzetközi konferencia ’98-ban, s ennek bevezető előadása megjelent a magyar felsőoktatásban, ’99-ben. Szent István intelmeinek birtokában ugye ismerjük ezt a sose értett passzust, Bethlen és Rákóczi türelmi rendeleteit, Deák törvényeit, utána semmitől nincs tartanunk, csak el ne felejtsük hagyományainkat. Mert interkultúrális volt valaha nálunk még a babtermelés is - a kukorica közé vetették, felfutott a kukoricára, alatta pedig virított a tök, gazdaságossá téve a termelést. Tudjuk, hogy ezek a legolcsóbb ételek voltak és nem veszélyeztették egymást a növények, sőt ma már tudjuk, hogy segítették egymást. Nem is szólva arról, hogy ebben a vadonban megbútak a vadnyulak, fácánok, borzok. Közvetlenül és általánosan tapasztalt eredménye lett ennek a társadalomban nemcsak az olcsó bab, hanem megvolt az interkulturalitás évszázadokon át, és ez jellemezte a magyar kultúrát, és benne Pécset, amely ennek az intekulturalitásnak utolsó aranyágacskája volt. Az EU előképe lett a pécsi piac. Fölborítja a rendet az is, ha bárkit felállítunk a jognak asztalától, vagy eltiltunk a bőség kosarától. Exponenciálisan nőtt viszont a lemaradás. Ma valójában még nincsenek igazán szélsőségek, de lesznek ebből. Rövidlátásunk itt már életveszélyes. Az egyetlen megoldás, hogy a halmozottan hátrányos rétegek családjaiban megnöveljük az említett társadalmi tőkét. Ebben is csak az iskola segíthet. Az iskolának át kellene állnia a társadalmi tőke pótlására, igen ám, de a nagy NAT-vitában ez el sem hangzott! Nincs hatékony kormányprogram, csak a civil szerveződések voltak eddig hatékonyak, ezek azonban nálunk még a csecsemőkorba vannak, visszavetve. Ki ismerte föl az NGO fontosságát? Nem tudom, hogy hol tanítják! Ha tanítják, a normatív finanszírozás nem ad hozzá pénzt. Éveken át vitáztak az óvó- és tanítóképzők létszáma normatíváján. Fölemelték a képzés idejét, oktalanul megdrágult ezzel, de a lényeget elfelejtették. Az óvónők és tanítók nincsenek kiképezve a társadalmi tőke pótlására, kiegészítésére. Ha ez nem lesz pillanatokon belül kormányprogam, egy éven belül pedig a pedagógusképzők, intézmények programja, ki leszünk téve annak, hogy el fog veszni minden eddig elért eredményünk. Mind lelkileg, mind társadalmilag, mind gazdaságilag összeroppanhatunk a 80 – 100 százalékosan munkanélküli cigányfalvak miatt. Az éhes tömegek mindenütt a világon kifosztják, ami eléjük kerül. A szeretetcsomag küldése és a jogvédelem jó, de csak tüneti kezelés. A rablás, a tolvajlás, a kirekesztettség fájdalma másnap kiújul. A gyökeres gyógymód a társadalmi tőkeemelés, amelyre most csak az óvó- és tanítóképzők volnának képesek, de előbb persze nekik rá kellene jönniük erre. csakhogy senki nem rakta még rájuk ezt a feladatot, és senki nem finanszírozza.
Maguktól ezért képtelenek lesznek mindezekre, hiszen most is a legalacsonyabb állami támogatási normatívával sujtják őket, a humánképzéssel, amihez azért inkább csak könyv kell. Pedig a tanító- és óvónő képző főiskolák már ismerik a társadalmi tőke egyéb összetevőit, a hagyományokból. Azonosságtudat, kritika, humanizmus, türelem, biztonság, szabadság, rend, állandó törekvés a harmóniára, mint nevelési elvek. Nem pedig utópisztikus menekülés, ismeretszerzés, de szeretetben és következetességben. Nincs verseny a nevelésben, nincs személyválogatás, biztosítva a változás-fejlődés lehetősége, de nem kierőszakolva. Megbocsátás és törvénytisztelet, az emberi méltóság tisztelete, és nem a moslék tisztelete, más a moslék, mint az ennivaló. Az egyéniség és a különbségek közérdekű tisztelete. Valóságérzék, egyetemes európaiság, mértéktartás, megnyílás és befogadás, nem termelés, hanem gyümölcsözés.
2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.A hozzászólók IDE kattintsanak!