Dunakeszi-Fóti Nyári Szabadegyetem 2001 – Rendhagyó Irodalmi Órák
Május 21-e és 25-e között a Lisai Elek János Alapítvány szervezésében a Rendhagyó Irodalmi Órák elnevezésű rendezvénysorozat ürügyén gyűltek össze szép számban Dunakesziben és Fóton a Kárpát-medencében élő írók és költők. A szervezők alapelképzelése szerint a találkozót egy Kosztolányi Dezsőtől vett idézet szellemisége határozta meg: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható.” A Dunakeszi-Fóti Nyári Szabadegyetem tavaszi nyitányaként megtartott irodalomórák fővédnöke a Püski-házaspár volt, habár ők sajnos, nem tisztelték meg jelenlétükkel az összejövetelt.
Mint az ismertetőből kiderül, a két település civil szervezetei 2000-ben már megrendezték a Dunakeszi-Fóti Nyári Szabadegyetemet, melyen 65 magyar anyanyelvű, felsőoktatásban tanuló fiatal vett részt Erdélyből, Kárpátaljáról, a Felvidékről és Vajdaságból. A hallgatók tavaly 11 nap alatt 22 előadást hallgattak meg országos hírű előadóktól, valamint országjáró kirándulásokon is részt vettek. A szabadegyetem célkitűzése, továbbra is az ismertető tanulsága szerint, a szakmai ismeretek gyarapításán túl a magyar nyelv ápolása, és a határon túli fiatalok magyarságtudatának és önbizalmának erősítése. A rendezvény akkor országos szinten is ismertté vált, és a szervezők bevallása szerint igen kedvező visszajelzéseket kaptak. A tavalyi tapasztalatokat felhasználva az idén augusztus 10-től 22-ig szervezik meg a második tanévet.
Ennek az újabb szabadegyetemi tanévnek az előfutáraként szervezte meg a Lisai Elek János Alapítvány a rendhagyó irodalmi órák sorozatát. A meghívóból idézek: „Reményeink szerint e rendezvénnyel és majdani ismétlésével, illetve a már folyamatosan zajló Dunakeszi-Fóti Nyári Szabadegyetemekkel egy olyan szellemi műhelyt alakítunk ki, mely hatással lehet településeink lakóin kívül a tágabb környezetre is.”
A résztvevők
A találkozóval kapcsolatos anyagok, ismertetők és szórólapok rendre 20 Kárpát-medencében élő írót és költőt említenek, de – sajnos – a nyitónapon csak tízegynéhányan érkeztünk meg. Az időpontok összehangolása, a nagy távolságok és rendezetlen utazási viszonyok miatt igencsak nehézkes egyeztetések, az érintettek más jellegű elfoglaltságai is közrejátszottak abban, hogy ne találkozhasson mindenki mindenkivel.
Május 21-én, hétfőn érkezett meg Dunakeszire Duma-István András Csángóföldről, Moldovából, vagy ahogy ő maga fogalmaz egyik versében: Csángliából. A nemrég felfedezett csángó költő nagyon szimpatikus egyéniség, hiszen, mint kötetének előszava is mondja: „Duma-István András román iskolába járt, magyarul olvasni felnőtt fejjel kezdett tanulgatni a még imitt-amott fellelhető magyar imakönyvekből. Tanul ma is. Magyarul írni, magyar helyesírás szerint papírra vetni gondolatait is csak eddig, az olvasás utáni szintig, az ellesett, visszalopott, gyötrelmes szintig jutott el” (Ferences István: Az utolsó Nem). A csángók, vagy csángómagyarok egyrészt azért is kerültek mostanában nemcsak a néprajzi vagy irodalmi, de az úgymond politikai érdeklődésben is egy szinttel magasabbra, vagy egy fokkal előbbre, mert épp néhány nappal az elutazásom előtt jelentették a hírügynökségek, hogy elismerték a csángók nyelvi autonómiáját: „Az Európa Tanács isztambuli kihelyezett ülésén egyhangúlag elfogadta azt a jelentést, amely a Romániában él? csángókról kimondja, hogy olyan, magyar eredet? és ajkú népcsoport tagjai, amely a középkor óta él Moldovában. El kell érni, hogy »a római katolikus istentiszteleteket a csángók nyelvén
celebrálják, és a vallási énekeiket is saját anyanyelvükön énekeljék«. A dokumentum azt ajánlja a miniszteri tanácsnak, hogy sürgesse Romániát: ratifikálja és valósítsa meg a regionális és kisebbségi nyelvek európai kartáját -- tudósít a Magyar Nemzet” (B92).
Azt hiszem, okkal teszi fel a kérdést Ferences István a kötethez írt előszavában: „Ó, eljövendő schengeni határ, mihez kezdesz majd azzal a magát magyarnak valló klézsei férfival, akinek útlevelében Duma Andrei és román állampolgárság olvasható?!” Hát, úgy egészen őszintén, vajon mit is kezdhetne vele…?! Hiszen már a költő vezetéknevének alakulása-változása is jellegzetesen a Kárpárt-medence kultúrtörténetének és komparatisztikájának egy igencsak jellegzetes példája: „Duma-István András nevének története is megérne, ha nem is egy misét, de egy verset. Mert ősei a nagyapa koráig a becsületes István családnevet bírták. Mikoron pedig eljött az ideje annak, hogy a csángómagyarok neveiről kezdtek lehullani az ékezetek, kipusztulni a magyar mássalhangzók, hangot váltani a magánhangzók, a klézsei Istvánok ősi nevét egy »Ne mán dumálj annyit« elszólás után írta át Dumára a korabeli jegyző” (Ferences).
Önmagában is élmény élőszóban, élő csángó beszédet hallani, nem is beszélve az irodalmi magyar nyelv szövegképétől meglehetősen elütő versek olvasásáról, ami igencsak nagy koncentrációt igényel – persze, csak ha érteni is szeretnénk. A befogadó számára teszi egyszerűbbé a dolgot, hogy Duma-István Andrásnak a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatalnál tavaly megjelent Én országom Moldova című kötetében lábjegyzetelték a verseit.
A Felvidéket Gál Sándor (Kassa) képviselte, Kárpátaljáról érkezett Horváth Sándor (Ungvár) és Nagy Zoltán Mihály (Csonkapapi), Erdélyből Király László, Bogdán László, Fekete Vince (ők kolozsváriak) és Szente B. Levente (Székelykeresztúr), Vajdaságból pedig Bogdán József papköltő és jómagam. Minden bizonnyal van jelentősége annak, hogy igen terjedelmesen foglalkoztam a fentiekben azzal, hogy bemutassam Duma-István Andrást, az itt felsorolt nevek többsége azonban már, úgy vélem, többé-kevésbé ismert lehet a vajdasági olvasók előtt is, hiszen többen közülük megfordultak már, hogy egyebet ne említsek itt, a Kanizsai Írótáborban is. A magyarországi költők közül is csak kettőt említek itt, akik már a nyitónapon megérkeztek és a megnyitón is jelent voltak. Kiss Dénes szervezőként is részt vett a rendhagyó irodalmi órák előkészületeiben, Szentkirályi Fittler József pedig ugyancsak érintett, a rendezvény „belső embere”: Dunakeszi önkormányzatában a kulturális bizottság tagja, egyébként pedig a helyi Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskola tanára, tehát pedagógusként a gyakorlatból vett példákon keresztül is tapasztalhatja a rendhagyó irodalmi órák jelentőségét. Az irodalom sokszor az anyaországban sincs jobb helyzetben, mint a határon túli régiókban… Sokszor elenyészően kevésnek tűnik az a 800-as vagy ezres példányszám, amelyben a könyveink itt Vajdaságban megjelennek – megjelenhetnek. Most pedig, ahogy Szentkirályi Fittler József 1999-ben megjelent A mindenség dadogása című kötetét lapozgatom, látom, hogy ötszáz példányban látott napvilágot. Hadd idézzem hát ennek ürügyén a kötet címadó versének két sorát:
„a szavak lassú halálában
a lét Odüsszeiájában”.
A megnyitó és a kiáltvány
A megnyitón, amelyet a dunakeszi-i Radnóti Miklós Gimnáziumban tartottak meg, Skripeczky István, a Lisai Elek János Alapítvány kuratóriumának elnöke, önkormányzati képviselő, aki Szenkirályi Fittler Józsefhez hasonlóan ugyancsak pedagógus, a gimnázium volt tanára egyfajta műsorvezetői szerepkört vállalt magára. Dunakeszi önkormányzatának képviselője köszöntőjében Döbrentei Kornélnak egy korábbi, Makovecz Imréhez intézett nyílt leveléből idézett… Az előzetes felkérés szerint régiónként a korelnököket a szervezők arra is felkérték, hogy öt-öt percben mondjanak beszédet az ünnepi megnyitón. Ilyen minőségében ez alkalommal felszólalt Gál Sándor, Király László, Bogdán József, Horváth Sándor és (hab a tortán) Duma-István András. Hogy egy kicsit haza is beszéljek, Bogdán József annak az összesen tíz bánáti falunak a nevét felsorolva, amelyeknek ő a plébánosa, valódi megdöbbenést váltott ki, hiszen többségében olyan települések ezek, amelyeknek a nevét a jelenlevők korábban még csak nem is hallották. „Egyházaskéren egy ház, aztán egy sem…”
A felszólalásokat követően Kiss Dénes előterjesztette a magyar nyelv védelmében írt kiáltványának szövegét. Ebből idézek: „Nemcsak ékességünk, de képességünk, megtartó s fönntartó erőnk is az édes, ékes anyanyelv. Egyszerre az érintkezés eszköze, közvetítő és személyes emlékezetünkön túlra nyúló sok tízezer éves ősemlékezet, amely nemcsak szavak kincstára, hanem őstörténetünk, és történelmünk tanúja. Számtan és muzsika, dallam és logika, játék és törvény. Számos és számtalan jel jellemzi jelenleg is nyelvünknek a számokra épülő belső szervezetét, amely szerkezetként is fölfogható. Olyan élő szervezeti egység és átlátható rendszer, ami úgy él, működik, mintha kisgyermekek, költők, muzsikusok és mérnökök együtt alkották volna meg. Világra hozta Berzsenyit, Aranyt, Petőfit, Vörösmartyt és mind a többieket, nemcsak költőket, de gondolkodókat, matematikusokat Boyai Jánostól, Széchenyi Istvánon át Margittay Neuman Jánosig, akik valamennyien egy kissé »kifordították sarkaiból« a világot. A magyar nyelv, amely lényeges tulajdonságait tekintve eltér a világ valamennyi nyelvétől, sajátosan őrzi az ősi valóság elemeit. Nemcsak időnket, de szellemi ocsúdásunkat is magában hordozza. Különleges és páratlan tára tudásnak, ismeretnek és mindenfajta képességünk alaplényege. Érték és mérték, szavaink évezredek csiszolta drágakövek, bensőséges közünk van hozzájuk mindannyiunknak, akik magyarul szólunk. A magyar szóragozás egyúttal fényűzés, eszmeképző, szórakozás. Nemcsak szellemi, de erkölcsi teljesítmény, emberi közösség által létrehozott egyik legmaradandóbb alkotás. Anyánk, szerelmünk áhítata, áldása, édes vallomása, átkaink, káromlásaink rengetegbeli bújtatója. Királyi uralkodónk és alattvalónk. Örök ékszerünk: magyarok!
E gondolatok jegyében várjuk az ANYANYELVET VÉDŐ TÖRVÉNYT és kérjük, az országgyűléstől, a kormánytól mi, Kárpát-medencei magyar költők, hogy a nyelvtörvény javasolja az iskoláknak, hogy valahol, szembetűnő helyen, olvasható legyen Kosztolányi Dezső páratlan vallomása”.
Lássuk hát akkor most ennek ürügyén a Kosztolányi-idézet teljes szövegét, amelyet Kiss Dénes kiáltványa az országgyűlés elé kíván terjeszteni: „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatok meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.”
Most, így újra idézve ezeket a sorokat, s legfőképp gondolatokat (hiszen a fogalom szintjén a soroknál ez utóbbiak minden jel szerint fontosabbak…), Határ Győzőnek, a Londonban élő magyar írónak az egyik nyilatkozata jut eszembe a kilencvenes évek közepe tájáról, amikor az Európai Utas című folyóirat munkatársa egy interjúban rákérdezett, hogy az emigráció éveiben eszébe jutott-e valaha is angolul írni, s ő pedig úgy válaszolt, hogy idegen nyelven a nyelv játszik az emberrel, anyanyelven pedig a szerző játszik a nyelvvel, vagyis idegen nyelven csak azt mondhatja az író, amit tud, anyanyelven pedig azt, amit akar… Vissza kellene keresni, hogy pontosan idézni tudjam, de remélem, elnézi nekem az olvasó, ha most ettől eltekintek.
Egészen őszintén be kell vallanom, hogy nem tudom megmondani, végül is sor került-e a kiáltvány aláírására, illetve, hogy javasolt-e a meghívott és jelenlévő írók és költők közül bárki is valamiféle változtatásokat, kiegészítéseket a kiáltvány szövegével kapcsolatban, ugyanis annak véglegesítését és a kiáltvány aláírását a szervezők csütörtökre (május 24-re) tervezték, nekem azonban már szerdán haza kellett utaznom, ugyanis itthon már egy egészen más jellegű feladat várt rám, amelyik az anyanyelvről ugyancsak kevéssé leválasztható: a Hamupipőke című előadással Adára vártak bennünket, s ott már hercegként kellett megjelennem a szabadkai Gyermekszínház produkciójában…
Azon a szerda délutánon, amikorra a Dunakeszi Kölcsey Ferenc Könyvtárba várták a Lyukasóra és a Hitel című folyóiratok szerkesztőit és munkatársait, név szerint Gyurkovics Tibort, Döbrentei Kornélt és Nagy Gáspárt, engem már hazafelé röpített a MÁV.
Irodalmi játszma
Kedden este, a rendezvénysorozat keretében jótékony célú hangversenyt tartottak az alagi Szent Imre templomban a Kápolnánál tervezett katolikus óvodáért a Keresztény Értelmiségi Szervezet helyi csoportja és a Lisai Elek János Alapítvány közös szervezésében, melyen fellépett többek között Pászthy Júlia Liszt Ferenc-díjas operaénekes, Óhegyi Filoretti operaénekes, Dunakeszi Város Zeneiskola Fúvószenekara, Dunakeszi katolikus templomainak összevont kórusa, az újpesti Erkel Gyula Zeneiskola Ifjúsági Vonószenekara és Sellei Zoltán előadóművész.
A koncert után adott fogadásról aztán lassacskán mindannyian visszaszivárogtunk szálláshelyünkre, a Dunaparti Napközistáborba. Volt, akit megviselt a mögöttünk álló nap, és gyorsan aludni tért, többnyire azonban még korainak találtuk volna a lefekvést, mondván, hogy „gyerek még az idő”, hiszen akkortájt tíz óra is csak alig múlt valamivel. A környéken azonban akkor már semmi sem volt nyitva, így nem vehettük nyakunkba a várost, s annak éjszakai életét. Szálláshelyünk nappalijában, vagy ha úgy jobban tetszik, hát közös helyiségében gyülekeztünk. A társalgóban…
Mint kiderült, csak Horváth Sándor volt kellőképp előrelátó, ő volt az egyetlen, aki még délután „bespajzolt”, bekészített esti fogyasztásra alkalmas nedveket, felkészült erre a helyzetre és nem érhették meglepetések. Két üveg sört húzott elő és betette a közösbe, mi többiek pedig úgy csaptunk le rá, mint a kiéhezett keselyűk. Két üveg sör hét ember számára azonban, valljuk be, semmi, puszta illúzió, s jó messzire (el)került bennünket a mámor, ahelyett, hogy kerülgetett volna. Nem tudom, van-e közöttünk valaki, aki így utólag meg tudná már mondani, hogy vajon ki is volt a kezdeményező azon az éjszakán, de egyszercsak azon kaptuk magunkat, hogy mindannyian tetszéssel fogadjuk az ötletet: írjunk együtt, közösen egy verset.
Úgy találtuk ki, hogy körbe menjen a játék, s mindenki egy sort mondjon, amit a következőnek folytatnia kell. Meghatároztuk azt is, hogy párosrímeket használunk, s habár ezzel tulajdonképpen megnehezítettük a saját dolgunkat (de hát ilyenfajta ember a költő: kötöttségeket szab magának, hogy azokon belül keressen újabb szabadulást…), egy nagyon fontos gyakorlati oka is volt ennek. Kiküszöbölhettük ezzel, hogy ne csak „úgy” rávágjuk egymás soraira, minden kapcsolódás nélkül a sajátunkat, s elértük egyúttal azt is, hogy ebből a szerény kötődésből eredően, legyen egy belső összefogó s egybentartó ereje a versnek. Fontos persze az is, hogy ne összefüggéstelen sorokból épüljön fel valamiféle versként tördelt sorokba holmi halmaz, hiszen amíg a válaszrímen töpreng az ember, mindvégig az előtte járóra kell összpontosítania. Így pedig nemcsak a rím kapja meg végül a választ, hanem az egész sor és maga a gondolat. Önkéntelenül is gondolati egységekre tagolódik ezáltal a vers, s ha ezek egymásra épülnek, már nem is lehet az egész játék „csak” egy elveszett próbálkozás.
Heten vettünk részt ebben a játékban: Bogdán József, Duma-István András, Horváth Sándor, Király László, Nagy Zoltán Mihály, Szente B. Levente és jómagam – a betűrendes felsorolás pedig sohasem lehet igazán korrekt. Végül persze nemcsak egy vers született, hanem összesen hat, s habár a felvidéki Gál Sándor nem vett részt a játékban, a sorzáróként összehozott én vagyok című versben azonban az ő identitása is tetten érhető. Kárpátaljaiak, erdélyiek, vajdaságiak és a csángómagyar költő… Talán csak-csak van valami jelentősége annak, hogy mi ott, az anyaországot kishíján szabályos körben bekerítő régiókból, azon az éjszakán, Dunakeszin együtt próbáltunk kihozni magunkból valamit – valami közöset.
Nem szeretném vitatni, hogy milyenek lettek ezek a versek. A kritikus pillantás nagy valószínűséggel szinte kapásból leszögezheti róluk, hogy kidolgozatlanok és megmunkálatlanok, hogy vázlatosak vagy hányavetiek… Csak olyanok, mint amilyen a pillanat volt, amelyben megszülettek. Azt rögzítik, abból próbáltak megragadni valamit, s ehhez hét szuverén egyéniség igyekezett beleadni önmagából valamit, betenni a közösbe valamit, mint Horváth Sándor a söröket. Meg aztán ki is lehetne az, aki magára vállalhatná, hogy majd „gatyába rázza” őket? Hiszen valaki mindig másképp csinálna valamit, kinek az integritásába gázoljunk bele, s mikor…? Feleslegesen feltett, feleslegesen elhangzó kérdések, melyekre végképp felesleges volna válaszokat keresni.
Nem ragozom tovább. Helyenként megdöccen a ritmus, kancsalodik a rím… S helyenként rendjén is van ez így.
Szabó Palócz Attila
Vissza a kezdőlapra