A magyar társadalom több mint hetven százaléka igent mond az ország európai integrációjára. Örvendetesen magas szám. Ráadásul - többek várakozásával ellentétben - a megvalósuláshoz közeledve a támogatók száma növekszik: a tények egyre pontosabb ismerete nem növeli, hanem csökkenti a kétkedést.

A "Hol tartunk?" kérdésére van pontos, szakmai feleletet. Kiindulva a tárgyalások rendjéből, az (ideiglenesen) lezárt fejezetek számából, összemérve a megtett utat az előzetes tervekkel, s felmérve a még előttünk álló akadályokat megmondhatjuk, hogy hol is tartunk. A hiteles felelet a tárgyaló delegációtól, illetve a Külügyminisztériumnak a témával foglalkozó munkatársaitól kapható. A végkövetkeztetés: ott tartunk, ahol kell tartanunk, jövő év végére készek leszünk a csatlakozásra, a többi az Unió fogadókészségen múlik.

Ebben az írásban megpróbálom - távlatosan s egyben kritikusan nézve az Uniót magát - más dimenzióban vizsgálni a kérdést.

Nagy oka van ennek a megközelítésnek. Mi magyarok sok mindent megtehetünk, mert van a nemzetben erő és elszántság, tehetség és készség akár a legnehezebb feladatok elvégzésére. Egy dolgot kell elkerülnünk, az újabb csalódást. Elég volt az a csalódás sorozat, amit a mögöttünk hagyott század okozott.

• 1914-ben azt hirdették eleink, hogy az őszi falevéllel a háború is elenyészik. Azután hat évvel később maga az ezer éves ország hullott ki az idő rostáján.
• Még futotta ugyan a lendületből, s alig húsz év múlva megindult az ország-nagyobbítás, hogy újabb hat év alatt ez is elenyésszen.
• A második vesztett háború után legalább épülhet egy valódi demokrácia - vélték 1945-ben sokan, de jött a fordulat éve, s elszálltak a remények.
• 1956 egy pillanatra visszahozta őket, de a néhány nap boldogságért néhány évtized elnyomásával, erkölcsi és gazdasági lezüllésével kellett fizetnünk.
• 1990 ismét a remény éve volt, naivan és felkészületlenül, s a kolbászos kerítés-reményeket ismét a csalódás hidegzuhanya követte.

A sorozat most talán véget ért. Kezdünk kilábolni a bajból, a csökkenő halálozás és kevesebb öngyilkosság, a több születés és a több házasságkötés időszaka jött el. Megindult fejlődésünket, hiszem, semmi külső akadály nem állíthatja meg. Ám minden tönkre mehet, ha a nemzet ismét csalódni kényszerül. Ezért nem kergethetünk rózsaszín, ködös álmokat. Ne állítsuk be az Európai Uniót a tökéletesség birodalmának! Ne véljük, hogy csak taggá kell lenni, és azonnal megkapjuk legalább az ottani átlag jövedelmet, átlag infrastruktúrát, "átlag boldogságot"!

Európa vasfüggönyön innen és túli része között rettenetesen nagyok az eltérések, minden gazdasági mutató súlyos lemaradásról árulkodik. Ennek oka részben maga a kettészakítottság, a szovjet gyarmatosítás, de vannak régibb terhek is: nyugat gazdagabb, fejlettebb volt már az orosz térhódítás előtt. Hasonló eltérések az észak-dél tengely mentén is találhatók. A déli tagállamoknak az elmúlt negyedszázadban bekövetkezett látványos fejlődésének oka az Unió belső felzárkóztatási programja. Ennek sikerében mi is bizakodhatunk, de csak akkor, ha elfogadjuk: a felzárkózás esetünkben is több évtizedes folyamat. A többi tagállam segít ugyan, de nem végzi el a munkát helyettünk.

Holt tart tehát az európai állom? Messze előbbre, mint ahogy a kétkedők vélték és sokkal hátrább, mint ahogy kigondolói remélték. Szerencsére, tegyük hozzá. Hiszen a második világháború után egy olyan meglepő, hihetetlen gondolat született, amelyet nehéz volt akkor másnak, mint utópiának tekinteni. Ma a mű kész - ha ugyan egy ilyen élő, fejlődésre képes szervezetre lehet azt mondani, hogy kész. Itt áll előttünk a megvalósult állom, egy olyan nemzetközi szervezet, amely páratlan, minden más több ország részvételével keletkezett szervezettől gyökeresen eltér.

Az "alapító atyák" messze jövendőbe néztek, kialakították az utópiát, s közben nagyon is valós, földi dolgokkal foglalkoztak. Miközben egy államokból álló államra, de mégsem "egyesült államokra" gondoltak, szénről és acélról beszéltek, megfogható, hasznot hajtó összefogásról. Európai gazdasági közösség jött létre, amelyet valaha illett nagy kezdő betűkkel írni, ma viszont már nem tulajdonnév, hanem fogalomra, amely az önérdek szilárd talaját adja a közösség összefogásának. Nem a nagyhatalmak döntése, fegyvere, hanem a kicsik és a nagyok közös érdeke a kiinduló pont.

Kezdettől fogva cél volt az is, hogy a közösségen belül egyre csillapodjanak illetve megszűnjenek a feszültségek. Ezért léteztek és léteznek regionális fejlesztési programok, amelyek a tagállamoknak és azok - esetleg határokon átnyúló - elmaradott régióinak gazdasági fejlesztését szolgálják. Ez azonban nem elég. Alapelvvé tették azt a gondolatot, amelyet szubszidiaritásnak nevezünk. Ez azt jelenti, hogy a "magasabb" szint, esetünkben az unió központi szervei, csak akkor dönthetnek az "alacsonyabb" szint, esetünkben a tagállamok helyett, ha azok az adott területen erre nem képesek. A szubszidiaritás a kisegítés elve. Alkalmazása révén a nemzeti államok az Unióban nem szűnnek meg. Jelentőségük akár még növekszik is, hiszen kapnak egy olyan segítséget, amelynek révén ráhatásuk lesz általuk önmagukban soha meg nem hozható - közösségi szintű - döntésekre.

A gazdasági racionalistás és az erők egyesítése arra is képessé teszi az Uniót, hogy tevékeny és hatékony szerepe legyen a világgazdaság egészének. A "vén Európára" egyre jobban figyelnie kell az Egyesült Államoknak is, meg a feltörekvő ázsiai hatalmaknak. A globális verseny egyik fontos szereplőjéről van szó, amelyet az egységes pénz bevezetése még jobb helyzetbe hoz versenytársaival szemben.

Az Európai Unió folyamatosan változó szervezet. Nem íróasztalnál kitalált terv szerint működik, szabályait a valós igényeknek megfelelően gyakran változtatja, fejleszti. Ez a tagjelöltek helyzetét - ismerjük el - nem könnyíti meg, hiszen nem tudható, hogy a felvétel évtizeden átnyúló folyamata alatt hova is jut majd az Unió, mire tagjai leszünk.

Ez a változásra, alkalmazkodásra, fejlődésre való képesség annál is inkább meglepő, mert a döntési mechanizmusok lassúak, nehézkesek. Ez javulhat ugyan, de alapvetően nem lehet másképp. Tizenöt kormány, tizenöt parlament és a központi adminisztráció valamint az Európai Parlament elgondolásait és érdekeit kell összehangolni, hogy ezáltal az Unió polgárainak reményei és érdekei hangolódjanak össze.

Ebben a folyamatban nagy a nemzeti parlamentek szerepe. Ha az Unió polgárai hallatni akarják a szavukat az Unió dolgaiban, ezt elsősorban saját képviselőiken keresztül tehetik meg. De ne tekintsünk el az un. Európai Parlamenttől sem. Ennek képviselőit is a lakosság választja. Az Európai Palament ugyan nem törvényhozó szerv, de az utóbbi évek folyamán egyre több feladatot kapott, s a kormányokból álló "központi hatalom" egyre több ügyben rászorul a támogató szavazatokra. Az Európai Parlament tehát egy újabb és erősödő csatorna, amelyen át az Unió polgárainak akarata érvényesülhet.

Mi, egy felvételét kérő ország polgárai olykor kétkedve gondolunk arra, fel akarnak-e venni bennünket. Érdemes tudatosítanunk: az Unió bővítése az Unió éreke. Nagyobb Unió, nagyobb piac, több polgár, több munkaerő, nagyobb tudás, színesebb kultúra.

Ugyanakkor jól látjuk, az Unió a részleteket illetően nem felkészült a bővítésre. Számára is kihívás ez a folyamat, és nem is kockázat nélküli. Ha túl lassítják a felvételeket, nő a kiábrándultság a jelentkezők körében, ami akár az elfordulásig is elmehet. Az összes jelentkező egyidejű felvétele szinte kezelhetetlen, megoldhatatlan feladat. "Válogatni" a felvételt kérők között, az elutasítás lelki terhével, kényelmetlenségével jár. S amíg ezek a felvétellel kapcsolatos megfontolások csak az adminisztráció egy részét érintik, az Unió egészének is szembe kell néznie a mégoly ésszerű és hasznos euro bevezetésének lélektani hatásaival. Nem egyszerű dolog például egy német polgárral elfogadtatni, hogy nincs többet az ő megszokott és erős, világméretű tekintéllyel rendelkező saját márkája…

Folyamatos - és az új belépésekkel tovább bonyolódó - gond a kicsik és a nagyok viszonya. Vannak döntések, amelyekben mindenkinek azonos a szava, vannak ahol a polgárok számának van meghatározó szerepe, s okosan kell mérlegelni, hogy mit hogyan kell eldönteni. Egy dolog azonban biztos: az Unió egészéhez képest a legnagyobb nemzetek is kicsik. Az egymással való egyenlőségnek és a realitások tiszteletének harmonikusan kell egymáshoz illeszkedniük, hogy jogos panasz senkit ne távolítson el a nagy egésztől.

A ma Európájának azonban vannak más problémái is. Európa, amely a kereszténységre és a görög filozófiára épülve alkotta meg a maga, alapvetően közösségi kultúráját, ma az egyén központba állításával élesen eltért saját hagyományaitól. Ezzel egyidejűleg nemcsak a közös európai kultúra károsodott, hanem az egyes nemzetek saját értékei is háttérbe kerültek. Sokkal kevesebbet számít a múlt, s az új nemzedékek nem a korábbiak tapasztalatára támaszkodva alkotják meg saját értékeiket, hanem felolvadnak valami közös és sekélyes álkultúrába. Ezt azonban sokan nehezen fogadják el, sőt tusakodnak ellene. Sokakban az a képzet keletkezett, hogy az Európai Unióba való integráció ennek a kultúra-veszésnek az oka, ezért, amikor fellépnek a nemzeti érzések, a nemzeti kultúra érdekében, egyben - fürdővízzel a gyereket is - az európai integrációt is ellenérzésekkel fogadják. A múlt s egyben a jövő értékeit óvó, a nemzeti önazonosságot és a nemzeti kulturális örökséget megmenteni szándékozó magatartás sok emberre jellemző. Sajnos az ő jogos igényeiket a politikai térképen manapság az Unión belül vagy a tagjelöltek között csak az úgynevezett szélsőséges pártok fogalmazzák meg. Ez az egyik oka annak, hogy egyes országokban ezek a pártok meglepően nagy támogatottságúak, akár kormányra is kerülnek. Extrám pártokat csak szélsőséges emberek szoktak támogatni, ha a támogatás ennél nagyobb, akkor valami olyan értéket találnak náluk a személyükben egyáltalán nem szélsőséges választók, amelyeknek a megfogalmazásával és hiteles érvényesítésével a mérsékelt pártok adósak maradtak. Amikor mi magyarok Európa újraegyesítésében vagyunk érdekeltek, az Unióba való belépést nem kötjük össze saját értékeink elhanyagolásával, hanem épp ellenkezőleg azok felvirágoztatásában, tovább éltetésében reménykedünk. A szubszidiaritásra épülő közös Európában erre minden esélyünk megvan. Európa nem a nemzeti kultúrák megszűntetése, hanem épp megerősítése révén találhat magára. A magyar kultúra képviselőinek ki kell használniuk a felvétel után az új tagok iránti növekvő érdeklődést és meg kell mutatniuk a magyar kultúrát a többi tagállamnak. Ez azonban csak akkor lesz sikeres, ha a művelődés, a művészetek ápolása és támogatása, kiemelt szerepet kap már a felvétel előtt a kormány munkájában. Olyan oktatásra van szükségünk, amely az egyetemes kultúra értékeit a magyaron keresztül juttatja el fiataljainkhoz, s így teszi képessé őket arra, hogy a mi kulturális értékeinket közvetítsék nyugati kortársaikhoz.

Kultúránk része az erkölcs is. Nyugat erkölcsi állapota rosszabb, mint a miénk. Az integráció ezeken a területeken nem segít minket, sőt, ha nem készülünk fel, még ronthatja mai szintünket. Azért kell erről őszintén beszélnünk, mert vannak, akik a fentieket felismerve elvetik az Unióhoz való csatlakozás gondolatát. Nincs igazuk. Itt is érvényes a szubszidiaritás, s tagállamként is magunk rendelkezünk magunkról. A keresztényeknek komolyan kell venniük II. János Pál gondolatát: Európa újraevangelizálásra szorul. Vajon van-e a magyar kereszténységben annyi erő, hogy kivegye a részét ebből a folyamatból?

Ha a fentieken túl, sajátos magyar szempontból nézzük az integrációs folyamatot, látnunk kell, hogy óriási alkalom ez számunkra: kompország biztos kikötőbe juthat, s véget vethet örökös hányódásának. Ezért a 70 százalékos támogatás. De a harmincnak is vannak érvei. Foglaljuk össze ezeket:

Az Unió nem is akar minket - Erre fent már válaszoltunk, amikor kimutattuk, a bővítés az Uniónak (is) érdeke.
Önazonosságunk végét jelenti a belépés - Ez eddig még egyetlen tagállamnál sem következett be, sőt nemcsak a nemzeti, hanem a regionális öntudat és kultúra megerősödését lehet tapasztalni.
Cseberből vederbe kerülünk - Ez az ellenvetés a szovjet hatalmat azonosítja az EU központi szerveivel. Részletes érvelés helyett talán elég annyit mondani: soha nem vitázunk, mert nem vitázhattunk, 1945 óta azon, hogy milyen szoros kapcsolatot akarunk a Szovjetunióval. Mondanivalónkat 1956 kifejezte. Most viszont mi döntünk majd, s a politikai döntést népszavazás erősíti meg.
Csak mint piac kellünk nekik - Ha valamely terület vagy ország mint piac fontos, az azt jeleni, hogy felvevő képes, fizető képes piacról van szó. ha egy ország csak vesz, elveszíti hamar a fizetőképességet, tehát értéktelenné válik,  mint piac. Ilyenformán a "csak piac" kifejezés feltételezi a fizetőképesség megtartását, sőt fejlesztését. Ez nem a gyarmatosítás világa.

Végül még három rövid gondolat.

A kompország képhez csatlakozva vegyük észre, vannak országok, illetve cégek, amelyek taxiként akarnak használni minket, azaz nálunk megtelepedvén be akarnak kerülni az Unióba.
Ez önmagában nem baj, sőt azt jelzi, hogy az ő számításaik szerint a mi tagságunk közeli realitás. Az bűnözők hasonló ambícióit természetesen meg kell akadályozni.

Ahhoz, hogy az átmenet minél simább legyen, illetve, hogy az ország és polgárai a lehető legtöbb haszonhoz jussanak felvételünk következtében, egyre nagyobb erővel kell az Unió szerveire és működésére vonatkozó ismereteket terjeszteni.

Végezetül arra akarok rámutatni, hogy az Unióba való belépésünket nem tudom célnak tekinteni, csak eszköznek. Olyan eszköznek, amely esélyt ad számunkra, hogy gazdaságilag megerősödjünk, hogy biztonságban éljünk és hogy - szomszédainkat is besegítve az Unió tagállamai közé - megvalósítsuk a Kárpát-medence magyarságának határmódosítás nélküli újraegyesítését.

Surján László

Vissza a kezdőlapra