…’95 koratavaszán a FKgP budapesti elnöksége értelmiségi „holdudvart” próbált létrehozni. Lehet, hogy már korábban; mindenesetre én a fenti időpontban kerültem – baráti hívásra – egy amolyan alakuló ülés félére. Nyitni kell az értelmiség felé, mondotta ott az akkori elnök és képviselője; bázist alakítani, érdeklődési és működési köröknek megfelelő szekciókat alkotni. A tábornoki kar gyorsan összejött – de kevés Nemecsek Ernő akadt. Ennek miértjére két választ is lehetett adni. Egy: ingerszegény, fantáziátlan programmotiváltság. Kettő: gyorsan kiderült, hogy a „tábornokok” is megannyi nemecsekernők…

Azért sokan tele voltunk ott szép, okos tervekkel. Újság is be volt ígérve, miegyéb; s amikor augusztus huszadikán este a pártelnök dolgozószobájának erkélyéről – ő egyébként nem volt az épületben, de ez akkor nem volt egy szempont – néztük a tűzijátékot, hasonlóan látványos őszben reménykedtünk. Majd jött a sokat idézett sportcsarnoki jubileum. Az első sorban ültem, amikor – mint égzengés – felhangzott a Radetzky-mars. Az Elnök – bevonult. A színpadon helyet foglaló parlamenti képviselők sorra ugrottak fel, hogy vigyázzállásban fogadják őt – csupán Maczó Ágnes vonakodott, néhány percig. Végül ő is felállt; mosolytalan, szomorú arccal. Sokszor belém villan azóta is ez a kép. Hogy mi lett volna, ha ő nem, vagy ha ő – sem? Bevallom: nem tudom.

Lehet, hogy az eddigi mondatok nem a politika racionális oldaláról közelítenek az újabb kisgazda-feszültség irányába. De nem is az a célom, hogy az akut problémát elemezgetve leragadjak egy többéves út egyetlen szakaszánál. Mert vallom: mindenkinek, aki valamely módon függ a Torgyán-szindrómától, most egyszer s mindenkorra dűlőre kell jutnia. Ezt kell tennie a koalíciós partnereknek; s ezt kell tenniük az ellenzéki pártoknak is. A civil társadalmat nem említem; az már „lerendezte” a kérdést…

Azt azonban látnunk kell: egyetlen párt sem független a Torgyán-jelenségtől. Az Elnök évtizedes tevékenysége mindenkiben hagyott valamilyen nyomot; ha százalékos bontásban kellene kimutatni azt, hogy ki milyen módon járult hozzá a közéleti politika népszerűtlenedéséhez, akkor ő vélhetően az elsők egyike lenne. De – volt-e hozadéka politikai működésének? Meggyengítette az Antall-kormányt, „eltaktikázta” a fővárosi főpolgármester-választást, kettőezerben pedig ismét nehezítette egy polgári kormány működését (ha nem is roppantotta azt meg, miként Nagy Sándor állítja…). Úgy nagy vonalakban – ennyi. Érdeme: néhány visszalépés a ’98-as választásokon. Részletekbe menően persze lehetne árnyalni a mérleg mindkét serpenyőjét; számomra azonban akkor sem kérdéses: pozitív vagy negatív irányba billenne-e a mérleg nyelve… S nem is a racionális méricskélés most a legfontosabb. Hanem: egyénisége, személyi politikája megfelelő képet sugároz-e a közéletiségről? Évtizedes regnálása alatt nevesítve is százak vesztek el a konzervatív tábor számára, kifejezetten az ő konfrontatív, ellentmondást nem tűrő egyénisége miatt. Modora nem kíván hosszabb elemzést; elegendő mai nyilatkozatát idézni: „… úgy gondolom, hogy Zsolt barátom, aki tegnap a tv2-n egészen másként nyilatkozott, ma megint másként nyilatkozik, talán nincs abban a helyzetben, hogy végiggondolja, hogy miket beszél. Én nem kívánok Lányi Zsolt barátommal most tanácskozni, január 25-én lesz a Független Kisgazdapárt frakció ülése, akkor nyilvánvalóan felteszünk kérdéseket egyes frakció tagoknak…” Türelmetlenség, ingerültség, gyanúsítgatás… Egyiknek sincs helye egy alakuló, nyílt társadalomban. Ezért nem hallgathat egyetlen párt sem. Ha nem is kabinet-szinten, de reagálni kell – mentve a menthetőt. Tanácsadó testületeknek és civil fórumoknak – bevallott pártszimpátiájuktól függetlenül. Ki kell jelenteni: elég volt az intoleranciából, elég volt a hatalom arroganciájából. Aki eltűri ezt – a választófülkék elnéptelenedéséhez járul hozzá.

Költői túlzás nélkül állítható tehát: be- és elszámoltatni Torgyán Józsefet a tisztesség konzekvenciáiról és a konzekvens tisztességről – sürgető korparancs. Egy – eddig nem említett – vitathatatlan érdeméről azonban külön is szólnunk kell. Önkéntelenül is leleplező erejű tanúvallomásra késztette az önmagát objektívnek, elfogulatlannak láttató sajtót. Különösen azon felét(?), amely a konstellációk jelenlegi állása szerint – ellenzéki. Szirénhangjai az árnyalatokra fogékony fülek számára szórakoztatóak; a folyamatoknak csak egyes szakaszaira gondolók és figyelők gondolkodásának befolyásolására azonban rendkívül alkalmasak. Elég talán csak egyet idéznem: „A sűrü homályból két alak látszik feltűnni: Lányi Zsolt és Csúcs László. Hajdanán de sok rosszat írtam én is róluk. Ám minden korábbi véleményünkkel együtt, ők azok például, akik igyekeztek tisztességesnek maradni, sőt, annak látszani.” (Van-e élet Torgyán után?; Népszava, jan.9.) S a cikkben további hosszú mondatok dicsőítik az említett két politikust; de vajon hogyan írtak róluk – korábban? Enyhe elmarasztalással illették csupán, nem „csúcsrajáratással” Csúcs rádióelnököt? Talán nem is születtek erősen rosszindulatú írások Lányi Zsoltról? S tulajdonképpen mit jelent az, hogy „korábbi (rossz) véleményünkkel együtt” ők legalább tisztességesek maradtak…? Válaszoljuk meg az egyértelmű kérdést: azt, hogy korábban, amikor kellett, ők minden különösebb szívfájdalom nélkül az általuk tisztességeseknek gondoltakba is – belerúgtak. S ezt teszik ma is: egy konfrontációs helyzetben inkább a feszültséget gerjesztik, mintsem a közgondolkodás moráljáért szállnak síkra. Az (ön)leleplezés tehát egyértelmű – de nem szabad, hogy ennyivel beérjük…

Tamási Orosz János

Vissza a kezdőlapra