„A magyar nép a Kárpát- medencében először hont foglalt magának, de nem más népeket pusztítva; majd hont alapított magának és másoknak, a veszendő rokon néptöredékeknek: kunoknak, jászoknak, besenyőknek. Mindeközben pedig kereszténnyé vált és maradt." Paskai László bíboros, esztergom-budapesti érsek írja ezt annak a könyvnek az előszavában, amely e hatalmas történelmi ívet, a magyar nép és a kereszténység kapcsolatát tárja elénk. Ez a lenyűgözően érdekes könyv A magyar egyház évezrede. Szerzőjével, dr. Török József egyháztörténésszel a mű megjelenése kapcsán beszélgettünk.

Az évezred, mint a könyvből is kiderül, korántsem ezer esztendőt jelent. Voltaképpen mikorra tehető az az időszak, amikor a kereszténység megérintette a magyar törzseket?

A hétszázas évek végére vagy a nyolcszázas évek elejére tenném az első kapcsolatot. Arra az időre, amikor a kazárokkal kialakított viszonyt hol a szövetség, hol az ellenségeskedés jellemzi. Amikor éppen jó viszonyban vannak, felkeresik a kazár városokat, melyekben, érdekes módon, vallás szerint különültek el a lakók. Egy részük pogány volt, az Égistent, Tengrit tisztelte, más részük Mózes hitére vagy az Iszlámra tért, és volt egy kisebbség, amely – bizánci papok hatására – kereszténnyé lett. Útleírásokból tudjuk, hogy e négy vallásnak négy elkülönült negyed felelt meg a lakóhelyükön. Valószínűleg itt találkoztak először a kereszténységgel. Később kapcsolatba kerültek a bizánci császár követeként kazár földre tartó Konstantinnal, aki Kyrill néven vált ismertté. A legendaíró szerint: „midőn az első órában imádságát mondta, rátámadtak az ugorok (magyarok), farkas módra üvöltve, meg akarván őt ölni". Nem bántották. A pusztából jött, szilaj és kiváló haditechnikájú nép esetében ez fontos tény. Később, 890 körül Metód is találkozott a vándorló törzsekkel, valószínű Árpáddal is, az Al-Duna vidékén. A kereszténység tehát nem volt ismeretlen a magyarok előtt. A sírleletek arra is utalnak, hogy a honalapítás küszöbéhez érkezett magyarság és a csatlakozott néprajok között már voltak keresztény hitűek, vagy legalábbis megkereszteltek.
 

Ön azt írja, hogy Szent István tudatosan választotta az ezredik esztendőt a megkoronázására. Mi vezérelhette ebben a döntésben?

A magyar középkor kiváló kutatói húsz évvel ezelőtt még azt mondták: nem tudható pontosan, hogy 1000 karácsonya vagy 1001. január elseje volt a koronázás napja. Ma már a karácsonyt tartják a legvalószínűbbnek. Én is így látom. Abból a megfontolásból, hogy 200 évvel korábban, karácsonykor koronázta a pápa a Nyugat- római birodalom császárává Nagy Károlyt, a frankok királyát. Az ő nevéhez fűződik az a kulturális, törvénykezési megújulás, amely Szent István törvényeire is hatott. A Karoling-kori királytükör például elmondja, hogy milyen a jó király. Istvánnak, a fiához Imréhez intézett „Intelmei" ennek a műfajnak az utolsó példánya. A környezetében lévő egyházi emberek – papok, szerzetesek – a Karoling-szellemiségből táplálkoztak, tehát tudták azt is, hogy a koronázáshoz jól kell megválasztani a dátumot. István esetében nyilván ilyen módon is tudatták a Nyugattal, hogy a keresztény király teljhatalmú uralkodó, aki a törvényességet akarja.
 

Lépjünk előbbre a könyv két fejezetcíméig. Az egyik: „A haza atlétája, Szent László". A másik: „Nagy Lajos, az Egyház bajnoka". Mivel érdemelte ki e két középkori nagyság a nagyon is mai rangot?

Szent Lászlóról az egyik egyházi himnusz mondja: „Atleta Patriae": A haza atlétája. Mert az volt. Fizikai adottságaival, körülbelül 190 centiméteres alkatával kimagaslott a kor férfijai közül. Szép termetű, erőteljes arcvonású ember volt. Személyesen részt vett a besenyők elleni csatákban, végiglovagolta a délvidéket, tehát fizikailag is erős, valóban atléta volt. A himnusz ezt örökítette meg. Nagy Lajos esetében nem a kor használta a bajnok kifejezést, én fogalmaztam így. Egyrészt nagyon tudatos egyházpolitikája miatt, másrészt hadakozásai okán, melyekben nemcsak az uralkodói, hanem az egyházi érdekek is fellelhetők. Lászlónál az önzetlen, önfeláldozó szoglálat valósult meg, Nagy Lajosnál már dinasztikus érdekek is keveredtek.
 

A Mátyás királyhoz kapcsolódó legendák közt ismeretlen az, amire Ön utalt: szentté akarták avatni. A könyvében pedig azt írja a nagy reneszánsz uralkodóról, hogy „áttételesen megleckéztette a pápát", sőt fenyegette is, amikor tudatta vele, hogy „kész a kettős keresztet hármas keresztre alakítani, vagyis a latin keresztségből a keleti egyházba átmenni, ha a pápa nem enged a követelésnek is beillő kérésnek". Államfői bölcsességet vagy ingatag hitet jelez az epizód?

Mátyás királyt nem az egyház akarta szentté avatni, hanem a temetési beszédében hangzott el a jelzett idézet. A túlzás beletartozik e műfajba. Ami pedig az idézetet illeti, Mátyás nem volt ingatag hitű, reálpolitikus volt. Nagyon is tudta, hogy a latin nyelvű kereszténységet nem lehet felcserélni görögre. Ám ha kellett, a Szentszékkel is szembeszállt, alaptalan fenyegetéssel is mert nyomást gyakorolni a pápára. Tegyük hozzá, sikerrel. De nem a hitre vonatkozó ügyekben, hanem diplomáciai, politikai kérdésekben folyamodott ilyen módszerhez.
 

Bakócz Tamás esztergomi érsek 1512. január 26- án Rómába érkezett, hogy részt vegyen az Ötödik Lateráni Zsinaton. Mint Ön írja, a konklávén komoly (legalábbis költséges) erőfeszítéseket tett a pápai méltóság elnyerésére. Tudjuk, a pápák között nem volt magyar származású. De volt rajta kívül más magyar pápajelölt az elmúlt évezredben?

Az egyháztörténészek tudomása szerint nem volt. Ő is csak a küszöbig jutott el az említett Zsinaton. Ez öt évig tartott, és ha el is fogadtak néhány reformjavaslatot, nem hajtották végre. Ami pedig Bakócz Tamás szándékát illeti, ő nem a hatalom miatt törekedett a pápai trónra, hanem európai mértékben gondolkodó politikusként tudta, hogy magyarként csak Rómából tudná megszervezni azt a nemzetközi összefogást, amellyel a török hódítást meg lehetne állítani. Tisztában volt vele, hogy a pápákban megvolt ugyan a jó szándék arra, hogy Magyarországot megmentsék az iszonyatos török nyomás alól, ám képtelenek voltak az itáliai egyéni és kereskedelmi érdekekkel megbirkózni. Firenze, Velence, Genova: hatalmas hajóhaddal rendelkeztek, de nem szívesen áldozták volna fel a törökökkel kialakított kereskedelmi kapcsolataikat Magyarországért. Így történhetett, hogy egy Medici került a pápai trónra és nem egy magyar főpap. Aki ugyan zseniális politikus volt, de anyagiakkal nem gazdagította volna a pápaságot.
 

A törököket tehát nem állították meg, és 150 évig itt is maradtak. Miért nem lett a megszállt országból Bosznia? Miért nem sikerült az iszlám hitre téríteni a magyarokat?

Ezen én is sokat töprengtem. A bosnyák ferencesek története némiképpen kulcsot ad a válaszhoz. Voltak közöttük, akik titokban, álruhában járták a hódoltsági falvakat, hogy katolikusok maradjanak, de akadtak, akik iszlám hitűvé lettek, birodalmi tisztviselőkké. A terjeszkedő világbirodalom hatása alól képtelenek voltak szabadulni. Az oszmán- török birodalom szolgálatába álltak. Meg aztán az is tény, hogy Boszniában a különféle eretnek mozgalmak gyengítették a kereszténységet. Az iszlám, a maga egyszerűségével, átláthatóságával, gyakorlatias parancsaival sajátos vonzást is jelentett a bonyolultabb katolikus vallással szemben. Nagyon lényeges az is: a török hatóságok fölismerték, hogy ha itt mindenki iszlám hitű lesz, elvesznek a legjobb adófizető polgárok. Az történt, hogy korlátozták a vallási élet különféle megnyilvánulásait. Nem volt szabad harangozni, dobbal hívták misére az embereket. Tilos volt úgy énekelni, hogy kihallatsszon a templomból. Ha villám csapott a toronyba, ha beszakadt a tető, ha beázott a mennyezet, a javításért engedélyt kellett kérni. Vagyis sok pénzt ki lehetett csikarni a különféle tilalmakkal. A birodalom végvidékén, Magyarországon a gazdasági érdek, a pénz győzött az iszlám terjesztésével szemben.
 

A Tanácsköztársaság idején pedig éppen egy volt szerzetes vállalta az egyház, a vallás üldözésének irányítását. Egyedinek tekinthető az eset vagy az ezer esztendő más időszakában is voltak olyanok, akik belülről bomlasztottak?

Nincs olyan nemes ügy, amelynek ne lennének árulói. Már az apostolok között is ott volt Júdás. A természetfeletti tanítással keveredik az emberi gyengeség. Az a szerzetes önmagával is meghasonlott piarista volt és ebből fakadt az egyház iránti gyűlölete is. Már 1907-ben könyvet írt a katolikusok és a piarista rend ellen, rágalmazott. Ebből a tartásból logikusan jutott el oda, hogy a bolsevikok oldalára álló magyarok között felvállalja az egyház likvidálásának irányítását. A demonstratív változásokhoz az egyházon keresztül kívántak eljutni, mondván: ha a társadalom erkölcsi alapállását sikerül megrendíteni, tág tere nyílik az egyéb változásoknak.
 

Könyvének bemutatóján azt mondta, hogy a 20. századdal volt a legfőbb gondja. A történések sokasága vagy a kutatások lezáratlansága miatt?

Az elmúlt évtizedek nincsenek igazán feltárva. Például 1917-ről 1997-ben jelent meg az első átfogó elemzés, amely nem hallgat el tényeket, eseményeket. Meg aztán magam is átélem a század második felét, és ez óhatatlanul nyomot hagyott bennem is. Kiegyensúlyozott, politikai indulatoktól mentes sorozatot kellene megrajzolni a századról, amely eseményekben és szenvedésekben egyaránt gazdag, de amelynek végén mégis megadatott a remény.
 

Itt vagyunk a 21. század küszöbén. Az eltelt ezer esztendő keresztény történetének mi lehet az üzenete a 21. századi ember számára?

Az, hogy az egyház tanítása nem egyetlen korszakhoz kötődik, hanem folyamatos. A 21. század embere ugyanazokat az alapvető kérdéseket teszi majd fel, mint a 10. és a 11. század embere. A felelet pedig a tanításból kiolvasható, mint ahogy az üzenetben is ott a felelősségvállalás, saját magunkért és a kisebb-nagyobb közösségekért.

KIRÁLY ERNŐ
Megjelent: a Rómániai Magyar Szóban

Vissza a kezdőlapra