mrszekely

Magyarország reneszánsza a 3. évezredben Székely Péter
A kereskedelmi vállalatok helyzete Magyarországon, az elmúlt tíz évben

Egy kicsit kakukktojásnak érzem magam itt, de kétségtelen, hogy a kereskedelemnek speciális alfaja a külkereskedelem, amiről most beszélni fogok. Mi jellemezte tehát a külkereskedelem és külkereskedelmi vállalatok helyzetét, alakulását az utóbbi tíz évben? Azzal kezdeném, hogy túllépve egy picit a tíz éven, arra emlékeztetném Önöket, hogy 1949 és 1956 között afféle szocialista vívmányként alakultak meg a nagy külker-profilírozó Zwack külkereskedelmi vállalatok, amelyek arra voltak hivatottak, hogy hazánk különböző iparágait képviseljék a világban. Ennek tulajdonképpen az volt az alapgondolata, hogy a világban, ahol a globalizáció és a mamut multi-cégek már hamarabb kialakultak, több, és ahol jó néhány helyen úgynevezett állami külkereskedelem is létezik, sikeresen lehessen fölvenni a versenyt, hiszen ez ott is verseny, a külpiacokon is verseny, ez tárgyalási verseny, akár exportálunk, akár importálunk. A lehető legjobb eredményt kell elérni az adott tárgyalásokon. A későbbiekben, ahogy telt-múlt az idő, az 1980-as évek elejére már érződött, hogy a szakosított külkereskedelmi vállalatok működése és kizárólagos monopolhelyzet már egy sor ellentmondást tartalmaz, így mi magunk is igyekeztünk feloldani ezt a monopolhelyzetet. A Transelektro élharcosa volt ennek.
Az 1980-as évek elején mi is kezdeményeztük az úgynevezett kereskedőházi szemlélet meghonosítását, ami azt tartalmazta, hogy a merev profil-kötöttségeket fel lehessen oldani, az addig egyértelműen meglévő kötöttségek mellett. A Transelektro is egyike lett az akkor megalakult kereskedőházaknak. Majd a 80-as évek közepén, amikor még nem volt meg a társasági törvény, mindent megtettünk azért, hogy átalakítsuk a vállalatot részvénytársasággá, azt mondtuk ugyanis, hogy az állam nem nagyon jó tulajdonos , és meg kellene találni egy olyan tulajdonost, aki jobban segíti a vállalatot a céljai elérésében. Ezenkívül magánál a kereskedőháznál és a későbbi átalakulási elképzelésünknél is nyilvánvaló volt, hogy külkereskedelmét folytatni és kereskedni nagyon nehéz tőke nélkül. Márpedig a külkereskedelmi vállalatoknak nem volt tőkéjük. Ezek a vállalatok az esetek túlnyomó többségében - és ebben nem kivétel a Transelektro sem - bizományosként dolgoztak a megbízóik javára a saját nevükben, de a megbízóik javára és kockázatára, ami tehát egészen más hozzáállást igényel. Azt ugyan elmondhatom, hogy a Transelektro ebben is egy kicsit másképp állt hozzá, mert bizományosként dolgoztunk, de mi már a 80-as évek elején megpróbáltunk kvázi vállalkozóként gondolkodni. Ennek megvoltak a konkrét példái is, - még az indiai, nagy, 100 millió dolláros üzletünknél, amelynél formálisan bizományosok voltunk, az egész projekt- menedzsmentet és az egész projektnek a szervezését mi csináltuk.
1988-ban azután létrejött a társasági törvény. Mi 1990 január 1-től átalakultunk, és a Transelektro zártkörű alapítással részvénytársaságot hozott létre. A cég állami vállalatként megmaradt és részvénytársaságot alapított, ami mind a mai napig megvan. Mindez 1990 január 1-től volt. Így majd amikor lehetőség nyílt erre, akkor '92 márciusában. E-hitellel és vezetői keverékével privatizáltuk a céget. Ugye Magyarországon még nem igazán volt akkor menedzsment vezetői kivásárlás, sőt nem volt munkavállalói résztulajdonosi program sem, mert az is később jelent meg, tehát mi kifejezetten magunknak csináltuk egy vezetői kivásárlási programot, és egy munkavállalói résztulajdonosi programot. Egy kicsit hozzá olvastunk, utána mentünk és megcsináltuk. Tehát 1992 tavasza volt a Transelektro privatizációjának az időpontja, majd 93-ban már kezdtünk bővülni akkor, amikor iparvállalatokat vettünk. '93 elején a Ganz Danubius kazángyárat, majd később az Április 4-et, tehát elég jelentős fejlődésen mentünk keresztül. A külkereskedelmi vállalatok többsége a rendszerváltáskor még megvolt, tehát 1990-ben gyakorlatilag szinte mindegyik külkereskedelmi vállalat létezett még. Ezek a saját területükön elég komoly erőt képviseltek, hiszen egy bizonyos szakmában évtizedeket eltöltve, itthon vagy a külföldi piacokon ismerték a témát, a külkereskedelem technikáját, a nemzetközi jogot, a pénzügyet, a piacokat. Ezt akkor is többen elmondták, azóta is, hogy a külkereskedelem tulajdonképpen egy szakma, különösen akkor, ha ezt nemcsak önmagában értelmezzük. Éppen ezért nekem az a véleményem-és a társaságban nagyon sokszor hangsúlyozni fogom, hogy a hivatalostól eltérő álláspontot képviselek-, hogy bizonyos értelemben kár annak a koncentrált tudásnak egy részéért, ami tulajdonképpen szinte elveszett, vagy átalakult attól, hogy szinte az egyetlenek vagyunk, vagy legalább is nagyon ritka külkervállalatok közé tartozunk abban, hogy egyben tudtuk tartani a csapatot, és még meg is tudtunk újulni.
De vajon mi volt az oka annak, hogy a külkereskedelmi vállalatok nem tudtak egyben maradni?

Egyrészt föltétlenül az, hogy nagyon sok olyan vállalat volt, amely nem élt, hanem visszaélt a helyzettel, tehát a monopolhelyzeténél fogva úgy érezte, hogy ő üldögélhet a kellemes, langyos vízben, és neki tulajdonképpen azzal, hogy az állam garantálta a monopolhelyzetét, szinte semmit nem is kell hozzáadnia, hanem elég jó vagy rossz postásnak lennie a bizományosi szerepében. Ez nagyon sok cégénél így volt.

A második ok, hogy, a globalizáció és a privatizálás révén megindult a külföldi tőkének egy olyan beáramlása Magyarországra, ami tulajdonképpen szükségtelenné tette a külkereskedelmi vállalatok létét. Tehát teljesen nyilvánvaló volt, hogy ha Magyarországra eljönnek a különböző, nagy multi-cégek, bármelyik területen, mondjuk egy ABB, egy SIEMENS vagy a különböző nagy láncok, az élelmiszeripartól kezdve a textilig mindenben, akkor ezeknek nincs szükségük arra, hogy itt szakosított magyar külkereskedelmi vállalatok bonyolítsák az ő tevékenységüket.

És végül egy harmadik szempont: az említett átalakulás következtében, amikor a 90-es években elkezdődött, rászabadult az ország gazdaságára a nyitott piacgazdálkodás, és egyszerre összeomlott a KGST, jött a legszigorúbb csődtörvény, a legszigorúbb adó-törvény stb. stb.., az ipari szerkezetátalakítás és hadd ne soroljam, akkor nagyon sok cég, amely azelőtt a bizományos külkereskedelmi vállalatok megbízója volt, már tönkrement.

Tehát ezen okoknál fogva tulajdonképpen a külkereskedelmi vállalatoknak a nagyon nagy része eltűnt a palettáról. Amikor mi '92-ben, viszonylag korán privatizáltuk magunkat, mint elmondtam, az E-hitellel , a vezetői kivásárlással és a munkavállalói résztulajdonos-programmal, akkor nagyon sok partnervállalat vezetőivel beszélgettünk, nem kis mértékben miniszteri bíztatásra. Itt hozzá kell tenni, hogy annak idején a Külkereskedelmi Minisztériumot nem NGKM-nek hívták, ez a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Minisztériuma, Kádár Béla miniszter úr és Martonyi János államtitkár úr vezetésével. Ők nagyon komolyan támogattak bennünket és nagyon komolyan támogattak volna más cégeket is, ezen az úton. Tehát nem igaz az, hogy, itt nem volt megfelelő támogatás, mert lett volna, csak nagyon sokan nem mertek elindulni ezen az úton. Mert nem bíztak magukban, nem bíztak egymásban, és nem bíztak a jövőben, tehát a szakmai jövőben. Mert ennek a cégnek, amit egyben lehet tartani, igenis van jövője. Nagyon sokan úgy gondolták, és erre is tudnék példákat mondani, hogy biztosabb az a gyorsan elérhető vagyon, amit ki lehet kanyarítani egy ilyen cégből, és ezért csináltak kis kft-ket vagy egyéb dolgokat, s kevésbé, biztosnak látszik hosszú távon egyben tartani egy céget, és megpróbálni úgy prosperálni. Hát mi az utóbbi mellett döntöttünk.
Mert miben állt a Transelektro ereje? Az ereje abban volt, hogy nekünk azért azelőtt, a 90 előtti évtizedekben is nagyobb volt a dollár, mint a rubel forgalmunk, nagyobb volt az exportunk, mint az importunk, ami azt jelenti, hogy mi még a szocialista időszakban is nyílt piacokon dolgoztunk, ahol versenytárgyalásokon és piaci körülmények között kellett helytállni. Nagyon gyakran panaszkodtunk, mert nem mindig kaptuk meg - így például az energetikai gépgyártásban - az úgynevezettt szocialista export lehetőségét, szemben nagyon sok más iparággal, amelyek kifejezetten szocialista emlőkön nevelkedtek. De, mint kiderült, ez a 90 utáni években az előnyünkre vált. Hiszen azelőtt nekünk már igazi piaci körülmények között kellett helytállni, és ezért nekünk könnyebb volt a váltás, amiben persze nem kis mértékben mi is benne voltunk. A privatizációt is, főleg azért csináltuk ezzel a két módszerrel - menedzsment by all és dolgozói kivásárlás - mert azt mondtuk, hogy egy Transelektronak tulajdonképpen a tőkéje, a legfontosabb jellemzője az mi magunk vagyunk. A mi tudásunk, akik ott dolgozunk évtizedek óta, a mi piaci kapcsolataink- ez a fő ereje a cégnek, és nem mondjuk az az íróasztal, vagy az a szék, vagy az az írószerszám vagy esetleg az épület, amelyet egyébként megvettünk, mert az épületet a privatizációkor megvettük a céggel együtt. Mi, már akkor elhatároztuk, hogy a fő vonalvezetésünk megmarad: az energetika, tehát mi az energetikán belül hosszú távon a nemzetközi és magyar piacnak egyaránt a szereplői szerettünk volna lenni, és remélem, maradtunk is. De ezen kívül azt mondtuk, hogy mi megpróbálunk minél több hozzáadott értékkel helytállni, ha lehet, akkor energetikai vonalon, de ha ebben nem adódik lehetőség, akkor keressünk alternatív területeket, olyat, ahol tudjuk használni azt a készültségünket, azt a tudásunkat, kapacitásunkat, ami itt kialakult.
Így jutottunk el például odáig, hogy elkezdtünk bevásárlóközpontokat építeni, tehát ingatlanfejlesztésben vettünk részt. Amikor ugyanis a kazángyárat megvettük 1993-ban, akkor a kazángyárnak egyharmadnyi területe üresen állt, csak kétharmadnyi területén volt termelés a Váci út - Megyer utca sarkán és mi azt mondtuk, hogy ezzel a területtel három lehetőségünk van. Az első, hogy vagy kiadjuk bérbe, 10-20 millió forintért, a második, hogy leválasztjuk és eladjuk ezt a területet, mint ingatlant, és kb. 100-150 millió forintot, keresünk rajta, s végül, hogy elindítunk ezen a területen egy ingatlanfejlesztést. Úgy döntöttünk, hogy elindítjuk az ingatlanfejlesztést, és ez lett a Duna-Plaza. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy 1996. október 15.-én, amikor elsőként nyitottunk, már akkor óriási vitáink voltak: rengetegen azt állították, hogy Magyarországon erre nincs igény, erre Magyarország még nem érett, ez itt túl korai, nincs rá fizetőképes kereslet. Mindez meg is mutatkozott a finanszírozásban, mert '96 október 15-én nyitottunk, és '96 augusztusában kaptuk az első pénzt a bankoktól. Tehát előtte másfél évig gyakorlatilag saját finanszírozásból illetve hitelből építettük. Meg kell nézni, hogy azóta hány bevásárlóközpont épült! Utoljára pl. szombaton voltunk ott a Nyíregyháza Plazánál, és én mindezt a mai napig pozitívnak tartom. Ugyanakkor nem az egyetlen, követendő példának. Mi nem megyünk bele abba, hogy itt sorozatban építsünk bevásárlóközpontokat, mert van egyéb ötletünk is, és csináljunk mást. Kicsit erőltetettnek tartom azt a vitát, amely a kis üzletek és bevásárlóközpontok alternatíváját állítja fel. Hiszen a bevásárlóközpont nem ugyanaz, mint a hipermarket, itt rengeteg kis üzlet van, kicsi, közepes, és nagyobb üzlet. Az egy más bevásárlási kultúra, ahol egyszer kell leparkolni, ahol időt lehet eltölteni, ahol a bejövő kis cégek abszolút nem orientáltak arra, hogy ők magyar árut ne hozzanak be, hanem csak külföldit, ez tőlük függ.
Mi, mint ingatlan fejlesztők, nyilván csak a projektfejlesztésben vagyunk benne. Ami pedig a külkereskedelmet illeti- és megígértem Fazakas Szabolcs miniszter úrnak, hogy néhány dologban vitatkozni fogok vele-, tehát a külkereskedelmi vállalatok szerepe abszolút megváltozott, ma már külkereskedelmi vállalat mint olyan, nincs is, de a megváltozott körülmények között úgy látjuk, hogy egészen más választ kell adni a globális kihívásokra. Nekem az a véleményem, hogy bár a globalizáció léte kétségtelen tény, nagyon helytelen lenne azt mondani, hogy a globalizáció ellen nekünk papírmasé falakkal kellett volna harcolni, de szerintem túlmentünk azon a határon, és folyamatosan túlmegyünk, ameddig érdemes "lefeküdni" a globalizációnak. Mi, magyarok, egy kicsit pápábbak vagyunk a pápánál, és még mindig a lónak valamilyen oldalán vagyunk.
Azon, hogy Magyarországon nem volt alternatívája a külföldi tőke beengedésének, én nem vitatkozom, de azzal igen, hogy a rendszerváltás első percétől kezdve nem volt magyar iparpolitika, és itt a magyar iparpolitikát húzom alá, és a mai napig nincsen. Tehát nincs egy olyan elképzelés, amely azt mondta volna, hogy persze hogy a globalizáció, de azért nézzük meg, hogy hol tudjuk a magyar ipar érdekeit védeni, és hol van az, ami a globalizáció mellett lehetséges. Tessék mondani, az én olvasatomban mi a különbség a mezőgazdaság és az ipar között? Ebben a vonatkozásba azt mondom, hogy semmi. Ha ki tudunk állni amellett, hogy mondjuk mezőgazdasági földet nem adunk el, és itt keményen harcolunk, akkor miért nem tudtunk és a mai napig miért nem tudunk legalább valamilyen mértékben, mondjuk a magyar ipar mellett kiállni? Nem akarok ebbe nagyon mélyen belemenni, nem akarom erre a síkra elterelni az egész előadásomat, de véleményem szerint az eltelt 10 évnek az volt az egyik legnagyobb mulasztása, hogy ezt egyik kormány ideje alatt sem tűzték ki célul. Az igaz, hogy a jelenlegi kormány szlogenjeiben, de nem érzem azt az átütő erőt, amivel ezt itt meg fogják valósítani, és itt sem látom a szükséges iparpolitikát. Az, hogy a kis-és közepes vállalatok prosperáljanak, megoldás lehet, ezzel én egyetértek, de nagyon sok kérdőjel van bennem, de nem ez a konferencia, ahol erről el kell mondanom a véleményem. Pedig az is fontos kérdés, hogy vajon azokat a magyar nagyvállalatokat, amelyek életképesek, nem kell megtartani? És azoknak nem kell életteret biztosítani? Nem kell legalább egyenlő elbánást biztosítani? Hanem itthon kell diszkriminálni? Ezek mind fontos kérdések.
A másik dolog: teljesen elhibázottnak tartom a külpiaci szervezet összevonását. Külügyminisztériumban, abszolút elhibázottnak, és ez is több, egymást követő kormány hibája. Ez csak a multik érdekeinek felel meg. A multiknak ugyanis nincs szükségük arra, hogy Magyarországnak önálló külpiaci szervezete legyen, ők a saját tevékenységüket a központból irányítják, és nem a magyar külképviseleteken keresztül kívánják az exportot, importot bonyolítani. De ahová most eljutottunk, az egyébként megengedhetetlen. Megszűntek a kereskedelmi kirendeltségek, és a követségek vették át a kirendeltségek szerepét, és másrészt megmaradt a kereskedelmi szolgálat. A kereskedelmi szolgálaton belül a beruházási tevékenység tartozik a Gazdasági Minisztériumhoz a kereskedelmi fejlesztési tevékenység a Külügyminisztériumhoz, - ez egyszerűen nonszensz -, miközben a diplomácia is egy szakma, és ugyanez érvényes a kereskedelmi kirendeltségekre is. Mindkét helyen voltak, akik nagyon jól dolgoztak, és voltak, akik nagyon rosszul. De a diplomácia az egy szakma. Egy követségtől nem várható el, hogy olyan kereskedelmi információkat juttasson haza, hogy úgy segítsen a kereskedelem promóciójában, mint ahogyan ez elvárható mondjuk egy gazdasági minisztériumtól. Ezt annak birtokában mondom, hogy kifejezetten ismerem az ott lévő embereket, tehát Martonyi, Balázs Péter stb. csapatát, náluk jobbat nem lehet kitalálni, de mi van akkor, ha nem ők vannak ott? Mi van akkor? És megvan annak a veszélye, hogy a Balázs Péternél meglévő úgynevezett gazdasági referatúrákat pillanatokon belül egybe fogják olvasztani a külügyi referatúrákkal, mert ez csak idő kérdése. És akkor mi lesz, ha nem egy Martonyi, hanem egy karrierdiplomata a külügyminiszter? Tehát a kereskedelem-fejlesztés és a külföldi kereskedelem támogatása az nem a határnál kezdődik. A Külügyminisztérium bele fog abba szólni- főként, hogy más nem csinál iparpolitikát- hogy akkor Magyarországon milyen támogatást kapjanak a különböző cégek. Tehát az iparnak, annak, hogy valaki exportra tudjon menni, a feltételei nem ott kezdődnek, hogy mit csinál a külgazdaság-politika, hanem azzal, hogy mi történik itthon az adópolitikával, a bérpolitikával, a beruházás-politikával, hadd ne soroljam föl mindet. És az után van ennek egy realizálási stádiuma, amikor már tényleg exportra kerül valami.
Óriási kérdőjelek, nagyon nagy kérdőjelek ezek, és a probléma ismét nemcsak az, hogy itt ma a külkereskedelmi vállalatok sora nem létezik, hanem azt tartom a fő problémának, hogy itthon ezt az egész problémakört nem kezelik megfelelően. Akkor azonban kérdés, hogy mi van valójában a makro-számok mögött. Hogy nagyszerűen fejlődik a gazdaság és most már 4 és fél vagy 5 százalék a GDP, és nemsokára, (bízom benne hogy, tényleg így van) az 5 százalék fölé fog menni, lesz akár 7 is, nő az ipari termelés, nő az export, ebben nem kételkedem. Ám kérdés, hogy mi van, emögött? Mert az van, hogy mindenben tulajdonképpen a hozzánk pozitív értelemben bejött külföldi és multi-tőkének az eredményei nyilvánulnak meg.
A magyar gazdaságban, és Magyarország gazdaságában és exportjában egyre kisebb a szerepük a magyar vállalatoknak, és ez ma már minden, vagy nagyon sok közgazdász véleménye szerint komoly szerkezeti problémákat is jelent. Én egyetértek miniszter úrral abban, hogy mindez óriási eredmény, hogy például az exportnak már a 80, sőt 85 százaléka az OLCD országokkal bonyolódik, ez nagyon jó, de nagyon rossz, hogy abszolút értelemben is visszaesett a volt szocialista országokkal és a fejlődő világgal való kapcsolatunk. Persze, nem véletlenül, hiszen ezek azok az országok, amelyekkel az úgynevezett magyar cégek kereskednek. És akkor ezeknek a magyar cégeknek nem adatik egyenlő lehetőség, és erre is tudnék nagyon sok példát sorolni, tehát itt például állandóan följebb viszik az adókedvezményeket, amivel ismét csak a külföldieket próbáljuk idecsalogatni, de ezzel tulajdonképpen előnytelen helyzetet teremtünk a kisebb beruházásra képes magyar cégeknek. A kisebb beruházás ránk is vonatkozik, pedig, mi magyarországi viszonylatban biztosan nem a kis- vagy a közepes vállalatok közé tartozunk. Ugyanez nyilvánul meg az egész kirendeltség-probléma terén, tehát abban, hogy Magyarországon az iparpolitika külgazdaság-politika, így más alapokra helyeződik, és a kormányok úgy ítélik meg, hogy tulajdonképpen a globalizáció úgyis mindent meghatároz. Én ezt személy szerint nem tartom szerencsés megközelítésnek. Ugyanez vonatkozik az Eu-ra is.
Az EU, rendkívül fontos téma, az, hogy Magyarország tagja legyen az Európai Uniónak, létkérdés. Ám nem mindegy, hogy mikor, és nem mindegy hogy milyen feltételekkel leszünk tagjai. Ugye, itt egy picit az látszik, hogy ma "talán" 2003-2004 körül tagjai lehetünk, de erre nagyon kevesen mernének mérget venni, hiszen azért az Európai Uniónak saját belső problémái is vannak, pl. az osztrák problematika, ami számunkra sem kedvező, de mi történik valójában? Az történik, hogy mi gyakorlatilag egy szabadversenyes elméleti megközelítésen belül az összes védőbástyáinkat föladjuk. Itt is föladjuk, tehát az EU-témában is. De nemcsak az EU-témában, hanem az egyéb törvényalkotásokban, tehát az egyéb gazdasági törvényekben és gazdasági gondolkodásban, amit ismét nem tartok elég szerencsésnek. Itt hozzá kell tennem, hogy mielőtt valaki félreértené, hogy mi szeretnénk Európához csatlakozni, tehát ez vitán felüli, és én nem arról beszélek, hogy most Európa alkalmazkodjon hozzánk, és mi diktáljuk a feltételeket Európának. Nem ezt mondom. De azt mondom, hogy ismét egy picit túllihegjük a dolgokat, túllihegjük a saját magunk gazdaságának liberalizálását. Már 90-ben elkezdtünk úgy liberalizálni – azóta 10 év eltelt –, hogy reménykedtünk: majd úgyis odamegyünk, és ez egy abszolút kibontakozás. Csakhogy ennek hátrányai is vannak.
Összegezve azt tudom mondani, hogy a külkereskedelmi vállalatok régi szerepein túlhaladt az idő, tehát ezt ma teljesen lehetetlen úgy visszasírni, ahogy volt, Az, hogy egy pár vállalat talpon marad, rajtunk kívül is- mint pl. a Mineral Impex, vagy a MOGÜRT, - nem perdöntő, azt hiszem, eléggé marginális a tevékenységük. Vagy a METRIMPEX-é, amely szintén dolgozói kivásárlással privatizált. Van egy nagyon pozitív példa, ha nem is igazi külker vállalatról van szó: a MASPED-é, amely tulajdonképpen ugyanazt a módszert alkalmazta, amit mi, és azt lehet mondani, hogy egyben maradt. Sőt, nagyon komolyan megerősödött a MASPED. De a legfőbb problémának, még egyszer mondom, nem ezt tartom, hanem azt, hogy azt a szellemi kapacitást, ami a cégeknél kialakult, egy az egyben nem lehetett átmenteni, még szétaprózva sem, és a legnagyobb problémának azt tartom, hogy a globalizációval a külgazdasági kapcsolatainkban csak a multik révén tudjuk a versenyt felvenni, tehát nem eléggé figyelünk oda és nem támogatjuk a magyar cégeket. Én a saját terminus technikusommal most magyar céget akartam mondani, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy sokszor még a hazai cég még az én terminus technikusomban is az a külföldi, amely itt van Magyarországon. Nekünk őket is támogatni kellene, hiszen aki ide jött, az azért itt munkaalkalmat teremtett, befektetett, pénzt hozott ide, műszaki kultúrát emelt, tehát ezért én nemcsak a magyar cégekre akarom ezt koncentrálni. Jobban oda kellene figyelni, és egyetlen dolgot kellene áthúzni a külker-vállalatok meglétéből, hogy egy picit jobban odafigyelve, gondosabban kellene szerveznünk a külgazdasági irányainkat, és a külgazdasági támogatást. Támogatáson nem okvetlenül csak pénzbeli támogatást értek, sőt, elsősorban nem arra gondolok, és rettenetesen hiányolom az iparpolitikát.

2000. áprilisában Budapesten rendezte meg a Magyarország Felemelkedéséért közhasznú Alapítvány azt a konferenciát, amelyen kíváló előadók nagyszerű előadásokkal járultak hozzá a címben jelzett célok megvalósulásához. Most Karácsonyra az Alapítvány az anyagot cd-n is megjelentette. A MHL megkapta a lehetőséget, hogy az előadsok anyagát az interneten is megjelentesse. A következőkben tehát gyakran találnak majd tisztelt olvasóink ilyen anyagot honlapunkon. Javasoljuk, folytassuk a konferenciát! További hozzászólásoknak is teret biztosítunk. Az e-mailon beküldött hozzászólásokat az egyes előadások után helyezzük majd el. A hozzászólók IDE kattintsanak!

Vissza a kezdőlapra