Vissza
a kezdőlapraMagyarország reneszánsza a 3. évezredben dr. Fazakas Szabolcs
Kereskedelmi és idegenforgalmi politika a 94-98-as években
Engedjék meg, hogy személyes vonatkozással kezdjem. Amikor Csizmadia László elnök úr jó pár hónappal ezelőtt megkeresett, hogy a Magyarország reneszánsza a harmadik évezredben c. konferencia szemináriumán tartsak előadást a 94-98 közötti kereskedelmi és idegenforgalmi politikáról, akkor első lelkesedésemben azonnal igent mondtam, és ahogy az szokás – mint a választások előtt általában – nagy lelkesedéssel indulunk neki a kérdésnek – majd konfrontálódunk a realitásokkal. Én is csak utána tettem föl magamnak a kérdést, hogy vajon ezen előadás keretében mit is várnak tőlem, különös tekintettel arra, hogy előttem és utánam olyan szakemberek szólnak, akik táblázatokkal, szakmai számokkal fogják előadásaikat alátámasztani, és szakmailag megalapozni.
Én magam mindig büszke voltam arra, hogy “kvázi” szakembernek számítottam. Bár az élet megtanít arra, hogy aki kormányzati munkát vállal, az nem lehet csak szakember, annak bizonyos politikai funkciója is van. Ezért mai előadásomban a nekem szabott 20 percben a 94-98 közötti kereskedelmi és idegenforgalmi politika néhány gondolatát szeretném megosztani Önökkel, mint olyanokkal, akikkel ezt a politikát annak idején is együtt végeztük és akikkel ma is együttműködünk.
Rögtön az elején azzal kezdeném, hogy az első kérdés az volt: lehet-e önálló kereskedelmi és idegenforgalmi politikáról beszélnünk? Hiszen ez szerves része az adott periódus gazdaságpolitikájának. Mindannyian tudjuk, hogy az elmúlt 10 év tulajdonképpen a gazdaság átalakításával, ezzel a nehéz transzformációs folyamattal telt el, amelyben mi mindannyian azt mondhattuk, hogy “learn in the job”, azaz munka közben tanultuk meg a feladatot. Munka közben konfrontálódtunk azokkal a gazdaságpolitikai és szociális vonatkozásokkal, amelyeket meg kellett oldani – Latorcai úr is említette a 92-es gazdasági mélypontot és annak a kezelési szükségszerűségét –, így én rögtön azzal kezdhetem, hogy 94-ben, amikor az új koalíciós kormány hatalomra került, akkor igen erős konfrontáció volt az egyik oldalról jelentkező és a választások során természetszerűen hangoztatott szociális aspektusok, és a másik oldalról jelentkező gazdasági realitások között.
Ezeknek a feloldásáig jó fél évet kellett várni, hiszen, mint mindannyian, azzal indultunk neki, hogy piacgazdaságot akarunk építeni. Piacgazdaságot úgy, hogy igazából nem mertük megfogalmazni magunknak, mi mindent is értünk mi a piacgazdaság fogalmán. Néhányan szociális piacgazdaságról, majd a ’94-es kormányprogram után már inkább liberális piacgazdaságról beszéltek, annak szociális aspektusaival. Biztos, ami biztos, tudtuk, hogy az egész magyar gazdasági szerkezetet gyökereiben át kell alakítani, egy komoly szerkezetátalakítást kell végrehajtani, makro- és mikrogazdasági szinten egyaránt. Makrogazdasági szinten - beleértve a gazdaság szerkezetének átalakítását - a korszerű, modern húzóágazatok elterjesztését kell megoldani, mikrogazdasági szinten pedig az volt a kérdés, hogy az akkori, ironikusan dinoszauruszoknak jellemzett nagyüzemeket hogyan lehet földarabolni, hogyan lehet életképessé tenni, s hogy mennyi ideig tud az állam az akkor létrehozott és a viccesen “piszkos tizenhárom”-nak nevezett képződmény mögé odaállni, és addig életben tartani őket, míg a gazdasági folyamatok egésze lehetővé nem teszi, hogy a cégek maguktól rekonstrukciós programot hajtsanak végre és életképes vállalattá váljanak. Emellett piacváltást kellett végrehajtanunk, egy olyan piacváltást, amely kilépést jelentett a korábbi kétharmad-egyharmados arányból, amely a KGST - Szovjetunió ill. a fejlett OECD - nyugati államok viszonyában állt fenn. A KGST túl gyors fölbontása ugyan kényszer volt, de mindenképp szükségszerűség is, és Magyarországnak a fejlett, a korszerű világgazdasághoz kell csatlakoznia, tehát meg kellett valósítanunk ezt a piacváltást, amelynek eredményeként ma már büszkén mondhatjuk, hogy külkereskedelmi forgalmunk 80 százaléka a fejlett világgal, az azt tömörítő OECD országokkal bonyolódik. Ma már büszkén mondhatjuk, hogy a forgalmunkban az Európai Unió kétharmados arányt, 66-68 százalékot képvisel, még inkább tényleg büszkén mondhatjuk, hogy ezen belül Magyarország szaldója az EU-val szemben a jelentkező, csatlakozásra váró országok közül egyedülállóan pozitív, tehát a szaldónk jó, és ez a pozitív szaldó - nem úgy, mint 20 évvel ezelőtti vagy a jó 10 évvel ezelőtti - nem a mezőgazdaságnak köszönhető. Most már a korszerű, fejlett technológiai cikkek, mint például a gépipari termékek, elektronikai termékek exportja az, ami meghatározó. Mindezt ezzel párhuzamosan a privatizációval kellett végrehajtani, hiszen azt mindenki tudta, hogy nem lehet piacgazdaságot építeni magántulajdonosok nélkül. Ez a privatizáció különösen nagy feladatot eredményezett, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a privatizáció tulajdonképpen a kereskedelem, a kiskereskedelem, a belkereskedelem terén, és az idegenforgalom terén kezdődött meg, még a spontán privatizáció korszakában. Majd, amikor ezt államilag szabályozni próbáltuk, és az első privatizációs törvényt vagy szabályozást (még éppen Martonyi János kormánybiztos úrral) először kidolgoztuk, akkor konfrontálódtunk azzal az egész egyszerű ténnyel, hogy nem egyszerű feladat Magyarországon egy tulajdonosi réteget, egy tőkés réteget, jó értelemben vett tőkés réteget létrehozni, miközben az elmúlt 50 évben nem volt mód a tőke akkumulációjára, nem volt lehetőség hitel- és egyéb rendszerrel ezeket elősegíteni, megsegíteni.
Világos, hogy ennek megfelelően - már csak Magyarország eladósodottságából következően is - csupán egy piacszerű értékesítési privatizáció jöhetett, annak minden ódiumával, éspedig úgy, hogy bár volt egzisztencia hitel és egyéb segítség, de a magyar vállalkozóknak óhatatlanul háttérbe kellett szorulniuk a privatizáció során, főleg a nagyipari és a nagy részlegeknek, az olyan nagy egységeknek, mint a HungarHotels, vagy a Pannónia szállodaházláncok. Az, hogy a multinacionális nagytőke megtelepedett Magyarországon, maximális mértékben hozzájárul az ország modernizálásához, hozzájárul ahhoz, hogy a tavalyi évet is eredményesen zárhattuk, mindazon belső és külső, gazdasági és egyéb problémák ellenére, amelyek nemcsak a magyar gazdaságot, hanem az egész európai, sőt, a globális világgazdaságot is megosztották. Tudjuk, hogy ezek a problémák mindenütt úgynevezett transzformációs válsággal jártak. Transzformációs válsággal, amelyek 94-95-ben a kettős deficitnél jelentkeztek, és akkor kellett a kormánynak, ahogy mondani szoktuk, “átlépnie a saját árnyékát”, és egy nagyon szigorú stabilizációs programot elindítania. Egy olyan stabilizációs programot, amelyet a nemzetközi tőke, amellyel együtt kellett működnünk - hiszen az országnak létérdeke, hogy a nemzetközi bizalmat fönntartsa - örömmel fogadott, amelyet azonban a magyar társadalom fenntartással fogadott, beleértve a kereskedelmi és idegenforgalmi szakmát is, hiszen mindez a forint leértékelésével, a vámpótlék bevezetésével, az egyéb szociális juttatások szigorú megnyirbálásával, csökkentésével járt együtt. Mégis ez volt az a program, amelyet azonban végre kellett hajtani, és sikerült konzekvensen, ahogy mondani szoktuk “a magyar történelemben egyedülállóan konzekvensen” hajtottuk végre ezt a stabilizációs programot, aminek eredményeként két dolog történt. Egyrészt visszanyertük a nemzetközi bizalmat, s ennek köszönhetően megvalósíthattuk a privatizáció újabb szakaszát, amelyben már a nagyiparra és a nagy szolgáltató ágazatokra, mint az energetikára, a pénzügyi szektorra is sort keríthettünk, és ezek mind olyan volumenben, olyan mértékben korszerűsítették a magyar gazdaságot, hogy ezután már a kereskedelem, az idegenforgalom és az egész gazdaság egy stabil, kiszámítható, növekedési pályára állt.
Amikor az ezzel kapcsolatos, tehát az általános gazdaságpolitikával kapcsolatos kereskedelemre és idegenforgalmi politikára gondolok vissza, akkor saját tapasztalatból is azt kell mondanom, hogy először is nekünk ennek a nemzetközi vonatkozásával kellett törődni. A nemzetközi vonatkozásával, hiszen a ’91-es európai megállapodás azt eredményezte, hogy 95-96-ra Magyarország exporttermékei már 90 százalékban szabadságot, tehát vámmentességet élveztek a legfontosabb európai uniós piacon. Csak kezelni kellett ennek a másik oldalát. S bár a vámleépítés aszimmetrikus volt, de 95-től fokozatosan éppen máig nekünk is évente csökkentenünk kellett az EU-ból érkező termékek vámjait, s így a magyar piacot is egyre erőteljesebben, egyre szabadabban özönlötték el a külföldi áruk. Ezt kezelni kellett, ezzel erre föl kellett készíteni a magyar szakmai réteget és a társadalmi réteget. Emellett a WTO-ban egy-két konkrét példával is kellett foglalkoznunk, mint például az agrárszubvenciók kérdésének megoldásával, amely bizony komoly fejfájást okozott nekünk. Még az EU-témakörhöz tartozott egy olyan kérdéskör, amit mi úgy neveztünk, hogy európai- páneurópai kumulációs kérdéskör, és ami az európai származási bizonyítványok egységes kezeléséhez vezetett. Röviden szólva ez egy európai egységet hozott létre, amely viszont negatívan befolyásolta a nálunk vámszabad területen megtelepedett külföldi cégeket, hiszen az egység számára adott speciális magyar kedvezményeket (akkor még úgy tűnt, hogy rövid távon) akik derogáció biztosításával egy meghatározott időben tudtak tevékenységeket megszüntetni. Nyilvánvaló, hogy minden gazdaságpolitikának legfőbb célja, kijönni a vámszabad területről, és hogy a gazdasági növekedés az egész országra kiterjedjen. Ezért indítottuk a kis- és középvállalkozók fejlesztési programját, és ezért indítottuk az ipari parkok programját, ezért indítottuk a beszállítói programot. Mégis, ha azonnal meg kellett volna szüntetni a vámterületeknek adott különleges kedvezményeket - amelyek nemcsak a bürokrácia leépítéséhez, hanem a vámok kezeléséhez is segítséget nyújtottak az itt megtelepült külföldi cégeknek -, az azonnal sokkot okozott volna a gazdaságnak. Ezek voltak azok a nemzetközi kereskedelempolitikai témakörök, amelyeket kezelnünk kellett, és amelyek tulajdonképpen az akkori kereskedelempolitikánk fő irányvonalait jelentették.
Világos, hogy ez nekünk egy mellékvonulat, és ez a mi korszakunkra vonatkozik, a külkereskedelemnek az egész átszervezése, vagy - bocsánat, hogy így mondom - a monopólium helyzetét és a hazai hátterét elvesztő külkereskedelem fölszámolódása volt. Örülök, hogy Székely Péter urat üdvözölhetjük itt sorainkban, mint azon egyetlen külkereskedelmi vállalat képviselőjét, amely helyesen mérte föl a változásokat, és mint egyetlen olyan vállalatét -, amely a korábbi kereskedőház-funkcióját ügyesen fölhasználva életben tudott maradni, és mind a hazai, mind a nemzetközi piacon kereskedőház-funkciókat tudott fönntartani. A többiek számára azonban ez egy rövid vegetálási időszak eltelte után, amelyben meglévő infrastruktúrájuk felhasználásával próbáltak életben maradni, nem adatott meg. Ennek következménye volt a külkereskedelem piaci, külpiaci szervezetének átszervezése is, melynek során problémák folyománya volt az a lépéssorozat, amely még 95-ben Dunai Imre miniszter kollégám, elődöm idején kezdődött. A folyamat az én időmben, ’97-ben, egy akkor mind a két fél érdekeit szerintünk jól figyelembe vevő, kompromisszumos megállapodásban záródott le. Ennek lényege volt, hogy az önálló, korábban Külkereskedelmi Minisztériumnak nevezett, szervezetet részben beleolvasztjuk a külügyi szervezetbe, úgy, hogy a szakmai irányítás az IKIM, Ipari Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium hatáskörében maradt, a másik részét pedig, ami nem a gazdaságdiplomácia (mert az eddigiekben a gazdaságdiplomáciára vonatkoztak) a kereskedelemfejlesztést, a tőkeberuházást és a kereskedelmi kiépítés területét pedig egy piaci kategóriában működő szervezetre, az ezt támogató magyar vállalatokra, az ezt támogató magyar kamarára bízzuk.
Ez volt az a rendszer, amely, úgy tűnik, személyes konfliktusokat hozott magával, ezért idei év januárjától a rendszer teljes egészében átkerült a külügy hatáskörébe. Részemről ez természetesen szubjektív kijelentés, hiszen a kollégáim panaszát közvetítem akkor, amikor azt mondom, hogy nagyon nehéz egy gazdaságot úgy fejleszteni - egy olyan nyitott gazdaságot, amely ezer szállal kötődik a külpiaci impulzusokhoz -, hogy nem rendelkezünk az ehhez megfelelő szervezettel, külpiaci szervezettel, legyen az gazdaságdiplomáciai, irányítási szervezet, de még kevésbé ennek kereskedelemfejlesztő szervezetével.
Mindenesetre a külkereskedelem területén lényeges változás zajlott le, s ennek egyik megjelenési formája volt az, hogy a Külkereskedelmi Szövetség mellett létrehoztuk a Magyar Exportálók Szövetségét is. Ez utóbbit azért, hogy most már ne csak a külkereskedelmi vállalatokat, hanem mindazon magyar vállalatokat fogja össze, amelyek érdekeltek az exportban. E szövetség egyik feladata egyebek között az volt, hogy vállalati szinten előkészítse az EU-hoz való csatlakozást.
Igen, az EU és a NATO, ez az a két terület, amit ezzel a stratégiai fejlesztéssel meg tudtunk alapozni. Mindannyian emlékszünk, ’97-ben mekkora örömmel fogadtuk, amikor a madridi csúcson úgy döntöttek, hogy bár Magyarországnak nincsenek közvetlen határai a NATO országaival, mégis csatlakozhat, ami tavaly már megvalósult, és hogy örültünk, amikor egy hónappal rá Amszterdamban arról is döntés született, hogy differenciáltan kezdjék meg az EU bővítését. Ez a mi álláspontunk szerint messze nem diszkrimináció azokkal szemben, akik nem kerültek be az első körbe, hanem éppen hogy azok motiválását is szolgálná. Akkor még abban reménykedtünk, hogy valahogy 2000 környékén aláírhatjuk és 2002-re megvalósulhat Magyarország EU-csatlakozása. Ma bizony, amikor a differenciálás elvét föladták, és ismét az egész körrel, 13 országgal folytatják a tárgyalásokat, félünk, hogy a konvoj-elv általában lassítani fogja ezeket a tárgyalásokat, nem is beszélve arról, hogy aki szakember, aki dolgozott tárgyalási delegációban, az tudja, hogy megvalósítását adminisztratív, személyzeti problémák is lassítani fogják. Annyit mindenesetre el kell mondanom,
hogy mi a belkereskedelem terén, követve az úgynevezett nemzetközi szokásokat azt mondtuk: önkormányzati hatáskörbe adjuk annak az eldöntését, hogy a piac hol és milyen hálózatokat igényel, s hogy milyen hálózatok kiépítésére kell módot adni. Ez már a mi időszakunkban éles vitákat hozott felszínre, s a viták azóta sem csillapodtak a nagy bevásárlóközpontokat illetve a tradicionális kiskereskedelmet érintő kérdésekben. Különösen élesek voltak ezek a viták még ’97-ben, amikor megnyíltak az első bevásárlóközpontok és amikor a belkereskedelmet még általában sújtották a ’95-ös stabilizációs program negatív hatásai. ’98-tól, amikor először a belkereskedelem minden ágazatában egyértelműen érezhető volt a növekedés, és hosszú idő után mindenki már optimistábban nézett a jövő elé, akkor úgy tűnt, hogy nemcsak a torta fölszeletelésének arányairól, hanem a torta növeléséről is lehet beszélni, és így a kedélyek egy kicsit lecsillapodtak. Bár jól látom, hogy ez az a kérdéskör, amivel a mai kormányzatnak parlamenti szinten és államigazgatási szinten is óhatatlanul meg kell birkóznia.
Latorcai János kollégám nagyon képletesen, nagyon szépen bemutatta mindazokat a számokat, amelyek az idegenforgalomra vonatkoznak. Amikor én a mai előadásra készültem, akkor, ahogy mondani szokás a szívem csücskét jelentő idegenforgalomra szerettem volna koncentrálni, hiszen több mint 30 éve idegenforgalommal foglalkozom. Én mindig is úgy tekintettem az idegenforgalomra, mint a rendszerváltás egyik lokomotívjára, egyik élharcosára, hogy már pionírnak ne mondjam, hiszen ez a szó, hogy “úttörő”, kicsit lejáratódott az elmúlt negyven évben. Korábban valóban nem volt idegenforgalmi stratégia, mert akkor konfrontálódni kellett volna az ideológia és a gyakorlat ellentmondásával. Én magam ezt még osztrák referensként, vagy tolmácsként tapasztaltam, a ’70-es évek végén, amikor az első, 500 millió dolláros USA hitelkeretről tárgyaltunk, s amikor a Politikai Bizottságban megszólalt egy hang: rendben van, fölvesszük ezt a hitelt, de ha fölvesszük a hitelt, akkor elkötelezzük magunkat arra, hogy szállodákat építünk, akkor érdekeltek, sőt, kötelesek leszünk ezeket a szállodákat megtölteni, és akkor hogyan szabjunk határt, és hogyan fogjuk az egyéb biztonsági szempontokat fönntartani. Ma már mosolygunk ezeken a kérdéseken, de tudom, hogy ez akkor nagyon nehéz kérdés volt, hogy ez az első hitelkerettel induljon-e meg, egy adott szegmensben, a négy-ötcsillagos szálloda és kiemelt gyógy-idegenforgalmi kategóriában, egy fejlesztés Magyarországon, ami maga után vonzotta ezeket a fejlesztéseket.
Láttuk, hogy az idegenforgalomnál mindig az a legnagyobb kérdés, hogy vajon ez az idegenforgalom, amely úttörő szerepet és pozitív szerepet töltött be a rendszerváltásban, vajon nem vált-e rögtön a rendszerváltás egyik áldozatává. A táblázat is mutatta, hogy rögtön ’90 után nagyon komoly visszaesés volt az idegenforgalom terén is, abból eredően, hogy megváltozott a korábbi, speciális szerepünk, hogy t. i. az egyetlen liberális ország voltunk, ahova érdemes volt jönni, és szeretettel is jöttek, szívesen jöttek a szomszédos országokból. Mi a Nyugat számára is értékesek voltunk, egy érdekes, vidám barakk képét tudtuk felmutatni, ahol lehetett találkozni akár az NDK-soknak az NSZK-sokkal. Ezek a hatások mind elmúltak, és bizony 91-92-ben nagyon komoly visszaesést tapasztaltunk.
Ennek legfőbb kérdése mindig az, hogy hogyan lehetne az idegenforgalom állami irányítását, kormányzati funkcióját meghatározni. Már a ’70-es évek óta mindig fölmerül a kérdés, hogy az idegenforgalomra ennyire ráutalt, az idegenforgalmat ennyire húzóágazatnak tekintő országban kell-e, lehet-e, szükséges-e idegenforgalmi minisztériumot létrehozni. Itt mindig az a fő kérdés, hogy mi a jobb. Egy önálló, kis minisztérium, amely a méretéből és befolyásából következően mindig is egy picit gyenge minisztérium lesz, vagy pedig egy nagy, erős minisztérium keretein belül képviselné méltóképpen az idegenforgalom érdekeit. A döntés mindig a második mellett történt, mondván, hogy akár a szakma igényeinek megfelelően az idegenforgalom nevét is vigyük bele az IKM névbe, és így lett ’96-tól IKIM a minisztérium neve, Ipari Kereskedelmi és Idegenforgalmi Minisztérium. A lényeges kérdésnek én azt tekintettem, hogy ezeket a vitákat a szakmával együttműködve, a szakmával konzultálva próbáljuk megoldani. Ennek nagyon szép fórumai voltak a parlamenti nyílt napok, nagyon jó fórumai voltak azok az idegenforgalmi tanácskozások, ahol valóban úgy érezhettük, hogy a visszaesésből adódó, természetes ütközések után a szakma kezdett összekovácsolódni, és egy irányba, a fejlesztés irányába húzni. Világos, hogy fejlesztésként, célként mindig azt határoztuk meg amit lehet, hogy ma is újra eretnekség kimondani: hogy ebben az országban az idegenforgalom GDP-n belül elfogadott része a foglalkoztatás és a kereskedelem jövője. A fizetési mérlegünkhöz való hozzájárulása tekintetében legalább olyan szerepet kell betöltenie, mint a mezőgazdaságnak, jóllehet a mezőgazdaság tradicionális szerepét és ebből kifolyólag a politikai szerepét nem szabad lebecsülni. Mégis valahogy hihetetlen az a különbség, amely a mezőgazdaság elfogadottsága és támogatása és az idegenforgalom elfogadottsága között mutatkozik. Ezért is próbáltunk meg különféle szervezeteket létrehozni, ahol ezeket képviselni lehetett volna, vagy lehetett. Természetesen fájdalommal kellett tudomásul venni, hogy az OIT, mint tárcaközti tanácskozó szervezet, megszűnt, igaz, az utolsó időszakban a szerepe eléggé formálissá vált. De ezzel mégiscsak megszűnt az a szervezet, ahol az idegenforgalom képviselői kiemelt képviselői mindenfajta tárcával - tehát a pénzüggyel, a belüggyel és az egyéb, érintett tárcákkal - közvetlenül konfrontálódhattak, vagy közvetlenül konzultálhattak volna. Ehelyett létrehoztuk ezt az Országos Idegenforgalmi Bizottságot, amelynek státusába azért nem sikerült beépíteni a döntéshozó szervezet jellegét, mert a törvények nem teszik lehetővé, hogy a központi alapok elosztásánál a miniszter ezt a hatáskörét delegálja. Így tehát hivatalosan ez csak tanácsadó konzultatív szervezet volt, de a döntést, a tanácsait mind azonnal - ha nem is behunyt szemmel, mert egy miniszter behunyt szemmel nem írhat alá papírokat, de változtatás nélkül - mindig elfogadtuk, legyenek azok kitüntetések, de még inkább a pénzre, a pénz elosztására vonatkozó javaslatok. Itt, a pénz területén én is úgy éreztem, hogy előrelépést tudtunk elérni. Egyrészt sikerült egy belső megállapodásban a pénzüggyel létrehoznunk egy olyan megállapodást, miszerint amennyivel a szakma hozzájárul, ugyanannyival ők is hozzájárulnak az Országos Idegenforgalmi Alaphoz, ahhoz az alaphoz, aminek az elosztásáról az OIB dönthetett. Hogy ez a megállapodás igazából fillérre sohasem jöhetett létre, az már a pénzügy természetéből adódik, mert ők mindig visszamenőleg tekintették ezt a kérdést, és soha sem óhajtották előre megelőlegezni azokat az összegeket, amelyeket az idegenforgalomnak minden számítás szerint előre meg lehetett volna előlegezni, mégis örömmel láttuk, hogy egyre jelentősebb összegek fölött – még egyszer mondom, a mezőgazdasággal összehasonlítva ez nevetségesen kevés –a korábbiakhoz képest tehát egyre jelentősebb összegek fölött diszponálhattunk. Itt a diszpozíciónál mindig fölmerül az az alapkérdés, hogy ezt a kevés pénzt vajon egy-két nagy projektre fordítsuk-e, amely majd húzóerőként fog kihatni az egész idegenforgalomra, vagy pedig osszuk szét ezer kisebb tényező, kisebb magyar vállalkozó között.
Természetes, hogy a dolog jellegéből következően itt mindig inkább az úgynevezett szétosztásos rendszer uralkodott. Szerintem ez helyes volt, hiszen a belső idegenforgalom, a vidéki idegenforgalom, a falusi idegenforgalom is elérhetett egy olyan minimális szintet, amit már föl lehetett mutatni, és továbbra is azon az állásponton voltunk és vagyunk is, hogy ha sikerül az idegenforgalom területén is megfelelő bizalmat elérni, akkor a nemzetközi tőke, amely a privatizáció megvalósítása után érdeklődéssel tekintett Magyarországra, létre fogja hozni azokat a turisztikai bázisokat, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az idegenforgalom most már valóban betöltse a lokomotív szerepét a magyar gazdaságban. Ennek kapcsán a mi korszakunkban kezdődtek azok a nagy szállodaépítési programok, amelyek ma már, mint minden program természetes vitát keltenek a meglevő szállodák és a bejövő szállodák között. S bár a minőségi idegenforgalom szükségszerűségét mindenki elismeri, kérdés, hogy a piac föl tud-e venni ekkora volumenű, új, ötcsillagos vagy öt plusz egy csillagos szállodákat. Szerintem ezt ismét a piacra kell bízni, hiszen már a latens igényekre is lehet építeni, és tudni kell, hogy ha megépülnek ezek a szállodák, újabb és újabb projekteket fognak generálni.
Amit nagyon szeretnék - és amihez biztosan központi kereteket kell igénybe venni – az annak terve, hogy Magyarországon multifunkcionális idegenforgalmi központ jöjjön létre. Akár az Alföldön, akár a Dunántúlon, olyan központokat kell kiépíteni, amilyenekkel a szomszédos országok már mind rendelkeznek és büszkélkedhetnek, és amelyek az adott országok imázsát nagyban javítják.
Ezek lettek volna azok a gondolatok, amelyeket a nekem szabott időben én szerettem volna önökkel megosztani, az elmúlt időszak gazdaságát, kereskedelmét és idegenforgalmát érintően, ezek lettek volna azok a gondolatok, amelyek motívumaként én azt mondtam volna, hogy az elmúlt 10 évet egységként kell kezelni. Az első időszak nehézségei után a mi időszakunkra jutott a nagy stabilizációs program, és utána az építkezés időszaka. Én úgy érzem, hogy ezzel a lehetőséggel mi jól sáfárkodtunk, és sikerült egy olyan bázist adnunk a mai koalíciós kormánynak, amellyel ők biztos alapra építkezhetnek.
2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.A hozzászólók IDE kattintsanak!