Magyarország reneszánsza a 3. évezredben
dr. Lakatos Judit

A magyar népesség megoszlása a munkaerő-piaci jelenlét szempontjából, a kiszorulás okai és lehetséges következményei


Ha Magyarországon a munkaerőpiaci helyzetet vizsgáljuk, egy furcsa paradoxont látunk. Egyfelől van egy 7 százalék alatti munkanélküliségi ráta, ami európai összehasonlításban is egy elég jó adatnak mondható, még akkor is, ha az utóbbi két, de, főleg az utóbbi egy évben az európai foglalkoztatottsági helyzet nagymértékben javult. Összehasonlításképpen Spanyolországban mérhetetlenül magas, 20 százalék feletti a munkanélküliségi ráta. Nos, ők ebben az évben 6-7 százalékkal tudták csökkenteni a munkanélküliséget, és ma az Európai Unió foglalkoztatottsági- munkanélküliségi rátája 10 százalék alá süllyedt. Mi még így is a kedvező helyzetű országok között vagyunk, ha a munkanélküliséget önmagában nézzük. De mi az, amiben viszont mérhetetlenül rosszul állunk? Az a foglalkoztatottak aránya a munkaképes korú népességből. 1998-ban a 15-64 éves magyar népességnek 55,3 százaléka volt foglalkoztatott, szemben az OECD, tehát az európai OECD országok 65,1 százalékos átlagával, illetve a teljes OECD 61,1 százalékos átlagával. Ha nemenként nézzük, a különbség még nagyobb. A magyar férfiaknak 64 százaléka volt foglalkoztatott, 76 százalék volt az OECD Európa átlaga. A nőknél 47 a magyar arány, és 54 százalék volt a az európai OECD országoké. Joggal vetődik fel a kérdés: miért a 15- 64 éves népességhez viszonyítunk? Hiszen köztudott, hogy Magyarországon a nyugdíjkorhatár alacsony. Bár megcéloztuk a 62 éves nyugdíjkorhatárt, ma még különböző, olyan kitételek vannak ebben az átmeneti időszakban, hogy gyakorlatilag a régi nyugdíjkorhatárral számolunk. Mégis, ha időben nézzük a változást, akkor jól látszik, hogy miért rossz ez a helyzet. 1990-ben amikor szintén ilyen alacsony volt a nyugdíjkorhatár, Magyarország  71 százalékos mutatót ért el,  az akkori 65 százalékos OECD európai átlaggal szemben. A férfiaké azonos volt: 78 százalék ugyanúgy, mint az európai OECD országoké, a nőké viszont magasabb volt, majdnem 64 százalék volt az Európai Unió 53 százalékos átlagával szemben. Tehát Magyarország egy kedvező, viszonylag magas, illetve magas foglalkoztatottsági szintről csúszott le az európai OECD-országok alsó harmadába. És ami talán még sajátosabb, hogy míg Magyarországon erőteljesen csökkent a férfiak és a nők foglalkoztatottsága, addig a világban más tendencia figyelhető meg. A női aktivitás növekszik a munkaerő-piacon. Még egy 10 éves időszakot szemlélve is. Miért nagyon kedvezőtlen ez az alacsony foglalkoztatott népességarány? Két szempontból is az. A háztartás szempontjából, és a társadalom szempontjából. Háztartás szempontjából a létminimum-számításnál végeztünk el ilyenfajta számításokat, mennyi az esélye annak, hogy valaki szegénnyé válik Magyarországon. Minél kevesebb a háztartásban a foglalkoztatott, illetve minél kevesebb olyan jövedelem van a háztartásban, amely valamikori foglalkoztatáshoz direkt kötődik, annál nagyobb az esélye annak, hogy a háztartás szegénnyé válik. A társadalom szempontjából pedig itt van egy foglalkoztatott réteg. Értelemszerűen ők vannak a legnagyobb arányban megadóztatva. Annál nagyobb az egy foglalkoztatottra jutó eltartott népesség-hányad, minél alacsonyabb ez a ráta. Ez a helyzet nyilvánvalóan nagyon kedvezőtlen, és nemcsak nálunk okoz problémát, hanem az egész világon. Nem véletlen, hogy az Európai Unió az Amszterdami Egyezményben kimondott, foglalkoztatással kapcsolatos érvei között elsőként azt jelölte meg, hogy növelni kell a foglalkoztatottság szintjét. Ez egy hangsúlyáthelyeződést jelent. Tehát nem a munkanélküliség ellen kell ma már küzdeni, hanem a foglalkoztatottságot kell növelni. S ilyen szempontból természetes és elsődleges cél az, hogy az emberek ne váljanak munkanélkülivé, inaktívvá. Ezeket vissza kell terelni újra a munkaerőpiacra, és munkavégzéshez kapcsolódó jövedelmet kell számukra biztosítani. Hiszen ez hozhatja a háztartásokat jobb anyagi helyzetbe, és csökkentheti az újraelosztás szükségességét az állampolgárok között.

Most arra szeretnék egy kicsit kitérni az előadásomban, hogy miért alakult ki Magyarországon ez a helyzet, méghozzá ilyen rövid idő alatt. Valószínűleg senki nem emlékszik már az általam már idézett OECD-s foglalkoztatotti arányokra, de visszautalás, hogy ott lassú volt az elmozdulás. Magyarországon viszont egy 10 éves periódusban, sőt, leszűkíthetjük ezt az időszakot 5 évre, sokkal nagyobb munkaerő-piaci mozgás, sokkal nagyobb arányú kikerülés zajlott le, mint bármikor az utolsó 50 év során. Megnéztem, hogy milyen gyorsan ment végbe az 50-es években az iparfejlesztés, és  az látszott, hogy jóval lassabb ütemben akkumulálta akkor a társadalom a korábban háztartásbelieket a munkaerő-piacra, mint amilyen ütemben onnan a ’90-es években, szinte 3-4 év leforgása alatt kiszorultak.

Kiemelten kívánok majd foglalkozni azzal a mintegy fél milliós csoporttal, amelynek tagjai úgymond “igazolatlanul” lesznek távol, vannak távol a munkaerőpiacról. Mit tekintek távollétnek, arról később még beszélni fogok.

Pozitívan ítélhetjük meg az iskolarendszer szerepét. Ugyanis a ’90-es évek eleje demográfiai csúcsot eredményezett Magyarországon. A 15-19 éves korosztályhoz tartozók létszáma 410-430 ezres volt. Ez még az 50-es évek népességnövekedésének a következő generációt is érintő hatása. Tehát éppen akkor nőtt meg a potenciálisan munkavállalási korúak népességszáma, amikor a munkaerőpiacon éppen igen drasztikus volt a csökkenés az álláshelyeket illetően. Csak összehasonlításként: jelenleg ugyanennek a korosztálynak, tehát a 15-19 éveseknek a népesség száma már csak 330 ezer. Ez jól mutatja, hogy milyen nagy volumenű volt ez a 410-430 ezres népesség. És az oktatási rendszer ezt viszonylag rugalmasan be tudta fogadni, tehát az oktatási rendszernek igen nagy szerepe volt abban, hogy nem alakult ki, az  ifjúságot erőteljesen sújtó munkanélküliségi helyzet ezekben az években. Milyen lépések vannak? Először is van egy természetes életkornövekedés az oktatásban. Ma már az általános iskolát is később kezdik meg a gyerekek. Ma általánosan elterjedt, hogy a 7 éves kor a belépési időszak. Általában hosszabb az az átmeneti időszak is, amikor a gyerek pályát választ. Esetleg kihagy a különböző iskolatípusok között egy-egy évet. De ami ennél sokkal jelentősebb, az az, hogy egyrészt megnőtt nyolcadik után továbbtanulók száma, másrészt pedig azon belül igen jelentősen megnőtt az érettségit adó középiskolákban tanulók aránya. A ’98-’99-es oktatási évben végzettek, a nyolcadik osztályt végzettek 96 százaléka továbbtanult középfokon, és  ezen belül 71 százalékuk már érettségit adó középiskolában tanult, ami értelem szerint növeli azt az időszakot, amit ezek a korosztályok iskolában töltenek. Míg ’92-ben a 15-19 éves népesség 65 százaléka volt benn a nappali tagozatos oktatási rendszerben, ’98-ban ennél majdnem 10 százalékponttal többen, 74,5 százaléknyian voltak. A másik tényező, hogy nőttek a felsőoktatási keretszámok, és úgy tűnik, ezek is kellően rugalmasan nőttek. Hiszen most az a korosztály, amely a demográfiai csúcsot jelentette, a felsőoktatási korba lépett, tehát jellemzően egyetemisták, főiskolások. Itt kevésbé volt nagy a növekedés. ’92-ben 12,2 százalékuk volt benn az iskolarendszerben, a 20-24 évesek zöme ekkor már a felsőoktatási intézményben tanult. ’98-ban közel 18 százalékuk volt benn.

Összességében ez azt eredményezte, hogy a ’90-es évek eleje és vége között mintegy 1,5 - 2 százalékponttal nőtt azok aránya, akik a nappali tagozatos tanulás miatt vannak távol a munkaerőpiactól. Ez egyértelműen kedvező tendencia. Hallottuk itt a gyakorlati szakembertől, hogy minden iparág, de különösen a csúcsiparágak műveltebb emberfőket követelnek. Sokszor nem azért, mert a munka olyan nagyon összetettebb, hanem egyszerűen azért, mert a multinacionális cégek még az olyan munkára is szívesebben alkalmaznak legalább érettségizettet, ahol a munka jellege ezt nem teszi feltétlenül szükségessé. Az általános vélekedés szerint, akinek megvan legalább a középiskolai érettségije, sokkal könnyebben továbbképezhető. Rugalmasabban adaptálódik más típusú ismeretek felé. És ugyanez érvényes a felsőoktatásban is. Ma Magyarországon szinte az a helyzet, hogy mindegy,  milyen diplomája van valakinek. A diploma sokszor nem hasznosul közvetlenül, de lehetővé teszi, hogy egy ember másfajta ismeretanyagokat befogadva rugalmasan módosítsa a pályáját. Egy nemrég elkészült OECD tanulmány éppen azt fejtegeti, hogy ma már azoknak, akik érettségi nélkül lépnek ki az iskolarendszerből, nagyon rosszak lesznek a jövendőbeli életkilátásaik, hiszen ennek a generációnak a számára, az élethossziglan tartó tanulásnak természetes dolognak kell lennie. Amibe belefér az is, hogy esetenként meglehetősen nagy fordulatokat kell végrehajtania az életpályájában. Tehát ez mindenképpen üdvözlendő, sőt az lenne kívánatos, ha a jövőben  még tovább nőne az ilyen ok miatt a munkaerőpiactól távol lévők száma, hiszen Magyarország az OECD országokkal összehasonlítva még mindig nem áll túl jól, a felsőfokú oktatás, tehát a diplomások arányának terén. És nem áll jól abban sem, hogy az adott korosztályból, a 20-22 éves korosztályból, hányan vannak benn a felsőoktatási iskolarendszerben. Mindennek persze megvannak veszélyei is. Magyarországon a felsőoktatás, mint minden szintén nagyon erősen piacosodott az elmúlt pár évben. Nagyon sok esetben arra is lehet számítani, hogy ha majd ezek a diplomák megmérettetnek a munkaerő-piacon, akkor némelyik nem feltétlenül állja ki a próbát. Ilyenkor elveszhet az az összeg, amit a család befektetett egy gyerek tanulásába. Vagy legalábbis nem teljes mértékben hasznosul. Van még egy veszély: Magyarországon mintegy 4-5 ezer olyan 16 éves van, aki a nyolc általánost sem fejezi be. Ez 5 százaléka ennek az egyre kisebb korosztálynak. Nekik gyakorlatilag nincs esélyük arra, hogy valaha is rendes, a klasszikus értelemben vett álláshoz jussanak. Legfeljebb alkalmi munkákból tudnak életük végéig élni. Ma már a nyolc általános hiányát, de magát a nyolc általános iskolát is, a munkaerő-piac egyáltalán nem méltányolja.

Csak röviden szeretnék szólni a következő távolléti okról, ami a különböző gyermekgondozási ellátások igénybe vétele. Jelenleg újra három lehetőség van: a GYES - ami végül is változatlan maradt sőt, alanyi jogúvá vált a Bokros-csomag kapcsán -, a GYED és a  93-óta a szociális törvény részeként létező gyermeknevelési támogatás, ami a három és többgyermekes anyák részére biztosít egy viszonylag hosszú munkaerő-piaci távollétet. Nem lebecsülendő ezeknek az eszközöknek a szerepe. A munkavállaló korú női népességnek, mintegy 10 százaléka van stabilan, folyamatosan távol a munkaerő-piactól, gyermekgondozás címén. Nyilvánvaló, hogy a gyerekek érdeke is megkívánja, hogy az anya otthon legyen velük, de az is egyértelmű a különböző kutatásaimból, hogy ma a kisgyermekes anyák munkaerő-piaci visszatérése meglehetősen nehéz. Kisebb településeken a gyerekeket nehéz elhelyezni, és általában a munkáltatók nemigen preferálják a kisgyermekes anyákat. Ennek paradox módon az is az oka, hogy a kisgyermekes anyák viszonylag sok társadalmi juttatásban részesülnek. Pl. otthon maradhatnak a beteg gyermek mellett. A munkáltató pedig nem szívesen vállalja fel azokat a konfliktusokat, hogy a mama otthon van a beteg gyerekkel, a munka viszont ott van, amit el kell látniuk a kollégáknak. Tehát igyekszik az egyszerűbb megoldást választani, és nem vesz fel kisgyermekes anyát. Ennek valószínűleg, a jövőben is meglesznek a hatásai, és azt is nagyon nehéz becsülni, hogy a jövőben hányan lesznek távol gyermekgondozási ellátás címén. Hiszen a születésszámok alacsonyak, ugyanakkor pedig sok esetben majd, látni fogjuk a kisgyermekes anyáknál kényszer is az, hogy a gyermekgondozási ellátás letelte után vagy annak maximális hosszát igénybe véve otthon maradjanak, hiszen nem biztos, hogy vissza tudnak térni. És ez nem minden esetben önkéntes választás eredménye. Míg a két előző ok méltányolandó és pozitív, van egy ennél sokkal kevésbé kedvezőbb távolléti ok. Ez pedig az, hogy 90 óta megduplázódott a nyugdíj miatti munkaerő-piaci kilépés a munkavállalási korú népességen belül. '90-ben a 15-59 éves férfiak, illetve a 15-54 éves nők mintegy 4,7 százaléka volt saját jogú öregségi nyugdíjas vagy rokkantnyugdíjas. Ez '98-ra közel 10 százalékra emelkedett. Mi volt ennek az oka? Eléggé egyértelmű, hogy a '90-es évek elején beállt helyzet, amelyben látszott, hogy egy nagyarányú errodeálódás megy végbe a munkaerő-piacon. Számtalan álláshely megszűnik, vállalatok tűnnek el. Akkor léteztek intézményes kilépési lehetőségek: az előnyugdíj, a korengedélyes nyugdíj intézménye, illetve a szociális indokú rokkantnyugdíjazás is egy teljesen elfogadott ok volt. Nagyon sok ember számára ez volt az egyetlen biztos lehetőség. Tudták, hogy munkahelyük megszűnik, nem volt esély, hogy néhány éven belül új munkahely jöjjön létre, ezért ha valakinek volt lehetősége arra, hogy nyugdíjassá váljon, akkor nyugdíjas is lett belőle. De mit eredményezett? Azt, hogy ma egy igen jelentős réteg nyugdíjas. Ez hosszú távú elkötelezettséget jelent a társadalom részéről, hiszen ezek közül az emberek közül senki nem fogja visszaadni a nyugdíját, és újra reaktiváltatni magát. Ráadásul erre nincs is szükség. Ma a jogi szabályozás, szerint az aki rendelkezik a nyugdíj megállapításához szükséges feltételekkel akkor is kapja a nyugdíját, ha emellett főállásban dolgozik. Ez elég paradox dolog, de így van. Tehát visszafelé mozgás nemigen lesz, ugyankkor, és ez elég megdöbbentő, ma Magyarországon az 55-59 éves férfiaknak több mint a fele nyugdíjas. Az egy évvel fiatalabb korosztályba tartozók esetében pedig egynegyedes az arány ’98-ban. Tehát mire ez a korosztály gyakorlatilag eléri a nyugdíjat, már majdnem nyugdíjas is lesz belőle. A nők esetében az arány némileg kedvezőbb: a 45-49 éves nők 16 százaléka, az 50-54 évesek 35 százaléka kapott rokkantsági vagy saját jogú öregségi nyugdíjat ’98-ban. Az arányokat azonban némileg rontja az, hogy az idősebb nők között még mindig van egy réteg, melynek tagjai közt sokaknak nem volt annyi munkaviszonyuk, hogy nyugdíjban részesülhessenek. Ők tehát itt alulreprezentáltak. Nem azért, mert mi nők, szorgalmasabbak vagyunk, vagy jobban igényeljük a munkaerő-piaci jelenlétet, bár kétségtelen tény, hogy az öt év életkorkülönbség  ott nagyon sokat számít, hogy kevesebb az egészségkárosodás egy 5 évvel fiatalabb korosztályban. De ez egyszerűen egy adottság.

Ha ezeket számba vesszük, tehát a nappali tagozatos tanulást, a gyermekellátást, illetve a nyugdíj miatt kiesett csoportokat, még mindig van egy elég nagy arányú népesség, amelyet nem tudunk elszámolni. Ezek azok, akik nem nappali tagozaton tanulnak, még nem nyugdíjasok, még sincsenek jelen foglalkoztatottként a munkaerő-piacon. Pontosabban se foglalkoztatottként, se munkanélküliként, hiszen a munkanélküliek ugyanúgy gazdaságilag aktív jelenlévők a munkaerő-piacon, mint azok, akik foglalkoztatottak. Ha így nézzük, még mindig volt ’98-ban mintegy 550 ezer olyan férfi és nő, akik munkavállalási korúak voltak,  de semmilyen módon nem voltak jelen a munkaerő-piacon. És bár ’99-ben javultak a foglalkoztatottsági számok: százezerrel nőtt a foglalkoztatottak száma, ami annyit jelentett, hogy ’99-ben elértük a ’93-as foglalkoztatotti tömeget. Ennek a csoportnak a létszáma mindössze  20 ezer fővel csökkent.

1998-ban zajlott a munkaerő-felmérési adatok másodfeldolgozása, egy viszonylag részletes tanulmány készült róluk, az erről a csoportról nyert információk alapján. Ebből mondanék majd néhány számot. Ebből a közel 540 ezer főből 220 ezer volt a férfi, tehát ők alulreprezentáltak. Közöttük természetesen voltak olyanok, akik valamiféle aktív vagy passzív munkaerő-piaci eszközben részesültek. Tehát segélyezettek voltak vagy jövedelempótló támogatást kaptak illetve átképzésben vettek részt. Az egész vizsgálat alapja a KSH munkaerő-felmérése volt, ami nem a regisztráció alapján nézi a munkanélkülieket, hanem úgy, ahogyan a többi ország is. Egy nemzetközileg elfogadott standard alapján azokat tekinti munkanélkülinek, akinek nincsen munkavégzéshez kapcsolódó jövedelmük. Önmagában a keresők regisztrációja nem tartozik az aktív álláskeresésbe kivéve, hogy ha munkahelyszerzési céllal intenzív kapcsolatban áll a munkanélküli-munkaügyi kirendeltségekkel, és képes is dolgozni, tehát ha találna állást, akkor két héten belül el is tudna helyezkedni. Ez  kisebb kör Magyarországon, mint a regisztrált munkanélkülieké. 51 ezren voltak ebből az idézett 220 ezerből az olyan férfiak, akik segélyben, jövedelempótló támogatásban részesültek. A 216 ezer nőből pedig 47 ezren.

Meglepő volt – legalábbis számomra –, hogy milyen sokan tartoztak a fiatal korosztályokba. Ebből a teljes csoportból mintegy 160 ezer 24 éven aluli volt. Kézenfekvő magyarázat, hogy folyamatos annak az átmeneti időszaknak a hossza, amíg a fiatal kiválasztja vagy módosítja élethivatását. Tehát átmeneti időszakok jelentkeznek, ami egyébként elég természetes Nyugat-Európában is. Ez a magyarázat mégsem állta meg a helyét akkor, amikor megnéztük az iskolai végzettség szerinti megoszlást, tudniillik a fiatalok között túlreprezentáltak az alacsony iskolai végzettséggel rendelkező férfiak. Tehát azok, akik legfeljebb szakmunkásképzőt végeztek. Ez pedig, úgy tűnik viszonylag tartós munkaerő-piaci kisodródást jelent ennél a korosztálynál.

A másik magyarázat, hogy elég sok az alacsonyabb iskolai végzettség, mindkét nemnél. A nőknél valamivel egyenletesebb volt ez a megoszlás. A nőknél, tehát nem elsősorban a kedvezőtlen munkaerő-piaci jellemzők okozzák azt, hogy ők ebbe – jobb híján eltartottnak nevezett – kategóriába kerülnek be, hanem sokkal inkább a háztartási-családi teendők azok, amelyek egy nőt ehhez a csoporthoz sorolnak.

A következő jelenség az, hogy Budapest viszonylag alulreprezentált ebből a szempontból, tehát az ebbe az eltartott csoportba tartozók kevesebben élnek Budapesten, és túl reprezentáltak a községekben élők. Azzal a kérdéssel kapcsolatban tehát, hogy szeretnének-e dolgozni, illetve ha nem, akkor ezt milyen élethelyzet magyarázza a ’98-as adatokra térnék vissza, de miután minimális volt a létszámbeli eloszlás, ez az arányokon nem nagyon változtat. 57 százalék azt mondta, hogy nem is kíván dolgozni, vagy hogy bizonytalan még ebben a válaszában. Ez a férfiaknál lényegesen alacsonyabb volt: 47 százalék, a nőknél magasabb: 65 százalék. Azok között, akik szeretnének dolgozni, a legnagyobb arányt azok képviselték, akik az úgynevezett reményvesztettek. A férfiak közül minden negyedik ilyen. Tehát ebből a 220 ezres teljes csoportból minden negyedik férfi azért nem keresett aktívan munkát, mert úgy érezte, hogy akadályozza ebben a kora – tehát vagy túl fiatal, vagy túl öreg – nem elegendőek a végzettségei illetve a lokális munkaerő-piac sem teszi lehetővé, hogy elhelyezkedjen. Ami sok esetben bizony a helyzet reális megítélését tükrözi, hiszen nyilvánvalóan senkitől nem várhatjuk el, hogy keressen 4-5 év elteltével aktívan állást, miközben semmi nem változott abban a mikrokörnyezetben, ahol ő él. A nőknél ezen a téren lényegesen kisebb: az összes megkérdezett nőnek mindössze 12 százaléka jelölte meg ezt az okot, és a nőknél értelemszerűen lényegesen magasabb azok száma, akik családi kötöttségeik miatt nem kívánnak visszatérni a munkaerő-piacra. Ugyanakkor elég magas azok aránya is, akik az egészségi állapotukra hivatkoztak, amikor azt mondták, hogy nem keresnek aktívan állást. Az, hogy Magyarországon ez a csoport mégis igen erősen kötődik a munkaerő-piachoz azt mutatja, hogy az 550 ezerből 400 ezren ezt megelőzően dolgoztak és köztük igen kis arányban vannak azok, akik nyolc évnél régebben voltak utoljára foglalkoztatottak. Tehát a többség ma még annak ellenére, hogy sok köztük a fiatal, akiknek értelemszerűen kisebb a munkatapasztalatuk vagy a korábbi foglakoztatási múltjuk, igen nagyarányban kötődik a munkaerő-piachoz. Önmagukat is kedvezőbben ítélték meg, ugyanis a felvétel során megkérdezzük, hogy ő magát minek tartaná. Az derült ki, hogy lényegesen nagyobb arányban tartották magukat munkanélkülinek, mint amit a felvételnél alkalmazott, szigorúbb kritériumrendszer mutatott.

Röviden utalnék ezeknek az embereknek a családban elfoglalt helyére is. A munkavállalói korú, eltartott férfiak 46 százaléka volt férj vagy élettárs, és 39 százalékuk gyermekként élt a családjában. Nagyon sokan éltek közülük olyan családban, ahol egyáltalán nem volt aktív kereső. Úgy tűnik, a fiatal férfiaknál az, hogy kiesnek a munkaerő-piacról, egyben ahhoz is vezethet, hogy sokáig ott maradnak a családjukban. Nem tudnak önálló családot, egzisztenciát teremteni, ami közvetett módon ugyan, de nyilvánvalóan arra is hat, hogy ezek a férfiak jóval kevesebb gyereket fognak vállalni életük során, mint ami kívánatos lenne, vagy amennyit kedvezőbb élethelyzetben vállalni tudnának. Ezzel szemben a nők 71 százaléka feleség volt, és 9 százalékuk volt egyedülálló szülő. Ez sajnos szintén elég kedvezőtlen jelenség, hiszen az eltartott nőknek, mint egyedülálló anyáknak nyilvánvaló, hogy igen nehéz vagy nagyon kis összegből, döntően szociális típusú juttatásokból kell eltartaniuk, nevelniük a gyerekeket. Gyermek családi állású mindössze16 százalék volt. Tehát míg a férfiaknál alapvetően egy kisodródást jelent ez az eltartotti lét, addig a nőknél nagyon sok esetben vállalható élethelyzetet, amit kényszerből vagy önként, de mindenképpen azért vállalnak, hogy családjukat, háztartásukat el tudják látni.

Milyen következtetéseket vonhatunk le mindebből?. Először is azt, hogy a 300 ezer munkanélküli mellett Magyarországon még legalább 200-300 ezres munkavállalási korú nem foglalkoztatottal is kell számolni. Nyilvánvaló, hogy amikor arról beszélünk, a foglalkoztatottsági arányszámot növelni kell, ekkora sokaságban kell gondolkozzunk. Ez mindjárt rá is mutat arra, hogy a foglalkoztatáspolitika nem egyenlő a munkanélküliség kezelésével. Továbbá, hogy nem arra van szükség, az állam mesterségesen, külső beavatkozással munkahelyet teremtsen, minden adott kis településen. Erre nyilvánvalóan képtelen is, ráadásul nagyon sok esetben nem is hatékonyak ezek a beavatkozások. De meg kell találnunk azokat a módszereket, amelyekkel a foglalkoztatottság szintje emelhető Magyarországon. És pedig nem is nagy távlatokban viszonylag rövid idő alatt, hiszen az adott foglalkoztatott és egyéb népességi arány igen kedvezőtlen, ami egy igen drága dolog. Mire gondolok? Pl. az oktatásra. Többektől elhangzott és messzemenően egyet értek azzal, hogy senki ne hagyhassa úgy ott az iskolát, hogy még az alapfokú végzettsége sincsen meg. Hogy lehetőséget kell teremteni a fiatalok számára a pályamódosításra. Az idősebbeknél, úgy tűnik, ez a fajta képzési - átképzési program sokkal kevésbé hatékony. Tehát náluk meg kell találni azokat a módszereket, amelyekkel foglalkoztatottakká tehetők. Ez nagyon sok esetben megoldható. Ügyes adópolitikával, például azzal, hogy a munkáltató társadalombiztosítási terheit átvállalják, és így ezek az emberek nem kényszerülnek a feketegazdaságba. Hiszen ők eltartottak, időszakosan foglalkoztatottak, mivel a szociális típusú jövedelmek önmagukban nem teszik lehetővé a megélhetést. Nos, sokkal egyszerűbb lenne, ha nem adórendőrséget állítanának fel, hanem lehetőséget teremtenének a kicsit szerencsésebbeknek, hogy legális foglalkoztatottá váljanak, hiszen egy ilyen fél foglalkoztatotti státuszból könnyebb a foglalkoztatotti státuszba visszalépni, mint úgy, hogy teljesen kikerülnek a munkaerő-piacról.

Meg kellene vizsgálni annak a lehetőségét is, hogy mivel növelhető a munkaerő mobilitása. Pozitív példa volt Magyarországon a lakástámogatás. Én is annak érzem, bár őszintén szólva egyáltalán nem hiszek abban, hogy Borsod megye munkaerő-feleslege ettől elmegy azokba a nyugati megyékbe, ahol ma már munkaerő-túlkereslet van, és csak 80-100 km-es ingázással tudják pl. egyes győri vállalatok biztosítani a munkaerőt. Hiszen a magyar társadalom rengeteg szálon kötődik a szűkebb pátriájához, a családi segítségnyújtáshoz. Nagyon nehéz ezeket a szálakat eltépni, s ráadásul nehezebb azoknak a családoknak eltépniük, akik nagyon rossz élethelyzetben vannak. Elég itt csak arra gondolni, hogy mennyit lehet kapni egy depressziós körzetben lévő házért, és hogy mire elég ez egy olyan helyzetben, ahol ma már a lakásárak a budapestiek négyzetméterárához közelítenek. Lehet, hogy ez csak az én vesszőparipám, de a benzin ára alacsonyabb lenne, és ez lehetővé tenne egy olyan belső migrációt, ami például az Egyesült Államokban természetes. Azt hiszem, sokkal alaposabban meg kellene nézni a helyi munkaerő-piacokat is, mert a nők számára létkérdés az, hogy milyen szociális ellátóháló segíti őket a munkaerő-piacra való visszatérésükben. Ismétlem, ez azért lenne sürgős, mert ezzel nagyon jelentősen lehetne csökkenteni a társadalom terheit és ezáltal valószínűleg, egy sokkal igazságosabb társadalmat tudnánk elérni.



2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el.
A hozzászólók IDE kattintsanak!
Vissza a kezdőlapra