Vissza
a kezdőlapraMagyarország reneszánsza a 3. évezredben dr. Falvy ZoltánA magyar zene múltja, jelene, jövője
Kerényi Imrének színes előadása és helyzetelemzése után nagyon nehéz bármit is szólni. Különösen arról a magyar zenetörténetről, amiről úgy általában természetesnek tartjuk, hogy van, de hát aminek nagyon sok részét, részletét nem ismerjük. És ezt annak a tapasztalatnak az alapján mondom, hogy a bölcsészkaron már körülbelül 20-25 éve tartok speciálkollégiumokat, amelyekre szabadon lehet jelentkezni, és amelyekre évente tízen, de ha nagyon jól megy, akkor tizenöten jelentkeznek. Ha mindezt összeadjuk, a szám akkor is borzasztó kevés, mondjuk egy ötéves folyamatban vagy tízéves folyamatban. Sajnos az iskolai oktatásban - ahogyan Andrásfalvy Bertalan is mondta - általában a zene és a művészeti ágak nagyon a háttérben vannak. Ezen belül maga a zenetörténet még hátrább van, és a magyar zenetörténet van a leghátrább. S bár én nem vagyok felkent apostola a magyar zenetörténetnek, de - ahol lehet és ahogy lehet, – mindenképpen szeretném propagálni. Ezért főként nem általános történelmi dolgokat mondok, (mondok azt is), hanem mutatok konkrétumokat is. Szeretnék néhány zenét is mutatni, zengjen ez a kis terem. Megpróbáltam összeválogatni néhány példát a szép, magyar zenetörténeti emlékek közül, s olyan organikus rendbe összeszerkeszteni, ami legalább nagyon vázlatos áttekintést ad.
A magyar zene múltja csaknem ezer éves. A 11-12-dik századból származnak első írásos emlékeink. A legelső, középkori kottás emlékeink a gregorián magyarországi jelenlétére utalnak. Az államalapítás után rögtön megjelentek az első liturgikus könyvek, az antifonáriumok és a graduálék, amelyek a katolikus istentiszteletek szerves részeit képezték. Ezzel egy időben azonban élt még a pogány ősvallás és annak összes szokása – ahogyan azt éppen Kerényi Imre az előbb nagyon szépen elmondta - és ezeknek mindnek megvolt a maga szertartása. Az egyik legfőbb szertartás a sámánizmus volt, de volt még több érdekes dolog, amely a magyar népszokásokkal volt azonos – ezek tehát már nagyon korán, a 11-dik században léteztek.
Több évszázadra tehető az a zenei korszak, amelyben mind a keresztény, mind a pogány zenei szokások egymás mellett éltek. A keresztény liturgikus könyvek tanúsága szerint még a 15-dik században is a gregorián kottás emlékek maradtak a zenei élet tanúi. Azt csak az egyéb feljegyzésekből tudjuk, hogy voltak hősi énekek, amelyek révén kialakult a históriás ének, és ennek már több emléke maradt fent mind a nyomtatásban, mind pedig – és ez nagyon fontos – a népi emlékezetben.
A népzene mentett át sok korábbi zenét, amelyeknek írásos nyoma nem akadt. Tehát a műzene és a népzene folyamatosan élt egymás mellett, egymásra való hatásuk századokon át nyomon követhető volt. Csaknem valamennyi században születtek nagyszerű zenék, melyeket részben magyarok, részben külföldi muzsikusok adtak elő.
A magyar reneszánsz idején, Mátyás korában a németalföldi polifónia volt az uralkodó a hősi ének mellett. Erről Bonfini tudósított a maga korában. Mátyás után Ulászló és II. Lajos idejében a kör lengyel mesterek zenéivel bővült, a 16-dik században pedig intenzív lantkultúra élt, melynek Tinódi Sebestyén és Bakfart Bálint voltak a reprezentánsai. Sőt, Bakfart Bálint Lengyelországban és Franciaországban, Lyonban adta ki híres lantkönyveit, amelyekben a fantáziák mellett ún. intabulatúrákat közölt, olyan szólamlejegyzéseket, amelyeket Budán és a németalföldi kóruskultúrából ismert meg.
Most egy ilyen németalföldi művet hallgatunk meg, Bakfart Bálint a Lyonban kiadott lantkönyvéből, 1553-ból. Ez egy négyszólamú sanzon, lanton előadva. (...)
Bakfart – aki Brassóban született és Budán tanult - itt ismerkedett meg a németalföldi muzsikával, de ahogy mondtam, egész Európát bejárta.
A 17-dik században a magyar táncok Európa szerte ismertté váltak. Részben a török elleni harcok, a töröktől való félelem indukálta, hogy igen sok európai kottakiadványban, Németalföldtől Olaszországig megjelentek a magyar táncok. Most egy 1562-ben megjelent táncot, Paix híres ungarescáját mutatom be, amelyet Heckel, 1562-ben adott ki. Eléggé ismert, valószínűleg sokan ismerik, kórusok is szokták énekelni.
A 18-dik században, Rákóczi szabadságharcának idején alakult ki egy óriási zenei kör, amely még a 20-dik századi népzenében is élénken él. Ugyanakkor megtermékenyítette az európai zeneszerzők fantáziáját is. Gondoljunk Berlioz egyik művére, amelyben a napjainkig is híres Rákóczi induló feldolgozása hallható.
Még a 18-dik századhoz tartozik a magyarországi barokk egyik nagyszerű műve, Esterházy Pál Harmonia Caelestise. Ez a mű 55 kantátából áll, dallamai különböző ünnepekre vonatkoznak. Ebből mutatok be egyet, a húsvéti kantáták közül. (...)
A 19-dik század elején a reformkor szépségét emelte az a három nagy verbunkos zeneszerző, amely triász alkotott. Ez Bihari, Lavotta és Csermák volt. Már mind új hangon szólaltak meg, s a maguk módján, igen egyszerű eszközökkel világhírre emelték a magyar dalokat, amelyek igencsak különböztek a bécsi dal Európa-szerte tért hódító stílusától. Egy Bihari-verbunk következik, cimbalmon, ami eltér attól a hangvételtől, amit az előbb hallottunk.
A 19-dik század elhozta a modern, polgári zenekultúra valamennyi elemét. Megszületett a magyar opera, kialakult a modern hangversenyélet a zenekarokkal és a kor kórusaival, az úgynevezett dalárdákkal együtt. De megszületett a zeneoktatás szervezett kerete is, megjelent a zenei szaksajtó, vagyis mindaz, ami Európában is a zenei életet jelentette.
És itt volt a világpolgár, vagy mondhatnánk, europolgár Liszt Ferenc, aki Magyarországon való tartózkodása idején tevékenyen részt vett a magyar intézményrendszer alakításában és a hangversenyéletben egyaránt.
A 19-dik század közepén alakult meg a Filharmóniai Társaság, Erkel vezetésével. Ekkor már több operáját sikerrel játszották, mégis fontosnak érezte, hogy a Filharmóniai Társaság hangversenyein rendszeresen megszólaltassa a nagy európai zeneszerzők műveit, hogy ezeket a városi polgárság is megismerhesse. A magyar hangversenyéletben Liszt Ferenc is részt kért, aki ebben az időben éppen Weimar, Róma és Pest városaiban felváltva élt. Pesti tartózkodásain nemcsak zongoraesteket adott és tanítványaival foglalkozott, hanem karmesterként is bemutatkozott.
A ’60-as években, a Pesti Vigadóban, maga vezényelte a Szent Erzsébet oratóriumot, amelyben felhasználta egy magyar egyházi népének dallamát, Szent Erzsébet életéről - ezt Mosonyi Mihálytól kapta. Ebből mutatok be most egy kis részletet. (...)
Az énekkari mozgalom szintén ezekben az években bontakozott ki. Sorra alakultak a dalárdák, s a 19-dik század végére ezekből olyan sok volt, hogy óriási dalárda versenyeket rendeztek, több száz énekessel, különböző, óriási sátrakat építettek fel, néhányról nagyon szép fametszetek is megmaradtak, és ezeken Erkel is, Liszt is mindig részt vettek. Ebben a folyamatban alakult ki, és érkezett a tetőpontjára a nemzeti romantika. Ugyanekkor pl. Liszt Ferenc – a halála előtti években - már olyan zongorára írt műveket komponált, melyeknek modernebb hangvétele organikusan vezetett a 20-dik századi kompozíciós gyakorlat felé. Egy késői Liszt művet mutatok be, a Csárdás Macabre-ot, amelyet pár évvel a halála előtt, ’81-82-ben írt, vagyis éppen akkor, amikor Bartók és Kodály született. De hát ez nincs így összefüggésben. (...)
Amikor tehát Liszt ezeket a műveit írta, megszületett már Bartók Béla és Kodály Zoltán is. A 19-20-dik század fordulóján egy parlamenti gyorsíró, Vikár Béla kezdetleges fonográf-készülékkel népzenét kezdett el gyűjteni. Ezt folytatta Bartók és Kodály a 20-dik század első évtizedében, amikor zenei tanulmányaikat befejezték a budapesti Zeneakadémián.
Feltehető a kérdés: Vajon miért lett olyan fontos a magyar népzene a 20-dik század elején, amikor már nagyszerű zenei élet folyt Budapesten, amikor már nagyszerű előadóművészek hangversenyeztek itt, és amikor már komoly zeneoktatás folyt a Zeneakadémián?
Talán azért, mert az akkori fiatal magyar patriótanemzedéknek hiányzott valami a zenéből. A hangversenylátogató városi polgárság még csak ekkor ismerkedett a bécsi klasszikával és a nagyívű romantikával. Bartók fiatalkori kompozíciói is ebben a légkörben születtek. De hiányzott az a mag, amelyből a magyar zene új hajtásokat hozhatott volna. Hiába voltak nagyszerű és már modernnek számítható példaképek – mint Richard Strauss vagy Debussy. Kellett valami más, valami magyar. Ezt keresték és találták meg a magyar népzenében, a népzene archaikus, de mégis élő voltában. Ennek, és más népek népzenéjének megismerésével új dimenziók nyíltak meg előttünk. Ami Liszt Ferenc korában még igen nehézkes volt – tudniillik az autentikus magyar népzene ismerete -, az Liszt halála után már csak 20-30 évvel, Bartókék tevékenysége révén nemcsak hogy ismert lett, hanem már a magyar zenei nyelvezet szerves részét is képezte. A hangversenylátogató, városi polgár számára is hallható lett. Ez utóbbit pedig a 20-dik század elején igen fontosnak tartották, miután ez képezte Bartók és Kodály zenei nevelési módszerének alapjait. Hangversenydobogón előadható műveket komponáltak. 1906-ban jelent meg az első népdalokat feldolgozó kottakiadványuk a 20 darabból álló Magyar népdalok.
Kodály előszava szerint kétféle célt szolgál tevékenységük. Az egyik, hogy minden - a néptől került dal - együtt legyen. A másik, hogy a nagyközönség megismerje és megkedvelje a népdalt. Majd így folytatta Kodály ennek a kiadványnak az előszavában: ”A magyar társadalom túlnyomó része még nem elég magyar, már nem elég naiv, és még nem elég művelt arra, hogy ezek a dalok közelebb férkőzzenek szívéhez. A magyar népdal a hangversenyteremben. Különösen hangzik ma még, –hogy egy sorba kerüljön a világirodalom remekeivel és a külföldi népdallal. De megjön ennek is az ideje.” 1906-ból való az idézet.
Ha a 20-dik század végéről visszatekintünk a század első felére, és választ keresünk a nagy idealisztikus gondolatokra, azt látjuk, hogy Bartók és Kodály célkitűzései – a két világháború ellenére – sikeresek lettek. A népdalfeldolgozásokon túl, Bartók művészi kibontakozásában a népdalok, mintegy gondolati alapot jelentettek főleg a hangrendszerek és a ritmika felhasználásának vonatkozásában. Most gyorsan bemutatom Bartók Allegro barbaróját, amit mindenki, vagy legalább is nagyon sokan ismernek, és ami a késői Liszt műhöz – számomra – elég közel áll. (...)
Ami Bartóknál ezeknek a műveknek a megalkotását jelentette, az Kodálynál eltökélt zenei nevelési módszer kialakításához vezetett, és ezt élete végéig – 1967-ig – követte.
Egy új generáció nőtt fel, melynek jelentős része a második világháború után jelentkezett, de még a magyar népzenét tekintették művészeti ars poeticájuknak. Részben ez jelenti még a jelent is. Igaz, a Kodály utáni második generáció már sokkal közelebb érzi magát a sokféle európai áramlat valamelyikéhez, mint a bartóki vagy a kodályi népzenei hagyományokon alapuló zeneművészethez.
Kodály 40 évvel a 20 magyar népdal kiadása után új lendületet akart adni a zenekultúra magyar elterjedésének. Megfogalmazott célja nem egyéb, mint a magyar zenekultúra megteremtése.
Melyek voltak ennek eszközei? A zenei írás-olvasás általánossá tétele az iskolán keresztül, a magyar zenei közízlés felemelése, folyamatos haladása a jobb és magyarabb felé, a világirodalom remekeinek közkinccsé tétele, eljuttatása minden rendű és rangú emberhez. "Mindezek összessége teremti csak meg a távoli jövőben felénk derengő magyar zenekultúrát.” Írta Kodály.
Ismét felmerül a kérdés, időszerű-e 53 év után Kodály 1947-ben megfogalmazott javaslata? Meg kell-e várnunk a következő 47 évet, hogy a 100 év elteltekor a terv valóra váljon?
A 2000-dik év elején a világ zenei életének tendenciáit látva még sokkal aktuálisabbnak érzem Kodály gondolatait. Éppen a globalizálódó világban nem lehet más útja a zeneművészetnek, mint az, hogy a népzenei gyökerek hallhatóak legyenek. Nem elég a közízlésnek az a tendenciája, hogy a diszkó helyett a népzenén alapuló táncház elégítse ki az új nemzedéket. A táncház 1970 óta Magyarországon az egyetlen és igazi értékőrző tömegbázis. Jó, hogy van. Sok fiatal ízlését meghatározza, meghatározta a múltban és ’70 óta, és a mai napig is meghatározza.
De hát az iskolai énekoktatás 2000-re nem ívelt olyan magasra, mint amilyenre Kodály tervezte ’47-ben. Tudniillik, hogy erre az évre minden általános iskolát végzett gyerek folyékonyan olvas majd kottát. Ez nem valósult meg, és úgy tűnik, hogy néhány évtizeden belül nem is fog megvalósulni. Amikor Kodály 1947-ben hungarocentrikus zenei nevelésről ír, akkor ez az ő kontextusában - tudniillik, hogy a hungarocentrikus a kiindulópontot jelentette - azt jelentette, hogy csak ez lehet az ésszerű zenei nevelés alapja. Erre épült fel nála az egyetemes zene nagy épülete.
A harmadik évezred elején nem újulhat meg másként a magyar zene csak úgy, ha visszanyúl a gyökerekhez, ahogy ezt Bartókék is érezték a 20-dik század elején, illetve ahogy ezt tették. A közízlést formáló zenei kultúra egy országot is meghatározni tudó, intellektuális magatartásforma. Az egyesülni váró Európában az európai népek népzenéjét különösen tiszteletben kell tartani. Ez teszi olyan érdekessé és olyan sokszínűvé az európai kontinenst. Nincs külön skandináv népzene, és nincs külön kelet-európai vagy nyugat-európai népzene, de nincs önmagában dél-európai népzene sem. Minden egyesülni akaró országnak saját népzenéje van, amely lehet régebbi és újabb, lehet tradicionális, sőt archaikus is. Ez a sokszínűség nem hasonlítható az ázsiai vagy közel-keleti zenékhez, mert azok sokkal egységesebbek, és nem is olyan sokszínűek, mint az európai népek népzenéi. Ezért fontos az, hogy a kultúra területén maradjon meg az a sokszínűség, amelyet elsősorban a nemzeti zenék hordoznak magukban.
A magyar zene a következő évszázadban csak úgy maradhat magyar, ha továbbra is benne él az európai hagyományban. Kelet és nyugat között vagyunk, egy olyan igen sajátos és régi kultúrával, amely más népeknél talán nincsen meg. Mindkettőt magunkba olvasztjuk, és ha kell, ki is egyenlítjük.
Ismét Kodályt idézem: “Értéktelen az a magyarság, amely nem európai, és számunkra értéktelen az európaiság, ha nem magyar is egyszersmind. Azt kell kívánnunk, hogy maradjanak meg Európában a zene terén nagy nemzeti iskolák. És ha azok tovább virágozhatnak és fejlődhetnek, akkor abban mindig lesz helye a magyar zeneoktatásnak, a magyar zeneművészetnek, egyszóval a magyar zenének. És, ha megengedik, befejezésül még Kodály Te Deumából egy részletet idézek, amelynek ez a szövege – és azt hiszem ez a jövő évezrednek a lehetősége is –: “In Te, Domine, speravi”.
2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.A hozzászólók IDE kattintsanak!