Színész volt s a színészek mesterei a pillanatok profanizálásának. Minden emberi gesztust, az idegek legfinomabb rezdüléseit, ezeregy karakter teljességét ezeregyszer hitelesen ábrázolni csak úgy lehet, ha értünk legalapvetőbb emberi tulajdonságunkhoz: a mosolyhoz. Amellyel akár a halál pillanatát is profanizálhatjuk. Színész volt, nagy színész, zseniális színész. Biztosan mosolyog tehát most, amikor azt mondom halálhíre pillanatában: elment az eszünk. Itt hagyott bennünket.

Minden idők egyik legjobb magyar filmjének utolsó pillanatában hangzik el ez a mondat. Sinkovits, a Tizedes fut a távolodó gépkocsi után és kiabál: várjatok meg! Itt hagytátok az eszeteket! Ugye, emlékeznek? Ugye, valamennyien emlékeznek rá? Fél évszázadot töltött közöttünk s e fél évszázad alatt valamilyen módon mindannyiunk szívébe belevéste arcát, hangját. Eljátszotta a magyar és a világirodalom minden – hozzá illő – jelentős szerepét. Valamennyiben igen magasra téve pályatársai és tanítványai előtt a mércét.

Mi volt a titka? Tudom: nem túl eredeti a kérdés, hiszen szavakkal amúgy is megválaszolhatatlan. Amikor színpadra lépett – megtelt a légtér. Nem írom azt, hogy elektromosság, vibrálás, kisugárzás, és más hasonló közhelyek. Nem is lennének a teljességet kifejező hasonlatok. Nem lennének igazak. Mert valójában azzal a bizonyos megfoghatatlannal telt meg a tér, amelytől valakihez hirtelen – közünk lesz. Figyelnünk kell rá. Meg kell őt hallgatnunk. Hit áradt belőle; mély, belső hit; s ez a hit tette hitelessé minden szavát, gesztusát, mozdulatát.

Voltak, akik soknak érezték az utóbbi években tanúsított közéleti szerepvállalásait. (Bár ugyanakkor másoktól, pályatársaitól, elvárták volna ezt, más célokért persze…) Derűs maradt a támadások pillanataiban is. Talán azért, mert eleve számított rájuk – hisz elég hosszú ideje élt már itt. Tudta azt, amit közülünk oly sokan nem: “A lélek! ami emberré teszen, / Azt mondom annak, s még nem ösmerem.” Oly korban próbálta segíteni a lelkek megszabadulását, amikor a belső erő nyugalmát az is szemérmes belenyugvásnak nevezi, kitől nem ezt várnánk. Vagy – csak ezt, csak ennyit…

A Csongor és Tündéből idéztem fentebb; Sinkovits Imre mondta el e szavakat, a Tudós alakjában. Vörösmarty Mihály kétszázadik születésnapján láttam őt utoljára színpadra lépni, s ez most – furcsa mód – enyhíti bennem a gyászt. Mert tudom, hogy övéi körébe költözött csupán… “Menj, álmodd vissza, amit álmodál, / Mert a valóság csalt remény” – tanácsolta a kedvesét kereső Csongornak. Végül – Ő fogadta ezt meg.

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra