A családtámogatási rendszer miatt az ellenzék sokat bírálja a kormányt. Szerintük a kormány új politikájával „fordított Robin Hood-ként (sic)” a gazdagokat támogatja a szegények helyett. Érveik: a családi pótlék visszaadása minden gyermeknek - tudjuk ők egy jövedelemhatár felett nem adtak semmiféle támogatást, a gyermekek után járó személyi jövedelemadó kedvezmény - amelyet szerintük a társadalom nagy része nem tud igénybe venni, és a GYED visszaállítása.

Felületes és demagóg megközelítéssel persze lehet mondani, hogy a Kormány szociálisan érzéketlen, szegényellenes. A polgári kormány nem szegényellenes, hanem szegénységellenes. A két támogatási rend nem technikájában, hanem filozófiájában, társadalom-szemléletében különbözik.

A segélyezés alapú szociális gondolkodás egyre több pénzt oszt szét, vagy legalább egyre többnek a szétosztását tartja szükségesnek. Ehhez elvonja a szétosztandó pénzt a gazdaságból, emeli az adókat, azaz gátolja a gazdaság növekedését. Csökken tehát az újraosztható jövedelem, ezért csökken mind a szegények, mind a gazdagok jövedelme. Ez a politika újratermeli, sőt megnöveli a szegénységet. Az alanyi jogú támogatások rendszere nemcsak megtartja a lakosság jövedelem különbségeit, hanem esetleg meg is növeli azokat, sőt a szegénységi küszöb alatt élők kitörési esélyeit is rontja. A feltétel nélküli, létminimumot éppen-hogy biztosító segélyezési rendszerben kialakul egy öngondoskodásra képtelen, segélyből tengődő szegényréteg. Ezek az emberek abban érdekeltek, hogy minél több központi ellátásra legyenek jogosultak. Ezért sokan annak örülnek, ha mozgáskorlátozottak lesznek vagy rokkant nyugdíjba kerülnek. Bevételi forrásnak tekintik a gyermekvállalást. Az új generáció ezt az életformát látja maga előtt, ebbe a kultúrába nő bele, kitörési vágy és esély nélkül. Mindez konzerválja, újratermeli a szegénységet.
Ha valaki ebből az életformából mégis ki akar törni, nem marad más számára mint a fekete gazdaság, vagy a bűnözés. A nagy központi elvonásoktól való menekülési vágy szinte táptalaj ezek számára. Mindkettő ellen fel kell lépni hatékony rendészeti eszközökkel, de egyiküket sem lehet felszámolni, ha a társadalmi helyzet kedvez kialakulásuknak.

A polgári kormány egészen másképp gondolkodik. Segélyezés helyett inkább támogat. A két szó között ég és föld a különbség. A támogatás együttműködést feltételez. Az állam nem ingyen osztogat, nem is kegyet gyakorol, hanem esélyt akar adni mindenkinek. Azt reméli, hogy az emberek az új rendszerben nem arra vágynak, hogy betegek legyenek, hanem arra, hogy munkához jussnak. Ha más nincs, közhasznú munkát, közmunkát kínál. Nem veszi el viszont a megkeresett jövedelmet, inkább otthagyja azoknál, a családoknál, ahol a gyermekek léte ezt indokolja. Ad családi pótlékot, de megköveteli az iskoláztatást. Kényszer egyenlőség helyett igazságosságot és méltányosságot hirdet. Nem egyénben, hanem családban gondolkodik. Család, munka, rend. Ez a három szó, amely leginkább jellemzi a kormány tevékenységét.

Hamis lenne a kormány szociálpolitikájának jellemzése, ha nem látnánk: lehetetlent nem kér polgáraitól. Ha a fenti lehetőségek nem elegendők, megnyílik a segélyezés csatornája is: ez a kormány vezette be a kiegészítő családi pótlék fogalmát, átalakítva és megnövelve korábbi ellátásokat.

A polgári kormány célja az, hogy mindenki képes legyen egy jobb élet elérésre. A kormány elsősorban a polgárok saját erőfeszítéseit kívánja támogatni, mert csak az önmaga jövőjét látó, saját céljaiért tevő családoknak van esélye kilábalni a leszakadásból. A kormánynak ez a célja, nem pedig az, hogy fokozott segélyezésekkel lenevelje a leszakadtakat az öngondoskodásról és ezzel saját kiszolgáltatottjaivá tegye. A szocialisták politikája egy új vazallus réteget alakít ki, amelynek esélye sincs a tengődéstől eljutni a felemelkedésig.
 

Vissza a kezdőlapra