a népszavazással fűszerezett miniszterelnök-jelölésről
Kancellárnak márpedig lennie kell! Persze ha éppen van egy elég jó, akkor ez a megállapítás már nem is értelmezhető olyan egyszerűen. Főleg a választások közeledtével okozhat zavart e gondolat. Mert hát lehet olyan slágerszerűen is gondolni rá, hogy: „kancellárnak lenni jó lenne…”.
Csakhogy csapatnak is lennie kell! Végtére is mit ér a szövetségi kapitány egy jó válogatott nélkül. Persze ha éppen van egy nem is túl rossz csapat, no meg a kispadon is ott ül még egy jó gárdányi beugrásra képes tehetség, akkor ez a második megállapítás is kelthet elég zavart. Közösség/közönség pedig kéretlenül is van. Mindig akad több-kevesebb olyan ember a soraiban, aki új kapitányt látna szívesebben, inkább más csapatot küldene pályára. Persze ha a jelenlegi elég jól játszik, ki hallja meg az ő hangjukat. Ha jön az eredmény, akkor a többség lelkesen drukkol, a cserét áhító kisebbség pedig kénytelen belátni, hogy vannak az ő kedvenceinél jobbak is.
Szegény aspiránsok ebben a helyzetben! Jelentkeznek, hogy kapitányok lennének, a közönség nagyobbik fele meg majd fütyül (értsd: rájuk). A lehetséges játékosok pedig szanaszét klikkesednek. Egyik kapitány-aspiráns mögött sem akar összejönni a teljes csapat. Joggal, hiszen melyikben bízhatnának meg? Pályára menni ugyanis tízszer annyian szeretnének, mint amennyit a szabály enged, ezek a fránya kapitány-önjelöltek meg a saját ízlésük szerint üzengetik (bülbülszavú médiaguruik irományaiba és elektronikus trilláiba bugyoláltan), hogy melyikük kit hagyna ki, kit venne be.
Pokoli feladat így kancellárjelöltet
jelölni! Már-már tiszta Amerika! Igen ám, de ekkora zavarok láttán a közönség
marad a megszokott csapat meccsein… Micsoda veszteség lesz az! Tegyünk
hát ellene! Nosza, drukkoltassuk őket még a nagy meccs előtt is! Hátha
elég szamarak ahhoz, hogy elbájolja őket egy ekkora lehetőség… Az előmeccs
pedig legyen négy menetes (mondjuk mint a kosarazóknál). Mi legyen azonban
a nagy tét?!
Tegyünk például úgy, mintha
új játékszabályokat szeretnénk kipróbáltatni…
Persze csak széleskörű egyetértéssel! Ezért azután megkérdezzük Önt:
1. egyetért-e azzal, hogy
a palánk előtti karikát gyűrűnek hívják és ne kapufának,
2. egyetért-e azzal, hogy
a gyűrűn áthulló labdát viszont ebben a játékban is hívják nyugodtan gólnak,
3. egyetért-e azzal, hogy
a három szünettel szabdalt játék részeit ne félidőnek, hanem negyednek
nevezzék,
4. és végül egyetért-e azzal,
hogy a kölyökcsapat tagjai ingyen beléphessenek a nagyok meccsére?
Tisztelt kapitány-aspiránsok! Jártak már kendtek olyan meccsen, ahol miközben a szünet alatt a hangosbeszélő mindenféle ökörséget ordibált, a nagybecsű úri közönség szépen eloldalgott sörözni, s arra sem emlékszik, mit mondtak be?!
Az olyan kérdéseket, amelyekre egyértelmű a válasz, az irodalmi műveltségű entellektüel (de még egy maturandusz is!) költői kérdésnek nevezi. Költői kérdést persze nemcsak nagy nemzeti költők tehetnek fel, hanem fűzfapoéták is (például a csasztuskán nevelkedett fajta)… Figyelem hát, kedves kapitány-aspiránsok! Könnyen lesz az önjelöltekből fűzfapoéta-jelölt! Ami persze a lelátó jobb oldalát – ahol mintha mostanság többen lennének – végtére is nem zavarja…
