Készülő tüntetésről beszélgetnek vasárnap délelőtt a televízióban. Horvát János nyitásképp rákérdez: annak, hogy február tizenharmadikára szól a megmozdulás szórólapja, köze van-e ahhoz, hogy a neonáci mozgalmak évek óta e napon tartják (vagy próbálják megtartani) rendezvényeiket? Más szóval: ez egy neonácizmus elleni, tiltakozó antifasiszta nagygyűlésként is aposztrofálható-e? Tamás Gáspár Miklós politikus-közíró-szociológus már a kérdés felvetésével sem ért egyet. Tudni kellene, mondja, vagy ha hiányosak a kérdező ismeretei, akkor utána kellene olvasnia annak, hogy nem is beszélhetünk újfasiszta tendenciákról. Nincsenek; nálunk legfeljebb ötszázan, Németországban talán ha ötezren képviselik ezt az eszmét. Jelenlétük marginális, elhanyagolható. Nem az általuk gerjesztett indulatok és jelenségek ellen kell igazán tiltakoznunk.
Természetesen rögvest kiderül: lényeges álláspontot tükröz az első másodpercekben meghúzott (s talán némi csodálkozást is keltő) cezúra. Tiltakozni, a demokráciát féltő polgári társadalmat megszólítani ugyanis az egyre nagyobb tért nyerő rasszizmus és idegengyűlölet ellen kell, mondja. Amelyet „némely politikai párt” nyíltan vagy rejtetten szintén képvisel, hirdet, elnéz; s amelyet maga a társadalom is fedez, cinkos hallgatásával.
Helyben vagyunk. Ideje, hogy felismerjük: a huszonegyedik század hajnalán is bűnös nemzet maradtunk. Ideje, hogy mea culpázzunk egyet, ismét, össznépileg.
Majd szóba kerül – merthogy a tüntetésre verbuváló szórólap is tartalmazza – a MIÉP által kezdeményezett Bárdossy-féle perújrafelvétel. Amelynek kapcsán a röpirat leszögezi: nem akarjuk a múlt meghamisítását. Az említett szociológus most szóban is kifejti: nem szabad lebecsülni az egyre nagyobb társadalmi rétegeket megszólító MIÉP-et. Bázisuk különösen a fiatal értelmiségiek és a tehetősebbek körében növekszik; még azt is hozzáfűzi: támogatói holdudvaruk nagyjából ugyanaz, ami az SZDSZ-é. Bevallom: szorongva hallgattam Tamás Gáspár Miklóst. Mindig okos embernek tartottam; olyannak, akire érdemes odafigyelni. Ha nem is mindig egyetérteni gondolataival – de mindenképp elgondolkodni azokon. Mostani riadtságomnak is ez az oka. Hogy mennyire el vagyok, lám, maradva a szociológiai kutatások legújabb eredményeitől.
Netán még egy Csurka-Demszky koalíció is elképzelhető…?
Azt azonban mégsem értem: a Bárdossy-per jogi újragondolásában miért rejlik a történelem meghamisításának lehetősége? A második világháború kirobbanása után másfél évtizeddel születtem. Nevezett háború érlelődésének pillanataiban még az apám is csak egy gondolat volt – ahogy mondani szokták. Mindezt azért szögezem le, hogy jelezzem: nem vezérelnek személyes tapasztalatok, még kevésbé gyászok, indulatok. (Bár apám és anyám családja épp úgy bemutatta Don-kanyari áldozatát, mint ahogy számos szerencsésebb túlélő.) De: én úgy szűrtem le (s ha rosszul, akkor bárki, így Tamás Gáspár Miklós is okítson bátran az ellenkezőjére) a húszas-harmincas évek Magyarországáról valló dokumentumok üzeneteit, hogy az a kor – gyászolt. A trianoni békediktátum után az ország elveszítette területének kétharmadát és népességének hetven százalékát. S ez nem volt másnapra begyógyult seb. Generációk nőttek fel úgy, hogy „nem, nem, soha!” Hogy: „Csonkamagyarország nem ország, egész Magyarország mennyország.” Hogy: „Igazságot Magyarországnak!” S még egy idézet, amely húsz éven át szerepelt az általános iskolai füzetek borítóin: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában, ámen.” Ismétlem: generációk nőttek fel ebben a hangulatban; a társadalom irányítóinak, a közgondolkodást erősen befolyásoló értelmiségieknek jelentős része hitte és vallotta: bosszúért kiáltó igazságtalanság történt velünk. Mi több: a Versailles békeszerződés újratárgyalásáról időről időre nemzetközi politikai körök is kommünikéket bocsátottak ki.
Valóban Bárdossy sodorta hát háborúba Magyarországot? Főbűnösként élére állva egy bűnös nemzetnek!? Valóban nem lehet szó valami egészen másról…?
Történelmünk egy olyan pontja ez, amelyet éppenhogy nem kellene azonnal, első rárepülésben, már csírájában meghamisítani. S egy olyan kérdés, amelynek kapcsán (mert ez szintén ily faramuci módon alakult ki) azonnal le kell szögezni az amúgy evidens (de mégis, tudom jól, máris megkérdőjelezett…) személyes álláspontokat. Hogy nem kívánom egyetlen háborús bűn és bűnös rehabilitálását sem. De azok folyamatos rehabilitálását sem, akik miatt bekövetkezett a Népszövetség széthullása; hamvába holt utópia maradt az Európai Egyesült Államok (leginkább Yves le Trocquerer által hirdetett) gondolata; s akik miatt kirobbanhatott a háború; s akik miatt kirobbanhatnak az újabb s újabb háborúk. Akik olyan helyzetbe sodornak – végleg, vagy „csak” évtizedekre – egy országot, hogy abból (tetszik, vagy sem ez a mindig bölcs és okos utókornak) egy lehetséges alternatívának tűnjön a háború. Hozzáteszem azt is – hisz végülis oly mindegy; aki félre akar érteni, az idáig már nem is olvasta e sorokat -, hogy bár nem kívánom egyetlen háborús bűn és bűnös rehabilitálását sem, de azt szeretném, ha az egyetemes emberi joggyakorlat egyszer s mindenkorra kimondaná: egyetlen népítélet sem törvényes!…
Írom s mondom mindezt a jelen politikai vezetői és társadalmi purifikátorai védelmében. Is. Mert a Bárdossy-per egy múltbéli kényszerpálya tanulságait tartalmazza; ma viszont egy másikon haladunk. Emelt fővel? Lesütött tekintettel? Ki – hogyan. De maga az út minden politikai irányzat által hirdetetten egyirányú. Globalizáció, integráció, Európai Unió. Csatlakozásunk elkerülhetetlen. Mindent ennek rendelünk alá; diákjaink uniós évkönyveket kapnak, integrációs szakértőkké szakosodhatnak; miközben sem anyagi, sem nemzeteszmei oldalról a csatlakozás egyenlege korántsem oly megalapozott. (Arról nem is beszélve, hogy a már uniós országok belső egyensúlya és egymás közötti kommunikációja sem tűnik oly felhőtlennek; hogy finoman fogalmazzunk.) De – nincs másik alternatíva. Hiszik, vagy sem, de ezt mondom én is, a fentiek ellenére.
Ám – nem söpröm félre a tévedés lehetőségét. Nem tekintem elhanyagolhatónak azt, amit egyre több nemzetközi joggal foglalkozó szakember és politológus hirdet: a huszonegyedik század a kisnemzetek forrpontig jutó elkeseredésének történetévé is válhat. S majd persze minden elcsitul – de a huszonkettedik század hajnalán vajon milyen nemzeti döntéskényszer megítélése s milyen népítélet jogi újragondolása lesz terítéken a bölcs és okos utókor közéleti porondján?
Amúgy, hogy mennyire marginális kérdés a neonáci mozgalmak jelenléte, arról álljon itt egyetlen adatsor: a Forsa intézet minapi felmérése szerint Németországban negyven százalékkal nőtt az újfasiszta jelszavakat használó rasszista támadások száma. Majdnem minden második német fiatal véli úgy, olvashattuk, hogy a náci rendszernek voltak jó oldalai. A volt NDK területén élő, tizennégy-huszonöt év közötti fiatalok negyvenhét, a hasonló korú nyugatiak harmincöt százaléka véli így. A keleti fiatalok negyvenhat, a nyugatiak negyven százaléka szerint túl sok a külföldi Németországban; s tizenöt százalékuk szerint „a nácizmus önmagában jó eszme.”
Ennyit egy marginális kérdésről; ennyit a „bűnös magyar nemzet” múltjáról és egy lehetséges európai jövőképről.

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra