Magyar, vagy nem magyar

 Az idén néhány különösen szép kokárdát is láthattunk New York magyar lakta negyedeiben és az ünneplés helyszínein. Ha véletlenül megpillantottam az utcán egy zakógalléron az én szememet mindenképpen vonzó piros-fehér-zöld díszt, tudtam – mit is tudtam? –, hogy összetartozunk valamilyen formában. Nehéz megfogalmazni, hogy miért tartozunk össze. Hát persze, mert magyarok vagyunk, és ugyanazt a nyelvet beszéljük. Ez önmagában azonban nem olyan érdekes, semmi különös erőfeszítés nem kellett hozzá. Kaptuk, járt nekünk – területileg, illetve Trianon óta másként is, dacos, szeretetteljes családi összefogással.

 Az már inkább elgondolkoztató, hogy egyformán beszéljük-e a nyelvünket. Ugyanazt értjük-e mindannyian például a hazaszereteten? Nem, semmiképpen sem, és ezt a szót egyébként is le kell fordítani. A hazaszeretet azt jelenti, hogy aggódom Magyarországért és érdekel a sorsa, mert tudom, magyar vagyok, és az szeretnék maradni, ameddig csak élek.  Tehát magyar vagyok, ha a Tisza kiárad.

 Viszont magyarnak kell tartania engem a magyar országomnak is, erre lehet jó a státusztörvény. Ennek a gesztusértéke a legjelentősebb. Én úgy gondolom, New Yorkban élve, hogy 1989 után minden magyarnak járó jogomat visszakaptam. Ezzel az én esetem le is van zárva, mivel én Magyarországon születtem. Nekem nem kell igazolnom, hogy magyar vagyok (pedig én is egy határon kívüli etnikumhoz tartozom), az elszakított területek kisebbségeinek viszont kell – például valamiféle számukra készülő igazolványhoz. Értem, hogy e mögött jó szándék húzódik meg a mai kormány részéről. A nehézséget az okozza, hogy én születésem révén hivatalosan is magyar vagyok, ők pedig nem. “A bemondásos magyarság kevés. A nyelvtudáson kívül is kell valami jelet mutatni, ami a magyarságot igazolja”, nyilatkozta Surján László a 168 óra február 15-i számában, a “jelek” megfogalmazása azonban már igen bajos.

 Mivel mindenkinek van véleménye arról, hogy ki lehet “elismerten” is magyar az elszakított területeken, ki nem, különösen a státusztörvény kavarta viharok óta, hát elmondom én is az enyémet: fel kell esküdni a magyar alkotmányra. (Az alkotmányra való eskü állampolgárrá tesz.) Aki az abban foglalt kritériumokat elfogadja, akkor már nemcsak érzelmileg, hanem jogilag is olyan kötelezettséget vállal, amely megdönthetetlenül magyarrá teszi. Ezt nem magamtól találtam ki. Az amerikai állampolgárság felvételekor nem érdekli az emigrációs hivatalnokot, hogy a zsebemben érvényes magyar útlevél van. Felesket arra, hogy az Egyesült Államokat az életem árán is megvédem az ellenségtől, ha úgy adódik.

Majdnem biztosan tudom, hogy Magyarország nem fog hadat üzenni Amerikának, az én életemben legalábbis nem – mert nagy bajban lenne ez az ország.

Niemetz Ágnes
NEW YORK

Vissza a kezdőlapra