Vissza
a kezdőlapraKerényi ImreA magyar színház a harmadik évezredben
A tárgy tehát színház, és kérem, hogy ne higgyenek nekem. Azért ne higgyenek nekem, mert én egy ágazatot képviselek, és a foglalkozásom révén elfogultnak kell lennem az általam képviselt ágazattal. Ugyanúgy, ahogyan Tóth Erzsébet kolleganőm is elfogult a saját magát jelentő ágazattal.
Mégis örömöt szeretnék mondani, és nem huhogni. Én szeretnék Önöknek beszélni valamiről, ami szerintem ma Magyarországon rendben van, de ne higgyék ezt el nekem, mert én közülük való vagyok. És szeretnék érvelni, hogy miért van rendben. Azt mondom, hogy ma Magyarországon a színházművészet rendben van. Először azért mondom ezt, mert vagyunk ötezren, akik ezt a foglalkozási ágat kicsiny hazánkban műveljük. Ötezrünknek van ötmillió fizető nézője évente. Évente ezer fiatal akar színész, színésznő, dramaturg, rendező vagy színházi ember lenni. És egy évben felveszünk húszat. Tehát ezer. Ez az ezres szám, a felsőoktatásban, továbbképzésben. Tehát végig kell azt gondolni, hogy ezren jönnek és akarnak részt venni ebben az ötezres foglalkozásban. Azonkívül a rendszerváltozás viharain átmentettünk egy színházművészetet, egy hatalmas színházművészetet, amely nagyobb, mint amilyen a rendszerváltozás előtt volt. Több színházunk van, több társulatunk van, több bemutatót tartunk, több embert foglalkoztatunk ebben az ágazatban. És a rendszerváltozás utáni viharokban a nézőszámmal az történt, ami az éttermekkel. Tehát a rendszerváltozás után fölemelték a húsleves árát, kiürültek az éttermek. Másfél- két éven belül valahogy furcsa módon mégis megteltek az éttermek, ugyanaz történt a színházi nézőterekkel is, és a megtartott előadások fizető nézőinek a száma örvendetesen szaporodik egy ilyen hullámvölgy után.
Vajon miért lehet ez? Vajon miért van az, hogy az Európai Színházak Uniójának - amely az egyik legrangosabb szervezet - az elnöke az egyik kollégám, úgy hívják, hogy Zsámbéki Gábor (az előző elnöke Jacques Lange francia miniszter volt, aki 12 évig volt kulturális miniszter. Az azt megelőző elnöke pedig egy Strehl nevű rendező, színházigazgató volt, stb. stb). Ez tehát egy nagyon rangos hely, és magyar az elnöke. Az Európai Színházak Uniójának fesztiválja ősszel Budapesten lesz, ide hozzuk az egész világot. Mi lehet annak az oka annak, hogy a mi kis művészetünket valahogyan jegyzik az európai régiókban?
És milyen jó, hogy nem elsőként kell szónokolni, mert aki később jön, az már a gondolatok kecses összjátékára képes. Andrásfalvy miniszter úr az első előadásában azonnal kiejtette azt a bűvös szót, hogy “kettős kultúra”, amely Györffy professzor szakkifejezése. És most szeretném indokolni, hogy miért mondom azt, hogy rendben van. Azért van rendben, mert a magyar színházművészet a kettős kultúra bűvöletében és mágiájában jött létre. Azok a népszokások, népi játékok, a naptári fordulókhoz kötődő ünnepek, melyek a magyar színházművészetnek az ő gyökerei, mindez, ha úgy tetszik, több ezer éves hagyomány, amely még ma is él. A József Attila és Nagy László által hozott, hordozott színházi tradíció, az alakoskodások, a népszokások, főleg az alakoskodás. Gondoljanak arra, hogy miért jön ezer gyerek színésznek! Mert tudja, hogy mi mindig is alakoskodtunk, mi mindig is fölvettük meg kifordítottuk, meg befordítottuk a bundát, meg jöttünk betlehemezni, meg köszöntöttük a téli napfordulót. Ez, mondom, még a mai költészetben is felfedezhető. A honfoglalás István király idejéig egy nagyon dús és egy nagyon nagy élő hagyomány volt. És akkor történt a második kultúrának a felvétele, ami gyönyörű dolog, mert ha azt mondom, hogy az Ázsiából hozott tradíció Dionüszosz, akkor azt kell mondanom, hogy a kereszténység Apolló. És Apolló és Dionüszosz házasságából jött létre egy hatalmas európai kultúra. Tehát Szent István korában ugye felvettük a kereszténységet, és akkor csúnya dolgok történtek, a fáma úgy tudja, hogy a regősök nyelvét kitépették. A fáma tud csonkításokról, jobb kéz, bal kéz levágása. Nem azért, mert egy olyan tradíciót hirdetett, amit éppen akkor nem szabadott. Ezek a csonkítások állítólag a szerb király tudomásával, de valószínűleg a szándéka ellenére történtek. Mindenképpen megtörténtek mégis a betlehemes játékok (Sebestyén Gyula professzor lejegyzéséről beszélek, a búcsúi regős misztériumról beszélek). Ahol ez a pogány tradíció, ázsiai tradíció néhány évtized leforgásán belül, ha úgy tetszik, krisztianizálódott. A csodaszarvas hamar keresztény színben mutatta önmagát, és az ezer ága-bogán ezer égő gyertya volt, és a napkorongot hordozta az agancsa körül, és azon belül azt a szép, fényes keresztet. Vagy mondok egy másikat. Kodály tanár úr azt mondta, hogy pszalmodizáló a magyar népdal. Ez nem egy bűvös szó, ez nem más, mint a Tavaszi szél vizet áraszt, vagy a Szivárvány havasán. Szivárvány havasán felnyőtt rozmaringszál… Mi az? A magyar nép bemegy a keresztény templomba, ott éneklik a pszalmuszokat, a gregoriánt, és a gregorián mintájára újraformálja a magyar népköltészetet. Tehát én azt mondom, hogy az ázsiai tradíció és az európai beilleszkedés, ha úgy tetszik, néhány nyelvkitépés és végtagcsonkolás drámája után nagyon hamar megtörtént. És a pogány örökség keresztény továbbfolytatása történt, mondjuk a téli napforduló megünneplése és a karácsonyi keresztény ünnepek megörökítésének az összerokonítása, amit Sebestyén Gyula professzor kutatásaiból tudunk, a búcsúi regős misztérium és egyéb dolgok. És ez így ment tovább.
Szerettünk alakoskodni, és jöttek a keresztény iskolák, és azt mondták, tanítani kell a székely gyerekeket meg a nagyszombati gyerekeket, és a tanításnak egyik legfontosabb segédanyaga, vezérkönyve volt a színjátszás, az iskolai színjátszás. Ez az iskolai színjátszás a professzorok bevezetésével nagyon hamar kiment, és nem a főúri udvarokra ment ki, hanem a kisvárosok tereire, a templomok lépcsőire, ki a plebszhez, ki a polgársághoz, ahol ez szintén közkedvelt intézmény volt. A vásári színjátszás, a zsonglőrök, a jokulátorok, az énekmondók, az iskolai színjátszásból kilépett emberek. Tehát megint egy kettős hagyomány működött. Ugrok időben nagyon nagyot. Reformkor, ez a dús pogány, keresztény, népi tradíció, ami olyan erős, mint távolkeleti országokban a mazsong. Egy össznépi társasjáték. Ez kétszáz évvel ezelőtt lett professzionális foglalkozás, a reformkor idejében, ahol meg kell állapítani, hogy a nyelvújítástól kezdve a nemzeti a nemzeti függetlenség kivívásáért folytatott politikai harc volt, végig ott voltak a színészek. 1948. március 15-én estére meg volt hangszerelve, meg volt komponálva. A költők megírták, a színészek betanulták. A reformkorban a magyar nyelv használatáért vívott harcnak a papjai, papnői voltak a színészek és a színésznők, akik tanították, hogy hogyan kell magyarul beszélni, hogyan kell magyarul viselkedni, hogyan kell hordani azt a ruhát, hogy a zsinórokat így és így, hogyan kell társalogni magyarul, hogyan kell köszönni magyarul, egy elnémetesedett világban.
És azt gondolom, hogy Magyarországon a színház a játszóknak és a nézőknek egy titkos szövetsége, amely egy nagyon öreg, régi dolog, és ez a szövetség hullámokban újra és újra megköttetett. Nekünk a nézők nem felejtik el a reformkorbeli viselkedésünket. Nem magunkról beszélek, hanem az őseink viselkedéséről. És bármilyen diktatúra van, és bármilyen politikai kanyar van, ez a titkos szövetség egyszerűen működik. Röviden szólva, azt lehetne mondani, hogy nálunk Magyarországon szeretik a színházat, nézni is, csinálni is. Ez az ősi tradíció, amely Európában újra és újra előjött, és nagyon furcsa körülmények között intézményesült. Vándorszínházaink voltak, meg iskolákban játszottunk, meg templomlépcsőn. Lenézett módon. És akkor jött Deák Ferenc és a kiegyezés. És nem figyelünk oda arra, hogy Deák Ferencnek van egy fantasztikus szellemi teljesítménye: a kiegyezés passzusai közé belelopott egy rendkívül korszerű kulturális gondolatot. Becsapta az egész uralkodóházat, és azt mondta, hogy őfelsége dicséretére népeink kultúráját márpedig támogatni kell.
Ebből kifolyólag, e gondolatból kifolyólag kérem szépen az Osztrák-Magyar monarchia területén 1867-től 1908-ig 72 darab színházpalota épült föl, hetvenkettő! Ennek a színházi hálózatnak van egy bizonyos sűrűsége monarchia-szerte. A közepes sűrűsége a történelmi Magyarország területére esik, és a legsűrűbb része a színházhálózatnak az úgynevezett csonka-Magyarország. Kérem szépen, Szarajevóban nem tudja a bosnyák, hogy Deák Ferencnek kell megköszönnie az ő nemzeti színházát, ami ugyanabban a projektben épült. A nagybecskereki színházra ki van írva, hogy őfelsége I. Ferenc József császár uralkodásának blablabla, Torontál vármegye főispánja ez és ez volt, egészen a soproni Petőfi színháztól kezdve a Vígszínházig ez a 72 épület fölépült. Ezek az épületek négy darab homlokzattal rendelkeznek, ezeket a legfinomabb magyar és európai építészek tervezték, a városok legdrágább telkeire építették. Most már vannak kerülőutak, ahogy a városokat ki kell kerülni, de régen nem lehetett Szegedre utazni csak úgy, ha Kecskeméten megkerültem a színházat, mert a város főrészén volt. A veszprémi Petőfi Színház melletti kertet úgy hívták, hogy Püspök-kert, a püspökről van elnevezve, mert nyilván a város legértékesebb kertje. Tehát színházpalotát építettek, a korabeli high-tech-kel, magyar beszállítás, magyar tervezés, német beszállítás, német tervezés, tehát monarchia-termékek. Ezekbe azonnal bementek a mi vándortársulataink, ott azonnal intézményesültek, elkezdtek repertoár-színjátszást csinálni, és társulatokban kezdtek el működni. Ez az ősi tradíció. Ezt mi úgy hívjuk, hogy porosz-osztrák színházi tradíció, ami Európának ezen a fertályán érvényes.
Ezt most hirtelen két dolog fenyegeti. Az egyik a Magyar Köztársaság, a másik a globalizáció. A Magyar Köztársasággal könnyebb a dolog. A Magyar Köztársasággal különösebb baj nincsen, csak annyi, hogy szegény, és a Magyar Köztársaság, tapasztalatom szerint a kulturális kiadások visszafogására készül. A rendszerváltozás tíz éve után, bennem, mint gyakorló szakemberben, először van veszélyérzet. És úgy érzem, hogy eddig sikerült átmenteni magunkat, de most ez nem fog sikerülni. El fogjuk veszíteni a meccset azzal, hogy a Fővárosi Önkormányzat elbánt a saját Fischer Ivánjával, ez egy jel. Az, hogy az önkormányzatok a színházaink, kitűnő színházhálózatunk, remek épületekben, felújított épületekben, ezt is kivívtuk, mind jószagú, működik. De az önkormányzati fenntartásuk 80 százalék színház, vagy 90 százalék színház. Tavaly kapott 100-at, idén kapott 103-mat, és beindult egy bekiabálás a taccsvonalon kívülről, hogy Magyarországon sok a színház. Azon- kívül, hogy nem jó a színházak szerkezete, azonkívül jött egy bekiabálás, hogy túl drágák. Ez ügyben, a “túl drága” ügyben én Kupa Mihállyal értek egyet, aki az első kormány minisztereként fogadott bennünket, előadtuk az érveinket, megkérdezte, hányan vagyunk, mondtuk, ennyien. Hány előadásotok van? - Ennyi. Hány nézőtök van? - Ennyi. Igazatok van, aprópénz, mondta Kupa Mihály és megalkotódott az a három lábú színházfinanszírozás, aminek a segítségével máig kihúztuk a dolgokat. Tehát aprópénz, de úgy analizálom, hogy az összes mindenkori kormánypártok és az összes, mindenkori ellenzéki pártok között van egy titkos megegyezés, hogy de jó lenne, ha olcsó lenne az államnak, de jó lenne, ha ezek nem kerülnének annyiba. Most, mivel veszélyhelyzet van, ezért azt gondolom, hogy hangsúlyozni kell annak a fontosságát, hogy amit kétezer, illetve szűkebben kétszáz év alatt fölhalmoztunk, az ne menjen tönkre. Azért ne menjen tönkre, mert Csehország tele van bedeszkázott színházakkal, Lengyelország tele van bedeszkázott színházakkal, tőlünk délre háború van. Bukarest környékén nagyon zavarosak a viszonyok. Tulajdonképpen nekünk sikerült a legjobban átmenteni, mi sokkal kevésbé károsodtunk, mint a Tóth Erzsébet által képviselt filmművészet, sokkal kevésbé, tehát ennek a fenntartása most, ebben a vészhelyzetben szerintem nagyon fontos. Ennyit a Magyar Köztársaságról, de nem ezt látom a fő veszélynek, mert a Magyar Köztársaság emberekből van, azokkal lehet beszélni, tárgyalni.
A fő veszélynek én a globalizációt látom. Mégpedig nem olyan értelemben, hogy valami gonosz emberek elhatároznák, hogy én ártani akarok ennek a kis Magyarországnak. Hanem egy világtrendről beszélek, nevezetesen arról, hogy ha itt most lemegyünk, akkor eszünk valamit, vagy ha kimegyünk ide, akkor eszünk valamit és ez a valami, amit megeszünk, ez Kamcsatkában egy ötcsillagos szállodában pont ilyen, meg a Seychelle-szigeteken is, és van ebben valami nem jó. Biztos van benne valami jó, de valami nem jó. A kis nemzetek szempontjából nem jó, hogy végül sokkal jobb hazamenni, és ott megenni egy ebédet. Tehát a globalizáció, ami nagy erővel jön, mint egy tank, az akar valamit csinálni a világgal, és ez az akarat a nyelvében elszigetelt kis népeknek nem megfelelő, nem ad teljességet, sőt, ez az akarat Európa számára sem ad teljességet. Tehát azt mondom, hogy át kell gondolni, hogy mit mondott de Gulle a háború után, amikor végig elsőként azt mondta, hogy valamitől meg kell védjük Európát, nem is tudta, hogy mitől kell megvédeni és kitől, de mondta ezt a szlogent, hogy az anyaföldnek apaföldje, vagy az apaföldnek anyaföldje egyenlő Európával. És most Deák Ferenc és de Gulle után még egy nevet szeretnék mondani, ez pedig a már említett Jacques Lange, volt francia kulturálisminiszter, egy büszke gall, aki a saját kormányaival szemben és a saját elnökeivel szemben a francia, büszke gall értelmiséggel összekapaszkodva információs bázisokat létesített, színházak sorát építette fel, képzőművész központoknak kastélyokat vásárolt föl, könyvtárakat alapított. Tehát csinálta a francia nemzeti kultúrát. Az, amit Tóth Erzsébet mondott, hogy hogyan áll Franciaországban a film, az de Gulle és Lange gondolatmenete mentén egy megcsinált gyakorlat, amivel a francia önmagát védi, Európát védi. Valami globális, és most a globális, azt akarom mondani, hogy az nem Európa, az a világ, az az Amerika. Szerintem Amerikától kell megvédeni Európát, ezen belül Európa népeit. Ezért nekem rendkívül rokonszenves Jacques Lange gondolata, aki most európai politikus, és azon dolgozik, hogy az európai kultúrát alkotó népek és az európai uniót alkotó népek és az unióhoz később csatlakozó népek kultúráját európai törvényben le kell védeni.
Filmtörvény. Azt Lange, hogy az ír hegedűs érték. Ha ez igaz, akkor az a csíki hegedűs, aki hegedűvel temeti el a kollégáját, akkor az érték. Azt mondja, hogy az ír sztepp érték, tetszik tudni mi az? Ez most a világsiker. Nagy tehetséggel, nagy pénzzel megcsinálták belőle a produkciót, világsiker. Ez néptánc. A worldmusic, az az európai uniót alkotó népek vagy más népeknek a néprajzából összeállított új és nem tudom én micsoda. Na most, azt mondja ez a gondolat, hogy aki Velence város műkincseit eladja az amerikaiaknak, az rossz európai ember. Aki pedig magántőkéből fölvállalja, hogy nemzeti múzeumokba beteszi, az meg jó európai ember. Tehát én azt gondolom, hogy a globalizáció nem rosszindulatú, csak szükségszerű, mert potenciális támadásával kell szembenéznünk. A Magyar Köztársaság segítségét kell kérjék az ilyen kis nyomorult ágazatok, mint a film meg a színház. Reméljük, ezt a segítséget megkapjuk. De föl kell venni a versenyt a világtrenddel, tehát a hoolywoodi nagy pénzzel, nagy szakmaismerettel stb, stb. Nem lehet igazán felvenni, mert óriási erő, de keresztbe kell feküdni a küszöbön, lassítani kell ezt a folyamatot és nem szabad elfelejteni, hogy a mi színházi és filmművészetünk az kettős kötöttségű. Az egy honfoglaláskor előttiből és egy többszörös asszimilációs alkalmazkodásból tevődik össze, és ilyen módon tud egy identitást őrizni és felmutatni.
Utolsó témám az, hogy ebben van-e nekünk segítségünk, miközben a köztársaság vagy segít, vagy nem, és a globalizációval itt arányokról van szó, mert muszáj beengedni az amerikai musicalt, de Victor Hugót is kell mutatni. Muszáj mutatni az európai musicalt, ha már zenés színjátszásról beszélünk, akkor muszáj mutatni, hogy a Tolcsvai, a Szörényi és egy csomó zeneszerző semmivel sem rosszabb, mint a Webber, semmivel sem sikertelenebb, mint a Webber, és egyéb műfajok, a nemzeti dráma ápolása satöbbi, satöbbi. Ebben eléggé egyedül vagyunk, a művészeti ágakban. És talán használ egy ilyen konferencia, én azért fogadtam el a meghívást, mert el akartam valamit mondani. Azt akartam elmondani, hogy a színházak jelenlegi látogatottsága, én tapasztalatból tudom, egyenes ágon összefügg a tévécsatornák szennyességével. Én ezt ki merem mondani, hogy a kereskedelmi csatornák, az egész magyar médiahelyzet ebben a dologban minket nem támogat. A globalizáció feltétel nélküli képviselői, a pénz utáni hajsza világbajnokai könyörtelenek, és egyáltalán nincsenek tekintettel se a finnekre, se az írekre, se a magyarokra, se a franciákra. Tehát ez nem egy magyar ügy, de tény, hogy kezd az emberekben kialakulni egy védekezési mechanizmus. Emiatt néhányan elmennek a templomba, mások elmennek a múzeumba és egy nagyon jelentős tömeg elmegy , megnézi a filmeket, de egy még jelentősebb tömeg elmegy megnézni a színházat. Miért? Magyar nyelven folyik, vannak benne magyar történetek is, és azok az emberek csinálják, akikre ugyanaz a nap süt, mint énrám, aki ugyanazt a lencsefőzeléket eszi, mint én, ugyanis a megasztárokkal egy bizonyos idő után nem tudunk mit csinálni. Túl távol van tőlünk, és a közülünk kiemelkedő - nekem ez nagyon izgalmas, ott ülök hátul és figyelem a közülünk kiemelkedőeket, hogy mit mond -, és igazán csak a közülünk kiemelkedőkhöz tudjuk mérni magunkat. Ez az egészséges reflex emelte föl a színházak látogatottságát. Nem, most ebben minket a tévécsatornák nem szeretnek, nem támogatnak.
És én azért jöttem el, hogy elmondjak valamit, ha már itt van egy ilyen fényes, nagyszerű konferencia. Mi lenne, ha ez megállapítana valamit ezzel kapcsolatban? Mi lenne, ha ez hozna egy határozatot, egy ajánlást? Nekem két ötletem van. Én nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy a rendszerváltozás igazi vesztese médiaszempontból a kultúra. Ezen nemcsak a filmet, a színházat, a képzőművészetet, az irodalmat, tehát a hét művészeti ágat értem, hanem a felsőoktatást is. És a magyar tudományosságot is. Ez kilenc. Hét művészeti ág, oktatás, magyar tudományosság. Biztos, hogy a rendszerváltozás médiavesztesei mi vagyunk. Elsősorban a gyerekeink a vesztesek, akiknek nézniük kell ezeket a vacakokat, mert mi már bizonyos idő után felvértezettebbek vagyunk. De mi tudjuk ezt ellensúlyozni ezt a dolgot. A hét művészeti ág, az oktatás és a tudomány. Mi lenne, ha ez a konferencia ezt megállapítaná, és azt mondaná, azzal a kéréssel fordulna az egyszer és mindenkori kormányokhoz, hogy az ORTT mellett állítson fel egy kulturális tanácsadó testületet. Most jön a politikai szlogen: tanácskozási joggal, de szavazati jog nélkül. Miért? Mert ahhoz, hogy egy ilyen tanácsadó testületnek szavazati joga legyen, ahhoz választást kell nyerni vagy elveszteni. Parlamenti felhatalmazás kell és sokkal jobb lenne, ha az általunk képviselt emberek, tehát a kultúra különböző delegált emberei nem párt kötődést fejeznének ki, hanem kulturális kötődést. Azt gondolom, ha közülünk bárkinek az arca ott van, kicsit más történik. Ez az egyik. Tehát három dologról beszéltem, az egyik, meg kéne állítani ezt a helyzetet, hogy a rendszerváltozás vesztese média szinten a kultúra. A másik hogy egy kulturális tanácsadó testület jöjjön létre, és a harmadik és a legfontosabb, ezt a médiatörvényt át kell dolgozni. Ez a médiatörvény meg van bukva. Ez sajtócézároknak és kereskedő cézároknak előnyös, ez a magyar népnek rossz. Ez Európának rossz, ez a médiatörvény nem biztosítja azt, amit a francia médiatörvény az Antenna Z-vel biztosítja a francia értelmiségnek. Amit a RAI biztosít az olaszoknak. Ami a finneknek megvan, ami az íreknek megvan. Tehát ez európai szempontból is nagyon rossz, nemcsak magyar szempontból. És azt gondolom, hogy az új médiatörvénynek meg kell születnie, a civil társadalomnak ezért lármáznia kéne, és a civil társadalomnak az új médiatörvény előkészítésében részt kéne vennie. Ez a helyzet azért jött létre, mert egyetlen egy kultúrember nem vett részt az előző médiatörvény előkészítésében, csak politika ember vett benne részt, és médiaember.
2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.A hozzászólók IDE kattintsanak!