Vissza
a kezdőlapraIsten a jó, Isten a szeretet
Beszélgetés Szabó Konstantin lelkipásztorralA görög katolikus egyház fél évszázados tiltás, gyötörtetés után, alig több mint egy évtizede, helyeztetett vissza jogaiba Ukrajnában, s így Kárpátalján is. Az immár köztudott, hogy tevékenységét a szilencium éveiben is folytatta, sőt, az elhurcolt, a sztálini lágerekben elpusztított lelkipásztorok helyére újak álltak Isten szolgálatába. Ezek egyike Szabó Konstantin atya, beregdédai parochus.
Ez év augusztusában fogom ünnepelni pappá szentelésem tizenötödik évfordulóját. Ez azt jelenti, hogy engem 1986-ban szenteltek pappá, amikor még egyházunk illegalitásban volt kénytelen tevékenykedni. 1982-ben kezdtem el tanulmányaimat dr. Ortutay Elemér atyánál, ő volt a professzorom a titkos szemináriumon. Pappá szentelésem előtt Ivan Szemedi püspök az alábbiakat mondta nekem: "Terád, kölyök, negyven, de lehet, hogy ötven év múlva lesz szükség". Ez önmagában is jól jelzi az akkori állapotokat. Bíztunk benne, de igazán nem reméltük, hogy néhány esztendő múlva teljesen nyíltan gyakorolhatjuk vallásunkat. 1990-ben kezdtem legális papi ténykedésemet. Előbb Beregszászban a temetőben, majd az Illyés Gyula színház mostani épületében miséztem. Kicsit később Bereg-vidéki falvakban: Tiszacsomán, Beregdédában, Macsolán, Nagybégányban szolgáltam. Jelenleg beregdédai parochus vagyok és Nagybégány a filiám. E két településen mintegy kétezer görög katolikus él, a püspök úr az ő lelki gondozásukat bízta rám.
Miként teremtették meg a hitélet gyakorlati feltételeit?
Jelenleg mintegy 120 bejegyzett egyházközségünk van. Ez azt jelenti, hogy enynyi templomunkban éledt újjá a hitélet. Még elég sok helyen nem kaptuk vissza szentélyeinket. Az általánosnál kedvezőbb a helyzet a magyarlakta vidékeken, itt pontosan negyven bejegyzett egyházközségünk működik. Van néhány hely, ahol római katolikus templomban végezzük szertartásainkat, de egykori megszentelt helyeinket zömében már ismét használhatjuk. Egy hely van, Tiszabökény, ahol felváltva misézünk a saját templomunkban a pravo-szláv testvérekkel. Elsőként a salánki templomunkat kaptuk vissza 1990 tavaszán, s a rákövetkező két esztendőben a magyarlakta településeken ez majdmindenütt megtörtént. Ez igazi összefogás eredménye volt. Sok helyen segítettek a reformátusok, a római katolikusok, hogy visszaálljon a régi rend. Egyébként az a tapasztalatom, hogy rengeteg ember nem is volt tisztában azzal, hogy ő az elmúlt negyven esztendőben nem lehetett görög katolikus. Csupán egy jellemző példát említek. Beregdédán 1993-ban festettük újra a templom belsejét. Az egyik keresztút hátoldalán az alábbi feliratot találtuk: a beregdédai görög katolikus templomnak ajándékozta Popovics János beregszászi lakos 1972-ben.
A történelmi egyházak a vallásgyakorlás biztosítása, a hívek lelki gondozása mellett más feladatokat is ellátnak. Bekapcsolódtak az oktatásba, karitatív tevékenységük pedig szinte egyedülálló. Mindehhez a templomokon kívül más épületekre is szükség van.
Egykori ingatlanjaink visszaszerzése körül már nem ilyen egyértelműen pozitív a helyzet. Sok helyütt a kép egyszerűen siralmas. Több parókiát ugyan ismét birtokba vehettünk, ám ezeket is olyan állapotban, hogy lakhatóvá tételük csak nagy áldozatok, ráfordítások árán sikerült. Ezeken kívül szinte semmit nem kaptunk vissza. Ennek ellenére természetesen nem mondunk le arról, hogy templomon kívül is foglalkozzunk híveinkkel. Ezen belül talán a hitoktatás a legfontosabb. Nekem sikerült jó kapcsolatokat kiépítenem mind a beregdédai, mind a nagybégányi iskolával. A hittanórák rendszeresek, sőt immáron osztályonként oktatunk. Ennek ellenére e kérdések érdemi rendezése ugyancsak időszerű. Fontos és időszerű, mivel nem csupán hitbeli ismereteket közvetítünk, hanem erkölcsi normát, követendő példát is állítunk a gyerekek elé, s ez a mai világunkban ugyancsak fontos. Arról már nem is beszélve, hogy tágítjuk a fiatalok látókörét, emeljük általános műveltségi szintjüket. Jó érzéssel tölt el, amikor egyik-másik szülőtől hallom: a gyerek már többet tud egyháztörténeti, vallási dolgokról, mint ő.
A Szentév nagyszabású rendezvénysorozata után Ukrajna katolikus hívei újabb, nyugodtan állíthatjuk, történelmi jelentőségű eseményre, II. János Pál pápa látogatására készülnek. Mit lehet, mit kell tudnunk ezzel kapcsolatban?
Az elmúlt évtizedben a Szentatya két ízben is járt Magyarországon. Mi, akik részesei lehettünk e nagyszabású eseményeknek, lemérhettük, mekkora súlya, jelentősége van ennek, mennyi lelki, szellemi pluszt ad a híveknek. A pápalátogatásnak nem csupán a vallás, a hitélet szempontjából van haszna, társadalmi, politikai, sőt, ha áttételesen is, de gazdasági jelentősége is óriási. Számunkra a Szentatya lembergi tartózkodása a legfontosabb. Elsősorban azért, mert itt történik meg Romzsa Tódor vértanú püspökünk boldoggá avatása, másrészt pedig azért, mivel helyileg ez a város van hozzánk legközelebb. Legjobb tudomásom szerint egy, a város külterületén lévő lóversenypálya lesz a szentmise színhelye, ahova mintegy kétmillió embert várnak. Értesüléseim szerint Kárpátaljáról különvonatot is indítanak majd, viszont, már a helyszín megközelíthetősége szempontjából is, no meg azt figyelembe véve, hogy sok idősebb hívő akarja majd személyesen is látni a pápát, az autóbusszal való utazást tartom a legelőnyösebbnek. Az előszervezés, a felmérés már folyamatban van. Én például úgy tervezem, hogy a két faluból két autóbusszal 80-100-an utazunk. Természetesen lelkileg is készülünk a nagy eseményre. Amióta biztossá vált a látogatás ténye, híveink folyamatosan imádkoznak a Szentatyáért, hiszen ismeretes, hogy a hajlott korú egyházfő egészségi állapota megrendült. Lembergi paptársaim szerint a pápalátogatás akkor is lezajlik, ha időközben II. János Pált az Úr magához szólítaná. Ám számunkra nagyon fontos, hogy éppen ő, aki rengeteget tett a parancsuralomból megszabaduló hívekért, jöjjön el hozzánk. Romzsa Tódor vértanú püspökünk boldoggá avatása azért is nagy jelentőségű, mert ez a tény erőt és tartást kölcsönöz új erőre kapó egyházunknak és a híveknek egyaránt.
Térjünk vissza még egy gondolat erejéig az egyház karitatív tevékenységére.
Ezzel kapcsolatban a kenyérszaporítás példája jut eszembe. Estefelé járt az idő, és nagyon sokan voltak. Akkor az apostolok azt mondták Jézusnak: engedd el az embereket, hogy keressenek maguknak valami élelmet. Jézus azt felelte: ti adjatok nekik. Ezt különböző módon magyarázzák. Például úgy, hogy az apostolok, tehát az egyház adjon a rászorulóknak. Szerintem viszont ez úgy értelmezendő, hogy egymásnak adjunk. Valóban része az egyház tevékenységének, hogy jószolgálatain keresztül segítse a rászorulókat. Püspökségünk is fenntart több segélyező központot. A Beregszász-Nagyszőlősi Esperességben, ahol a magyar hívek többsége él, ezt most alakítjuk ki. Tehát, amivel tudjuk, segítjük híveinket. De ennél fontosabb annak a lelkiségnek a közvetítése, táplálása, hogy akarjunk egymáson segíteni. Sok szép példáját tapasztalom ezen önzetlenségnek. Jó látni, hogy a szűkölködő ad a nálánál is elesettebbnek. Ez az igazi keresztényi könyörület.
Pappá szentelésükkor a tisztelendők mottót választanak. Mi az ön vezérgondolata?
Bevallom, örülök a kérdésnek. Ma már a szentelés szép, ünnepélyes keretek között zajlik. A kispap, egész környezete készül rá. Az én avatásomon, hiszen titokban történt, nagyon kevesen voltak, s akkor én nem is választottam mottót. Aztán, ahogy telt az idő, elgondolkodtam ezen, s Jézusnak azt a mondását tartom követendőnek, miszerint: úgy szeressétek egymást, ahogy én szeretlek titeket. Hiszen Isten a jó, Isten a szeretet.
Kárpáti Igaz Szó
2001/ 7. szám