Mondom néktek...
Kedves hallgatóink. Vallási rovatunkban ma, virágvasárnapon - és A hit napján itt a Kossuth Rádióban - Lajos atya gondolatait hallják.

Különös közösség ez a kereszténység. Minden évben heteket szentel a szenvedésnek. Elsősorban nem azon fáradozik, hogy megszüntesse. Tisztában van azzal, hogy találkozni kell vele, belép az életébe. A világnak ebben az állapotában a bűntől sebzett embernek tudomásul kell vennie, hogy minden, ami nemes, ami az életet tovább viszi, ami boldoggá, értelmessé teszi a létet, csak szenvedés, áldozat által érhető el. Ilyen a megváltás, a kiszabadítás félelmekből, bűnből, tökéletlenségből. Ilyen a nevelés, a továbbfejlesztés a több irányába. De tudják ezt apák, anyák, férjek, feleségek. Mennyi áldozattal, lemondással jár egy-egy gyerek felnevelése, több emberré emelése. Mennyi áldozattal jár a házassági hűség megőrzése egy életen át. És milyen boldogság a győzelem. Szüleim legnagyobb ajándéka nekünk, gyermekeknek, hogy 58 éven keresztül hűségben kitartottak egymás mellett és mellettünk keserves, véres küzdelmekben is. Az emberiség nagy megváltása is véres golgotai útba torkollt, és rideg keresztfán lett teljessé, mert valaki, a Leghatalmasabb, nagyon szeretett és életét adta az emberiség nagy családjáért.
Fájdalom és szenvedés nélkül nem megy önmagunk rendelkezésre bocsájtása sem. Az életátrendezés és odafordulás máshoz, a Te- és Ti-hez szinte egyfajta halál. Henry Boulad jezsuita misztikus két halálról beszél:
belső pusztulásról és áldozati halálról. Mindkettő rettenetes szenvedést okoz.
A belső pusztulás az önátadás megtagadásának következménye. Aki életében csak önmagára koncentrál, annak egyszer kínos szenvedés lesz a "ráébredés, hogy ebbe szinte belerothadt - szószerint idézve Bouladot. Majd folytatja: az ilyen lábon járó hulla, mert nem bírta legyőzni önmagát, nem bírt nyitni, odaadni." Eddig az idézet. Az ilyen önző Ember egy napon úgy érzi, hogy lelkiismerete megragadta és fojtogatja. És ez a tragikus vég a legmélyebb depressziókon át egészen az öngyilkosságig vezethet, és sajnos vezet. Miért van annyi ezekből drága hazánkban is? Az áldozati halál az, amikor valaki beleegyezik, hogy magának meghal egy másvalaki, vagy többek javára. Ő is szenved, de ez a szenvedés, megint Bouladot idézem: "növekvési fájdalom, meghaláshoz hasonló kiszakadás önmagából, de egyúttal születés is, igazi lényének kitágulása és végül magasabb szinten való kivirulása." 
Íme, ők a boldog emberek. Egy 40 év körüli tanárnő az ateizmus évtizedeiben rákos betegségének utolsó stádiumában mindig igényelte a szentáldozást. Mindig mosolyogva fogadott. Halála előtt három nappal megkérdeztem ennek okát. Az volt a válasza: Boldog vagyok, mert Isten elfogadta áldozatomat. Pár hónappal ezelőtt, hallva a diákok mocskos, parázna beszédét, látva istentelenségüket, ahogy a gyérszámú hittanost kinevették, és Istenből gúnyt űztek, rettenetes fájdalmában mint egy égi hangot hallottam: hogy ajánljam fel életemet a magyar ifjúságért. 
Megtettem. Pár nap múlva rossz indulatú daganatokat találtak nálam. És most itt vagyok. Tisztelendő úr! Az Isten elfogadta áldozatomat. Három nap múlva meghalt.
A Mennyország ízét éreztem mellette: a szeretet, a szenvedés és feltámadás csodálatos misztikus harmóniáját.